Már átérzem az arany különlegességét

A magyar férfi párbajtőrcsapat aranyérmet nyert az olimpián, miután péntek este a Tokióban hazai páston győztes, Párizsba címvédőként érkezett Japánt 26:25-re, aranytussal győzte le a telt házas Grand Palais-ban. Az utolsó találatot adó, egyéniben már olimpiai ezüsttel is rendelkező Siklósi Gergely a francia fővárosban adott exkluzív interjút az Indexnek.

Boldog?

Lehet, hogy ez két nappal a verseny után a hangomon még nem feltétlenül hallatszik, de abszolúte. Tokió óta erre készültem, nem lepődtem meg, hogy sikerült, bár voltak rizikós pillanatok az évek alatt. Most, hogy az út végén vagyunk, úgy érzem, kicsit megpihenhetek végre. Már részben el is terveztem, mi lesz az olimpia utáni program. Egy szóval a kérdésre: igen. Igen, boldog vagyok.

Az egyéni verseny közben úgy nyilatkozott, kifejezetten rosszul aludt, mióta csak megérkezett Párizsba. Mi volt ennek az oka? Izgult?

Az egyéni verseny előtt már tudtam, éreztem, hogy nem az én versenyem. Nem a tét nyomott meg, nem az, hogy négyévente – vagy jelen esetben három év után – rendezik meg újra az olimpiát. Hanem az, hogy nem éreztem magamban a szokásos erőt. Ilyenkor egyébként is arra szoktam gondolni, ha ki is kapok, nem történik semmi. A barátnőm, a családom és a barátaim ugyanúgy fognak szeretni, most is ezt mondogattam, és a verseny után ebben is találtam megnyugvást. Tokió után azt mondtam, engem nem az egyéni kvalifikáció érdekel, az a fő célom, hogy Párizsban csapattal legyünk végre kint. Ha ez nem jött volna össze, ranglistaelsőként Koch Máté vívott volna egyedül férfi párbajtőrben idén. És ezzel nem arra célzok, hogy egyéniben ne szerettem volna győzni, vagy ne tettem volna meg mindent a páston, de az a belső tűz, ami a csapaton megvolt, és az elmúlt három évben szépen felépült bennem, az nem volt meg az egyéni alatt.

Félt a kudarctól? Vagy nem is annyira a kudarctól, mint attól, a szurkolóktól majd kap Párizs után hideget-meleget, hogy nem az ön nagy napja lett a férfi párbajtőr egyénié?

Nem, ilyesmi nem volt bennem. Az ember egy idő után megtanulja kizárni a külső elvárásokat. Mostanra már nagyon szépen megtanultam ezt. Azt kell hogy mondjam, hogy magunknak sportolunk. Amikor már a világbajnokságon bekerültünk a nyolc közé, az nagy lépés volt az olimpiai kvalifikáció felé. Az elsődleges cél pedig ez volt. Én már ott zokogtam, pedig ott nem is vívtam a nyolcba jutásért, a srácok csinálták meg. Aztán ott volt Heidenheim, ahol megnyertük a világkupaversenyt épp a japánok ellen, akkor vált biztossá, hogy kijutunk. Ott is zokogtam. Az olimpián ilyen nem volt. Ezzel arra utalok, valahogy tényleg nehezebb volt ez a kijutás, és valószínű érzelmileg is ezért érintett meg jobban, mint itt a helytállás. Hogyha nem lettünk volna érmesek, akkor sincs vége a világnak: olimpikonnak mondhatjuk magunkat, együtt megcsináltuk! Közösen kvalifikáltunk, és ezzel elértük, hogy mind a négyen kint lehessünk Párizsban, hárman ráadásul két versenyben is küzdve. A fő feladat az a kijutás volt részünkről, minden más, ami utána az olimpián történhetett, már a ráadás kategória. Egyéniben nem sikerült az érmekért küzdenem végül, helyette csapatban, közös erőfeszítéssel jött az óriás extra és a leginkább vágyott arany.

Olimpiai bajnokként már jobban alszik?

Leginkább nem alszom. A döntő után például hajnali háromra értünk haza. Bárhogy szerettem volna, ötnél előbb nem aludtam el, járt az agyam a nap eseményein. Nyolckor pedig már kelnünk kellett. A következő este talán öt órát sikerült pihenni egyhuzamban. De úgy vagyok vele, majd pihenek otthon, vagy szeptember elején.

Tokió után úgy fogalmazott, az énje egy része örül, hogy nem lett meg az arany, így nem kell 23 évesen teljesen új motiváció után néznie...

Már a dobogóról lefelé jövet megfogalmazódott bennem, ha olimpiai bajnok leszek Párizsban, azt nem egyéniben, hanem csapatban szeretném elérni. Azt éreztem, hogy az egyéni ezüst után hiába kaptam nagyon sok szeretetet, nem volt jó, mert nem volt kivel megosztani. Akkor csak Dancsházy-Nagy Tamással tudtunk ebben a közös örömben osztozni. Most egészen más a helyzet, sosem fogom elfelejteni, ahogyan hárman rohannak felém ünnepelve az utolsó tus után. Ez sokkal inkább volt olyan pillanat, amiért megéri minden küzdelem, minden szenvedés, mint egyéniben lehetett volna. Sokkal jobb volt közösen dobogóra állni.

A csapatverseny napján egészen más tekintete volt mindannyiuknak, mintha nem is ugyanazokat az embereket láttuk volna az interjúzónában beszélni, mint az egyéni alatt...

Én is ezt éreztem. S azt, hogy mind a négyünk megnyugodott. Főleg Andrásfi Tibi előtt le a kalappal, aki sok asszót vívott, hosszú versenye volt. A végén kétszer egy tusban kapott ki, és maradt le így az éremről. De nem látszódott rajta, hogy mindez megviselte volna, nem sajnálkozott, hanem azt mondta, majd a csapaton megszerzi, amit egyéniben nem sikerült. Volt négy napunk a két verseny között, ebből egy kellett arra, hogy megemésszük a történteket. Az azt követő két napon edzettünk, aztán rápihentünk, hogy a csapaton a kellő frissesség is meglegyen. Azt éreztem, hogy mind elhisszük, hogy ez most a mi pillanatunk kell legyen. Az utolsó este – az egyetlen ilyen estém volt Párizsban – én is nyolc órát aludtam. Kisimult arccal keltem fel, és igazából már a megelőző éjszaka éreztem, ha összejön az érem, akkor aranyérmünk lesz a végén.

Hogy mennyire kiszámíthatatlan tud lenni a csapatverseny, remekül mutatja, hogy a negyeddöntőben az első kiemelt olaszokat egyből kiejtették a kvalifikációért az utolsó pillanatig nagy harcot vívó csehek. Kazahsztán ilyen szempontból hálás első ellenfélnek bizonyult?

Igen, ha választhattunk volna, akkor szerintem mind a négyen a kazahokra szavaztunk volna.

Önre milyen hatással volt a Grand Palais hangulata? Főleg így, hogy a drukkerhad által támogatott franciákat is le kellett győzni a döntőért?

Különleges helyszín volt, de napközben nem volt igazán olimpia hangulata. Gyerekként mind úgy képzeljük el az olimpiát, hogy középen ott egy kivilágított pást, körötte pedig a teljes sötétségben ülnek a nézők, és figyelik az asszót. Nyilván a nézőszámban van eltérés, de a legtöbb versenyünk tényleg ilyen. A Grand Palais üvegteteje miatt azonban itt csak az esti asszókban volt meg ez a sötétség. Akkor viszont tényleg elképesztő volt, ezzel a két hatalmas lelátóval, és rajta nyolcezer emberrel... A japánok elleni döntőben úgy éreztem, hogy mellénk állt a közönség nagy része, és nemcsak ők, hanem a francia csapat tagjai is őszintén tudtak örülni a sikerünknek. Szerették volna, hogy izgalmas legyen a döntő, szerették volna a drámát, de így, hogy mi nyertünk egy tusra, így volt a többségük igazán boldog. Ez a közeg nekünk jót tett. Az elődöntőben a franciáknak kevésbé – sajnálom valahol Yannick Borelt vagy Romain Cannonét, mert nagyszerű vívók, világranglista-elsőként jöttek ide, tudásukat tekintve nem véletlenül. Viszont ez a közönség szerintem inkább súlyt jelentett a vállukon. Egyszerűen az elődöntőben rajtuk volt a nyomás, mert ilyen buzdítás mellett csak ők veszíthettek. Ez jött ki asszóról asszóra, ezért lett a végére egészen nagy a különbség a javunkra.

Hogyan épült fel az olimpiai címig vezető három év? Hogy nem vált görcsös megszállottsággá az ön részéről a csapatarany, ha egyszer azt mondja, már három éve fejébe vette, hogy így kell legyen?

Tokió után az első szezonban adtam időt magamnak magánéletre, tanulmányokra, miközben igyekeztünk előkészíteni a szakmai célokat, valamint összegyúrni a csapatot. Már Tokióban azt mondtam, hogy Andrásfi Tibor, Koch Máté, Nagy Dávid triójával érdemes nekivágni ennek a ciklusnak csapatban. Azért kellett ennek a hosszú időszaknak a második fele, hogy végül tényleg összeálljon a nagybetűs csapat, de szerintem már akkor is éreztük, hogy jól ki tudjuk egészíteni egymást. A következő idényben már az volt a cél, hogy előrébb kapaszkodjunk a világranglistán. Közben igyekeztem a tanácsaimmal segíteni nekik, az olimpiai ezüst arra jó volt, hogy hitelt adott a számomra, ők pedig elhitték, ha nekem sikerült, nekik is sikerülhet, közösen pedig még többre vihetjük.

A kvalifikáció éve ellenben nagyon nehéz, nagyon stresszes év volt. Eddig is úgy gondoltam, talán nehezebb kijutni az olimpiára, mint megnyerni azt. Már ki is tudom jelenteni: nehezebb. Közben az utolsó hat hónapban sérülés is hátráltatott, amitől nem tudtam úgy élvezni a vívást. Nem tudtam olyan szabadon mozogni, de nem volt annyira komoly sem a sérülés, hogy ne tudtam volna vívni. Valahol a senki földjén voltam, hogy ott kell legyek a csapatnak, de sérült vagyok, és kihagynék versenyeket, de nem lehet, mert fontos, hogy megpróbáljuk kihozni magunkból a maximumot. Nagyon-nagyon nehéz időszakom volt.

Ha valaki csak kívülről figyelte a versenyzésüket, azt is gondolhatja, nem is olyan nehéz sport ez a vívás, csak be kell állni a pást utolsó harmadába és várni, hogy az ellenfél támadjon, majd hibázzon. Ez a nézői megközelítés mennyire igaz belülről?

Azért nem ennyire egyszerű a helyzet, bár lehet, hogy kívülről tényleg így nézett ki, hogy védekezünk, majd minden más történik magától. Viszont arra a védekezésre is nagyon rá kell ám készülni! Három percig fenntartani a koncentrációt, hogy egyetlen pillanatban se aludj el, az rendkívül nehéz, és közben pedig pengeakciók jönnek-mennek, jó helyre kell visszaérj, nem szabad elvédened magad. Nekem általában nehezebb szokott lenni a folyamatos kontravívás, mint támadni. A slusszpoén az egészben, hogy az elmúlt szezonban nagyon sokszor próbáltuk meg a defenzív taktikát, és rendre kikaptunk. Most viszont megbeszéltük, hogy aktívak leszünk a saját méterünkön is, középen is, és valóban azt is, hogy nem kell nagyon rávívni a túloldalra. Inkább a dominanciáról és irányításról szólt a mérkőzés a franciák és a japánok ellen is, és utólag kijelenthetjük, mi tudtuk rákényszeríteni az ellenfeleinket arra, hogy támadjanak, ráadásul úgy, ahogyan nekünk kedvező. Kívülről akármennyire is úgy tűnt, csak védekeztünk, közben meg irányítottuk is az asszóinkat.

Hogy csinálja, hogy a végén, egy ennyire kiélezett helyzetben, mint az olimpiai döntő 25:25-ös állása, nem remeg meg a keze?

Ez egy adottság, ami gyerekkorom óta megvan. Nagy nyomás alatt is rendkívül precíz tudok maradni, szinte már jót is tesz, ha nincs hibázási lehetőségem. De ez is egy olyan képesség, ami önmagában, trenírozatlanul nem biztos, hogy ilyen jól kamatozna. Folyamatosan fejleszteni kell. Igyekszem az élet minden területén a krízishelyzetekben jelen lenni, és megélni az adott pillanatot. Ez a Csíkszentmihályi Mihály szerinti flow, amiről sokszor beszélek.

A Sportszázad tagjaként kapott alapkiképzést, őrmesterként szolgál az élsport mellett. Az, hogy fogott éles, igazi fegyvert is a kezében, segít, hogy a párbajtőrt ne élet-halál kérdéseként élje meg?

A katonai kiképzés nagyon sokat segített nekem. Tudom, milyen egy igazi élet-halál szituáció, és ezzel nem azt mondom, hogy volt már éles bevetésem. De tudom, milyen, amikor életekről van szó, és ezért a vívást nem élet-halál harcnak fogom fel. Viszont tudok ugyanúgy küzdeni, mintha az lenne. Különleges érzés, amikor a honvédség katonájaként éles lőszerrel tüzel az ember, tudja, hogy nem játék, jól kell célozni, de közben nem szabad oldalra sem fordulni, nehogy veszélyeztesd a társaidat. Nagyon résen kell lenni, ugyanúgy, mint a páston.

Mi mindent tud még kamatoztatni a katonai pályából a páston?

Megtanultam még jobban kiállni magamért, magabiztosabb lettem az alapkiképzés után és ennek köszönhetően. A küzdeni tudást és a fegyelmezettséget szerintem már eleve vittem magammal a sportból, de a Sportszázadnak köszönhetően ebben is előrébb tudtam lépni. Azt a rendszeretetet, ami alapból is bennem volt, még jobban kihozta. Sallangmentes életet tudok élni, azt gondolom, nekem így jó, hogy meg van tervezve előre minden napom, minden hetem, minden hónapom. Ha megkérdez az edzőm, hogy mi a terv, akkor mindenre van válaszom. Pontosan tudom, hogy mi a célom a következő évben és a következő négy évben is, ahogyan azt is, hogyan szeretném felépíteni ezt a nyolc évet. Nagyon hálás vagyok a Magyar Honvédségnek és Krizsán Szabolcs századparancsnoknak, hogy minden támogatást megadnak ahhoz, hogy a sportban elérhessem az álmaim, és miközben élsportoló vagyok, mellette katona is lehetek. Biztonságot ad számomra a tudat, hogy a honvédség kötelékében is számítanak rám.

A sportszázad katonájaként és élsportolóként hogyan tud helytállni két ennyire erős hivatástudattal együtt járó területen is?

Úgy gondolom, nincs olyan nagy különbség a kettő között. Ahogyan az előbb is említettem, az alapképességeket tekintve nagyon hasonló dolgokra van szükség. A két terület leginkább erősíti, kiegészíti egymást az életemben, így nem érzem azt, hogy nagyon egyensúlyoznom kéne. Néha azt érzem élsportolóként, hogy burokban élünk, de nem szabad, hogy csak a sport, csak ez az egy közeg beszippantson minket. Világkupáról világkupára, edzésről edzésre járunk, látom ezt a sztársportolóknál, a futballistáknál, hogy a való életet úgy nem igazán tapasztalják meg. Pedig az edzés, verseny, edzés, verseny kombinációnál sokkal többől áll a létezés.

Nem szabad, hogy csak ennyiből álljon, mert ha mégis, akkor tényleg élet-halál kérdésként fogod megélni, hogy egy hétvégén nyersz vagy veszítesz. Ez pedig óhatatlanul ront a teljesítményeden. Ahhoz, hogy ezt elkerülhesd, hogy kitörj a mókuskerékből ennél sokkal többet meg kell tapasztalni az életből, segíteni a barátainkon. Amikor időnk és energiánk engedi, megélni ezeket a baráti kapcsolatokat, a családnak a szeretetét, és segíteni. Ezt hozom otthonról, ezt kaptam a vívástól, és a Sportszázadtól is: tisztelni és egyenlőként kezelni mindenkit. Segíteni azon, akinek erre szüksége lehet. Jellemformáló volt, de kötelezettségemnek éreztem és így szívesen tettem, amikor a koronavírus-járvány idején a kórházakban szolgáltunk. Már kint voltam Párizsban, mikor a barátnőmmel beszéltük, még mindig nem igazán tudom, mi az élet értelme. Szeretek vívni, de leginkább azért örülök a vívással elért sikereimnek is, mert látom, hogy micsoda hatást tudok kiváltani az emberekből, és hogy ők boldogabbak attól, amit elérek.

Néha a csapaton belül is olyan, mintha öné lenne az őrmesteri szerep. Jól látom?

Igen, de ez még véletlenül sem a főnökösködésről szól. Inkább gondolom néha olyan apukás szerepnek az enyémet. Párizsban, amikor az első világkupaversenyünket megnyertük együtt, akkor Andrásfi Tibi viccesen egy szürke kisegérnek hívott. Nem akart semmi rosszat, de akkor nagyon felhúztam magam rajta. Merthogy én egy ilyen támogató beállítottságú ember vagyok, és lehet, hogy ez nem jön ki a nézőknek, de szeretem terelgetni a többieket. Akkor viszont még csak egy összeszokási fázisban voltunk. Ők hárman már nagyon rég együtt vívtak, hiába én voltam az idősebb, a rutinosabb, az olimpiai érmes, úgy gondoltam, nekem kell az elején alkalmazkodni. Tibi mondata volt a jelzés, hogy talán túlzásba vittem. Utána elkezdtem tudatosan figyelni arra, hogy szervezésben is érdemes elöl járnom. A többi alakult magától. Ma már pedig tényleg nem arról van szó, hogy van Siklósi és a másik három junior-világbajnok srác, hanem vagyunk négyen, egy rendkívül egységes, erős, jó csapat.

Mi a terve a következő időszakra?

Meghökkentő lehet, de fél év szünet jön a vívásban. Persze iskolázni azért fogok, de versenyezni jövő januárig nem tervezek. A köztes időt szeretném kihasználni arra, hogy futással, kerékpározással állóképességet és dinamikát fejlesszek. Van egy pajzsmirigy-alulműködésem, semmi vészes, egy ideje már gyógyszeresen beállítottuk. Régen szerettem volna kockás hasat, igazán szálkás testet, de sehogy nem sikerült, aztán kiderült, hogy ez a probléma. Most jó lenne a jelenlegi 95-96 kilómból leadni egy keveset, szerintem 90-92 kilóval jóval robbanékonyabb lehetek a páston, néhány izomcsoport fejlesztésével még komplexebb versenyzőként térhetek majd vissza a mezőnybe. Ami pedig a hazatérés utáni pár napot illeti: az első dolgom lesz megölelni Csengét, a barátnőmet, majd szerintem három napig alszunk és pihenünk együtt.

Most, hogy teljesült a nagy vágy, és megvan az olimpiai csapatarany, miből fog motivációt meríteni?

Tokióban még nem értettem, ma már viszont érteni vélem, hogy tényleg micsoda különbség van aközött, hogy az ember olimpiai érmes vagy olimpiai aranyérmes. Mindkettő óriási dolog, és tényleg nagyon-nagyra tartom az olimpiai ezüstöt és bronzot is, talán még többre is, mint egy világbajnoki címet. De most, hogy átéltem, már tudom, hogy az olimpiai győzelem mennyivel édesebb, mennyivel többet ad. Los Angelesre pedig egyértelműen adott a cél, persze akkor, ha sikerül egyáltalán kijutni: előbb egyéniben kell megnyerni az aranyérmet, aztán jöhet a címvédés csapattal.