Máig nem tudni, hányan haltak meg a Tienanmen téren

A Tienanmen téren április közepétől kezdve jóformán állandósultak a tiltakozások, a tüntetések. A diákok és kínai értelmiségiek azután kezdtek 1989-ben protestálni, hogy látták: világszerte, de legalábbis Kelet-Európában sorra buktak meg a kommunista-szocialista rendszerek. A térre gyászolni gyűltek össze a tiltakozók. Április 15-én volt ugyanis a temetése a piac- és demokráciapárti, korrupcióellenes politikusnak, Hu Jaobangnak. Meg nem erősített becslések szerint mintegy egymillióan gyűltek össze. Bár a megmozdulás középpontja Pekingben a téren volt, a

Gyors változások

Ugyan Teng Hsziao Ping vezetésével már 1978 óta zajlottak kisebb-nagyobb változások Kínában, azonban az értelmiség egy része elégedetlen volt a átalakulásokkal. Õk azonnali gyors változásokat akartak, s nem mellékesen felléptek a maoista túlzások ellen. Az 1986-1987-es diáktüntetések után Teng Hsziao Ping és csapata bűnbakot keresett, akit Hu Jaobang személyében talált meg. A politikust 1987. január 14-én mondatták le a Kínai Kommunista Párt főtitkári posztjáról. A piacpárti képviselő alig két évvel később, 1989. áprilisában tragikus hirtelenséggel, szívrohamban halt meg. A diáknak és más értelmiségieknek, a temetés előtti nap, április 15-e tökéletes alkalmat adott arra, hogy még egyszer összegyűljenek. Nem csupán az elhunyt főtitkárra akartak így emlékezni, de rá akarták irányítani a figyelmet az általa képviselt politikai irányvonalra, az azonnali és mélyreható változások szükségességére. Sőt, az 1986-1987-es, valamint az 1978-1979-es demokráciapárti mozgalmakra, tüntetésekre is új fel akarták hívni a figyelmet.

Április 15-én szűk körű, be nem jelentett, önkényes megemlékezésként kezdődtek az események, a Tienanmen téren, egy emlékmű környezetében. Ehhez a megmozduláshoz csatlakoztak később diákok a Pekingi és Tsinghua Egyetemek campusaiban. Másnap még többen csatlakoztak a megmozdulásokhoz Pekingen kívül is, Sanghajban és Csian városában. Április 17-én a Kínai Politikai és Jogi Egyetem tiltakozói közül mintegy ötszázan indultak a Tienanmen térre. A rendőrség már az egyetem épületén belül beavatkozott és igyekezett feloszlatni a tüntetést, melyen jobbára anonim beszédek hangzottak el, demokratikus fordulatot követelve. Még aznap éjszaka háromezer diák indult meg a térre a campusból. Hozzájuk további ezrek csatlakoztak a Csinghua Egyetemről. A tömeg egyre nőtt: az egyetemisták mellett már civilek is felsorakoztak a tüntetők között. A gyász fokozatosan politikai jelleget öltött: a résztvevők petíciót fogalmaztak meg, melyben a demokratikus jogok kiterjesztését követelték.

Emléktüntetés

Ez a nyilatkozat ugyanakkor tovább fokozta a diákok dühét és elszántságát: április 27-én újabb 50 ezer hallgató csatlakozott a pekingi utcákon tüntetőkhöz. Miközben általános politikai elégedetlenség hajtotta a demonstrálókat, a diákok saját jogaikért is ki akartak állni. A tüntetők ugyanis elutasították a hivatalos kínai vezetés által létrehozott diákszervezeteket, és saját csoportosulásokat akartak létrehozni. Ekkor már a résztvevő diákok az 1919-es Május Negyedike mozgalom örököseként definiálták meg magukat. Az akció politikai jellegét tovább növelte, hogy a demonstrálók közösséget vállaltak egy 1976-os, szintén Tienanmen téri tüntetéssel, melynek következtében a Négyek Bandáját kiűzték a hatalomból. Május negyedikén újabb százezer ember vonult a térre, hogy a szabad médiáért, illetve azért tüntessen, hogy a hivatalos kínai vezetés folytasson párbeszédet a hallgatók választott testületeivel. Nem mellékesen a demonstrálók azt is zászlajukra tűzték, hogy a vezetés gyorsítsa fel a politikai reformokat. A követelések azonban süket fülekre találtak. A tüntetők kitartását azonban fokozta, hogy május 13-án kiderült: a reformer Mihail Gorbacsov az országba látogat, s ez a szokottnál is nagyobb publicitásra számíthat.

Puha vagy kemény megoldás?

Újabb egy hétre birtokba vették a tüntetők a teret. Ekkor már a tiltakozás radikálisabb formái is elterjedtek: számosan éhségsztrájkba kezdtek a változásokat követelve. Mind a felső vezetés, mind pedig a tüntetők körében némi bizonytalanság ütötte fel a fejét. A politikai bizottság – köztük a kormány és a párt nyugdíjas de még befolyásos – tagjai úgy vélték, hogy a tiltakozások rövid időn belül kifulladnak. A helyzetet nehezítette, hogy például a korrupció megszüntetésével számosan egyet értettek a párt vezetésén belül is. Ugyanakkor teljes volt a káosz: kijelölt és elfogadott delegáció híján a párt vezetése nem tudott kivel tárgyalni. A belső párthatározatlanságot a hivatalos média is visszatükrözte.

Ennek – egyebek mellett – az is oka volt, hogy az új főtitkár, Csao Ce-jang a „puha" megoldás híve volt, míg Li Peng amellett kardoskodott, hogy akár erővel is véget kell vetni a megmozdulásoknak. Utóbbi győzedelmeskedett. Az erőszakos beavatkozást a „vének tanácsa" azzal indokolta, hogy az akkori megmozdulások újra a kulturális forradalom káoszába taszítják az országot. Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy e támogatók zöme már semmilyen tisztséget nem viselt, mégis képesek voltak hatni a hadsereg vezetésére. Mivel a vének azzal érveltek, hogy az elhúzódó tüntetések már-már az ország stabilitását veszélyeztetik, Teng Hsziao Ping, aki a hadsereg főparancsnoki tisztségét is betöltötte, végül is kihirdette a szükségállapotot és május 20-án bevezette a katonai bíráskodás intézményét. Ekkor még azonban a vezetés meghátrál, s bár a hadsereg erői bevonultak Pekingbe, gyorsan vissza is vonták azokat. A tüntetések folytatódtak: az éhségsztrájk harmadik hetébe lépett.

Bár maga a hadsereg sem volt egységes a helyzet kezelésében, május végén a Kínai Néphadsereg 27. és 28. hadosztálya, gyalogosok és tankok a városba érkeztek, hogy visszaállítsák és fenntartsák a rendet. Előbbit Jang Sangkun vezette. Ezzel egy időben idősebb George Bush, az USA elnöke további szankciókat jelentett be Kínával kapcsolatban. Tette mindezt republikánus nyomásra. Mindeközben az amerikai hírszerzés is olyan adatok birtokába jutott, mely szerint a kínai katonaság vezetése megosztott, s annak a lehetősége is felmerült, hogy összeütközések is lehetségesek. Később a helyszíni tudósítók arról számoltak be, hogy a polgári áldozatokért főként a 27. hadosztály volt felelős. A csapatok támadása után a téren védelmi pozíciókat alakítottak ki a tüntetők. A beszámolók szerint azonban ez nem volt szervezett polgári felkelés, ám arra elegendő volt, hogy egy újabb katonai támadás ellen védekezni tudjanak. A beavatkozás ellen újabb polgári tiltakozások kezdődtek: a demonstrálók elégették a hivatalos állami lobogót, buszokból barikádokat emeltek, hogy megakadályozzák a katonaság további hadműveleteit.

Peking utcáin mindeközben folytatódtak a harcok: önkéntes riksák szállították a sebesülteket a kórházakba. Az összetűzésekben a tüntetők mellett katonák is megsérültek. A tiltakozók közül ekkor már sokan fekete karszalagot viseltek, ezzel tiltakozva a kormány intézkedései ellen. Mindeközben a tér védői között is vita bontakozott ki: Hang Dongfang a békés megoldás híve volt, míg Csaj Ling a további ellenállás mellett kardoskodott. A katonaság először június 3-án délelőtt támadt a téren tüntetőkre: páncélosok vonultak be. Riporterek – mint például Kate Adie és Charlie Cole – beszámolói szerint a katonák válogatás nélkül tüzeltek a téren levőkre. Azokat a diákokat, akik a buszokból készített barikádok mögött kerestek menedéket, a rendőrség gumibotokkal akart megfékezni. A tüntetők vezetői – látván a túlerőt – arra szólították fel a diákokat, hogy ne használjanak a katonaság ellen fegyvereket, például molotov koktélokat.

A megmozdulás egyik leghíresebb momentuma az volt, amikor egy fehér inges, fegyvertelen tüntető június 5-én a harckocsik elé állt, hogy megakadályozza azok bevonulását a térre. A képeken látható volt, hogy a férfi felmászott az egyik harckocsira és szólt annak személyzetéhez. Későbbi tudósításokban az szerepelt, hogy a diák azt mondta: „Mit keres itt? Csak nyomorúságot hozott." Erre azonban nincs bizonyíték, hiszen a szemtanúk igen csak messze voltak az eseményektől. Később a 19 éves hallgatót, Wang Vejlint félrevonta a rendőrség. Charlie Cole szerint a titkosrendőrség tartóztatta le. A diákot később a Time Magazine az ismeretlen forradalmárnak nevezte, míg a Sunday Express című lap a XX. század 100 legbefolyásosabb embere egyikének választotta meg. Sorsáról egyébként ellentétes információk vannak azóta is. Bruce Herscehnshon – Richard Nixon egykori különleges tanácsadója – szerint 14 nappal az incidens után kivégezték. A Red China Blues című lap szerint azonban még 1999-ben életben volt, s a kontinentális Kínában rejtegetik. Az utolsó hivatalos nyilatkozat viszont 1990-ből származik. Ekkor Csiang Cö-min egy interjúban úgy fogalmazott: „azt hiszem, soha nem öltem meg". Ugyanakkor egy másik riporter, William Bell úgy vélte: a „tankemebert" június 9-én ölték meg.

A véres bevonulás áldozatainak száma a mai napig nem ismert: az egyes becslések között igencsak nagy eltérések vannak. Akadnak olyanok is, akik azt feltételezik: a hadsereg számos polgári áldozat holttestét elégették, hogy így semmisítsék meg a vérengzés bizonyítékait. A kínai Vöröskereszt korai becslései szerint 2600-an haltak meg az támadás során, míg a hivatalos kormányadat 241 halottról és mintegy 7000 sebesültről szól. A New York Times újságírója, Nicholas D. Kristof elemzésében például azt írta: az áldozatok számát valószínűleg soha nem tudjuk meg. Az is elképzelhető, hogy több ezer ember halt meg, anélkül, hogy ezt bizonyítani lehetne. Elemzésében az újságíró ugyanakkor azt vélelmezte, hogy mintegy ötven katona és 400-800 civil veszette életét. A pekingi vezetés igyekezett kisebbíteni a vérengzés nagyságát. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága eleinte 5000 katona és mintegy 2000 civil sebesültet ismert el, azt állítva, hogy senki nem halt meg az összecsapásokban. Később a párt szóvivője, Huan Mu huszonhárom halottat, főként egyetemistákat ismert be. Peking polgármestere, Csen Hszitong már 200 civil és több tucat katona haláláról beszélt. 2007-ben a hong-kongi Csan Ka-Mun 300-600 áldozatról beszélt, akiket fegyveres gengsztereknek minősített.

Számháború

Végezetül álljon itt néhány becslés a katonai beavatkozás áldozatainak számáról. A szovjet vezetés mintegy tízezer főre tette a civil és katonai áldozatok számát. A NATO hírszerzési adatai szerint viszont „csupán" 7000 áldozata volt a beavatkozásnak. A Pentagon szakértője, Edward Timperlake szerint – bár a pontos szám kideríthetetlen – 4000-6000 civilt öltek meg az akció során. A kínai Vöröskereszt eleinte hivatalosan 2600 halottról beszélt, ám ezt a számot később tagadta. Ugyanakkor a szervezet berkeiből névtelenül származó hírek szerint a halottak száma elérte az ötezret, míg mintegy 3000-en sebesültek meg. A Time korabeli cikke és az Amnesty International egyként mintegy ezer áldozatról beszélt. A Népi Felszabadítási Hadsereg később dezertált katonái szerint 3700 áldozatot követelt a beavatkozás. Köztük sokan amiatt haltak meg, mert megtagadták tőlük az orvosi segítségnyújtást. Egy – a térségben tevékenykedő – nyugati diplomata pedig 300-1000 fő közé tette a halottak számát.