Megszállottan kutat porban-sárban

Magó Károly főtörzsőrmesternél a repülők iránti szenvedély még gyerekkorában, a makettezéssel kezdődött. Mindig nagy élmény volt számára, amikor sikerült megalkotnia egy-egy, méretarányosan lekicsinyített repülőgépet. Aztán – mint mondja – néhány évvel később a kezébe került Tobak Tibor „Pumák földön, égen" című, a magyar repüléstörténettel foglalkozó könyve, s többször is elolvasta a magyar vadászrepülőgépek világháborús harcairól szóló leírásokat. Azoknak az ütközeteknek az elbeszéléseit, amikor a magyar vadászpilóták gyakran a százszoros túlerővel vették fel a harcot, ám bátorságukban nem maradtak el az ellenfelektől.

És onnantól kezdve nem volt megállás, Károly szándékosan alakította úgy életét, hogy a repülés szerepet játsszon benne. A tiszthelyettes iskola elvégzése után hivatásos katonaként a szolnoki alakulathoz került, a Jak–52-es repülőgépek mechanikusaként dolgozott. Aztán az első átszervezésnél, 2000. decemberében átkérette magát az alakulathoz tartozó repülőmúzeum állományába. Itt kezdett el a világháborúban lezuhant repülőgépek roncsai után kutatni.

– Sajnos a Magyar Légierőnek a világháborús időkből nagyon kevés emléke maradt, mivel ezeket a relikviákat az elmúlt rendszerben nem szabadott megőrizni. S ráadásul a magyar pilóták a háború végén Ausztriában tették le a fegyvert, s kinn maradt gépeiket nem szállították haza. Vagyis, ha valamilyen emléket szeretnénk találni, akkor az a földben kell keresni. S persze van úgy, hogy nem magyar, hanem más nemzetitésű gépet találunk a földben, vagy éppen egy tóban – mondja Magó főtörzsőrmester, akinek a nevéhez az elmúlt években hét repülőgéproncs feltárása fűződik.

– Természetesen a kiemelések mellett számos úgynevezett lezuhanási helyet is azonosítottunk. Vagyis olyan pontokat, ahol – az egykori szemtanúk elbeszélései alapján – lezuhant valamilyen repülőgép. Elképzelhető, hogy ezeket a helyeket a későbbiekben megpróbáljuk feltárni – teszi hozzá Károly, majd arról beszél, hogy a roncskutatás természetesen nemcsak abból áll, hogy a kutató kimegy egy megadott helyre, s ott megpróbálja kideríteni, mit is rejt a föld. Van egy, a megszállottak által csak „poros" kutatásnak nevezett tevékenység, amely legalább olyan fontos, mint a terepen végzett „sáros" kutatás. Ilyenkor a kutató a könyvtárak és levéltárak dohos-poros iratait átnézve igyekszik kitalálni, hogy mi is történhetett a levegőben azon az adott napon.
És ez legalább olyan fontos tevékenység, mint a kiemelés. Egy roncsról ugyanis akkor lehet elmondani, hogy véget értek a vele kapcsolatos munkák, ha minden egyes darabját sikerült kiemelni és megtisztítani, s azt is lehet tudni, hogy mi a története.

A „poros" kutatás gyakran azért nehéz, mert az egykori hadviselő országok archívumaiba még ma is nehéz bejutni, vagy a hadieseményekről szóló információk a mai napig titkosítottak.
Magó Károly szerint ma Magyarországon divat világháborús repülőroncsok után kutatni. Nagyon sokan, hozzá hasonlóan megszállottan kutatják a roncsokat, de sajnos nagyon kevesen vannak azok a „Indiana Jones vérű kutatók", akik nem saját anyagi előnyük érdekében, hanem a köz hasznára keresik a földben a világháború leleteket.

Pedig egy-egy roncsnak a múzeumban van a helye – vallja a tiszthelyettes, aki örül annak, hogy munkahelye, az MH 86.

Érthető, ha a roncskutató nem árulja el azokat a „biztos" helyeket, ahol valamilyen különlegességet rejt a föld. Így hát ezzel kapcsolatban nem is sokat kíváncsiskodunk. Azt azonban elmondja Károly, hogy csak az ország keleti részében több helyszínt vizsgál jelenleg is, és nem elképzelhetetlen, hogy ezen helyekről igazi világszenzációnak számító roncsok kerülnek majd elő a közeljövőben. Keleten ugyanis még kevésbé kutatták fel és fosztották ki a fellelhető maradványokat saját meggazdagodásuk reményében a roncsvadászok.