„Mi van, Növényi, magának elbirkózták az agyát?”

Szöveg: Szűcs László | 2009. december 7. 15:12

Három sportágban lett világbajnok, de már a negyedik világelsőség felé is kacsingat. Emellett színészkedik, a közeljövőben indítja be sportakadémiáját, és nem utolsósorban többször tanított már katonákat is a küzdelem fortélyaira. Növényi Norberttel sportról, katonaélményeiről, színházi és filmes szerepeiről, valamint a celebvilágról beszélgettünk.

Birkózás, kick-box és vegyes harcművészet, vagyis MMA. Több mint negyven éves sportpályafutásod alatt ebben a három sportágban sikerült – egyebek mellett – világbajnoki címet is szerezned. A váltásokra miért volt szükség?

Egészen fiatalon, három éves koromban kezdtem a birkózást, édesapám segítségével, aki ugyancsak birkózó és edző volt. A több évig tartó munka meg is hozta az eredményét, hiszen az 1980-as moszkvai olimpián sikerült megszereznem az aranyérmet a kilencven kilogrammos súlycsoportban, kötöttfogásban. De emellett világ-, és Európa-bajnoki ezüst és bronzérmeim is vannak, valamint világkupán nyertem egyéni és csapatversenyt is. A sikeres 1980-as olimpia után eszembe sem jutott váltani, hiszen nagyon jó formában voltam, s rengeteget készültem az 1984-es, Los Angeles-i ötkarikás játékokra is. Amire ugye, politikai okok miatt, nem utazott el a magyar csapat… Természetesen csalódott voltam, de a váltáshoz mégis az vezetett, hogy úgy éreztem: a bennem felgyülemlett „feszültséget" valahol ki kell adnom magamból, ha már nem utazhattam ki az Amerikai Egyesült Államokba. Pedig, és ebbe szinte biztos vagyok, ismételni tudtam volna Los Angelesben. Már csak azért is mondom ezt, mert végül is egy olyan ember nyert, aki az én edzéstervem alapján készült fel az olimpiára, ráadásul akit én addig minden versenyen megvertem. Egyébként az olimpia után meg is köszönte nekem a segítséget. Nos, ekkor kezdtem el más sportágak felé kacsingatni, egészen konkrétan a karatéval foglalkozni. Az első irányzat a taekwondo volt, ám sajnos ezt nem sokáig tudtam űzni, mivel az edzések pontosan abban az időpontban voltak, amikor nekem – mint a Spartacus birkózó szakosztály vezetőedzőjének – is tréningeket kellett tartanom. Így aztán átmentem a kick-boxosokhoz, hiszen nekik máskor voltak az edzéseik. Aztán egyszer csak jött egy francia csapat hozzánk, s a nehézsúlyú bajnokuknak nem volt ellenfele. Megkértek, hogy induljak el ellene. Elindultam, nyertem. Majd később Európa-bajnokságot, Világbajnokságot és Világkupát is. A kick-box időszak két évig tartott az életemben, aztán abbahagytam.

Miért?

Mert újra kezdtem a birkózást, és szerencsére nagyon jól is ment. Gőzerővel készültem a következő világversenyre, s az 1992-es barcelonai olimpiára sikerült is kijutnom. Itt már a száz kilogrammos súlycsoportban indultam. A versenyben azonban sajnos csak a hetedik lettem. Ez részben rajtam múlt, részben pedig a körülményeken. Mindez azért volt számomra keserű a csalódás, mert a válogatókon mindig megvertem a későbbi bajnokot.

A birkózás és a kick-box után jött az MMA, vagyis a vegyes harcművészet. Hogyan?

Az MMA-nak – mint régebben a pankrációnak – az ökölvívás és a birkózás az alapja. Hozzám pedig ez a két sport pedig mindig is közel állt. Ezért aztán elkezdtem ezzel a sportággal foglalkozni. Nagyon sokat edzettem, készültem, és ennek szerencsére meg is lett az eredménye, hiszen világbajnok lettem. Ez idén januárban történt. Szerencsére a versenyen nagyon jó fizikai állapotban voltam, és a szükséges versenyrutin is a rendelkezésemre állt.

Tegyük hozzá: elmúltál már ötven éves, amikor mindez megtörtént…

Valóban, amikor az MMA-ban világbajnok lettem, kevés híján ötvenkét éves voltam. Korábban ilyen még nem csinált senki, vagyis én vagyok a legidősebb MMA világbajnok. Mindenesetre én úgy gondolom, hogy ez nem akkora kunszt, bárki meg tudta volna csinálni, aki hozzám hasonlóan egész életében sportolt.

Ahogy mondani szokás: három a magyar igazság és egy a ráadás. Mi lesz a következő sport? Készülsz-e már arra, hogy újabb sportágban hódítsd el a világbajnoki címet?

Mostanában a kempóval foglalkozom elsősorban, rendszeresen lejárok az edzésekre. Emellett arról is volt szó, hogy a közelmúltban indulok a kyokushin világbajnokságon, de egy sérülés sajnos közbeszólt. Részleges ínszalag-szakadást szenvedtem, emellett pedig izületi sérüléseim is voltak. Ekkora sanszot pedig már nem akartam adni a nálam amúgy is húsz-harminc évvel fiatalabb ellenfeleknek. Meg persze az egészségem is sokkal fontosabb volt, mint az, hogy komolyabban rásérüljek a szakadásra. Egy kempo világbajnokságon azonban még mindenképpen szeretnék részt venni. Ezért dolgozom jelenleg is, aztán majd meglátjuk, hogy az élet mit hoz, remélem, hogy nem jön közbe sérülés.

Apropó kempo. Ha jól tudom, tiszteletbeli dan fokozattal rendelkező mester vagy. Ez mit jelent számodra?

Nagyon megtisztelő volt számomra, hogy megkaptam ezt a címet, ami – úgy gondolom – elsősorban nem kempo tudásom, hanem eddigi sporteredményeim elismerése. Hasonló címmel egyébként a kyokushinban is rendelkezem, amit a közelmúltban vehettem át, Németh „Nyiba" Sándor barátommal együtt. Meg kell mondanom, nagyszerű érzés volt, de én természetesen egyik sportágban sem vagyok mester. A dan fokozat csak szimbolikus jelentőségű.

Beszéljünk egy kicsit a katonaélményeidről. Gondolom, te is voltál sorkatona.

Harminckét évvel ezelőtt, 1977-ben vonultam be és 1979 októberében szereltem le. Adyligeten, a határőrségnél, a sportszázadnál szolgálgat tizennyolc hónapig, bár akkor még két éves volt a sorkatonai szolgálat ideje. Ebből is látszik, hogy a szerencsések közé tartoztam. Azért kerültem a határőrséghez, mert én akkoriban az Újpesti Dózsában sportoltam, s a lila-fehér sportolók mindig Adyligetre kerültek a kötelező sorkatonai szolgálat letöltésére. Egyébként hozzáteszem: voltam én az egység élenjáró katonája is.

Tévedek, ha azt hiszem, hogy a sporté volt a főszerep e másfél év alatt is?

Csak az éjszakát töltöttük benn a laktanyában, reggel hat órakor kiengedtek minket edzésekre, versenyekre. Persze a focisták már akkor is jobban jártak, mint mi, nekik csak havonta egyszer kellett megjelenniük a laktanyában, hogy aláírják a szükséges papírokat. Szerencsére nagyon jó társaság gyűlt ott össze: ökölvívók, cselgáncsosok, birkózok. Az alapkiképzést természetesen nekünk is teljesítenünk kellett, de utána csak a sportra koncentráltunk.

Azért, ha jól sejtem, maradt némi katonaélményed abból a másfél évből.

Természetesen, bár ugye ezek az idővel kicsit elhalványodtak. Arra azonban jól emlékszem, amikor kimentünk a gyakorlótérre, hogy a harcászati foglalkozások keretében a védekezést és a támadást gyakoroljuk, vagy azt, hogy miként kell védekeznünk a támadó repülőgépek ellen. Másik alkalommal pedig berendeltek minket a laktanyába, mert valamilyen ezred felvonulást szerveztek, így a sportszázadnak is alakiznia kellett. De mi természetesen ehhez már nem értettünk, például azt sem tudtuk, hogy ha menet közben kiadják vigyázz parancsot, az a vigyázz menetet jelenti, és nem azt, hogy meg kell állni. Mi természetesen megálltunk, s az egész csapat nekünk jött hátulról. De mesélhetnék arról is, amikor a bevonulást követő harmadik napon kikísértek minket egy versenyre. Hivatalosan az eskü letételéig el sem hagyhattuk volna a laktanyát, de velünk itt is kivételt tettek. Szóval mentünk ki a versenyre és jött velünk szembe egy katona. Akinek én, az előírásoknak megfelelően tisztelegtem is. Bal kézzel. Ekkor mondta nekem azt az egyik parancsnok: „mi van, Növényi, magának elbirkózták az agyát, hogy nem tudja, melyik a jobb és a bal keze?"

A leszerelésed után volt valamilyen kötődésed a honvédséghez?

Csaknem harminc évig semmilyen. Igazából nem is ismertem ezt a világot. Persze azt tudtam, hogy a sorozott haderőről áttértünk az önkéntes haderőre, de ismereteim itt nagyjából ki is merültek. Aztán 2008 elején jött egy felkérés Debrecenből, az ottani Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóaljtól, hogy katonáik részére szerveznek egy Vasakarat nevű tábort. S erre a táborra szeretnének meghívni engem, Németh „Nyiba" Sándor barátomat, a magyar szabadfogású birkózó válogatott korábbi szövetségi kapitányát, és Papp Valért, a Magyar Zen Bu Kan Kempo Szövetség elnökét, hogy tartsunk bemutatót az általunk űzött küzdősportokból a katonáknak. A srácok számára ez a kiképzés nagyon kemény volt, de látszott rajtuk a lelkesedés. Számomra pedig az volt a megtisztelő, hogy tudtam számukra olyat mutatni, amelyet esetleg a későbbiekben használni tudnak.

Konkrétan mit tanultak tőled?

A birkózás egy csodálatos dolog. Már csak azért is, mert ha az emberek ha valami miatt összeugranak, akkor a „meccs" elején elcsattan egy-két pofon, utána viszont általában összekapaszkodnak. Ebből következik, hogy Nyiba barátom és jómagam elsősorban olyan technikákat mutattunk be a srácoknak, amelyeket ezekben az esetekben használhatnak.

A tavalyi tábor után idén is megfordultatok a Vasakarat 2009-en is. Ezek szerint sikeres volt a bemutató.

Úgy tűnik, hogy igen. Idén ugyanazokat a technikákat mutattuk be, mint tavaly. Természetesen a résztvevők mások voltak – ha jól tudom, a tavalyi csapat éppen Afganisztánban szolgált, amikor idén Debrecenben, pontosabban Hajdúhadházon jártunk. Szóval Nyiba inkább a láb és a test alsó részeinek technikáival ismertette meg a tábor résztvevőit, míg én a test felső részén alkalmazható technikákat demonstráltam.

Az idei, Hajdúhadházon megrendezett táboron elcsíptem egy neked szánt félmondatot. Valaki azt súgta neked: „Norbi, ne törd össze őket!" Ezek szerint vissza kellett fognod magad, hogy ne essen bajuk a katonáknak?

Amikor mi bekapcsolódtunk a Vasakarat tábor munkájába, a srácok már túl voltak legalább egy hónapos kiképzésen, napi három-négy edzéssel, ami brutális munkát igényelt. Ráadásul a résztvevők többsége 15-20 kiloval könnyebb is volt nálam. Inkorrekt lett volna tőlem, ha kiállok ellenük egy küzdelemre, s azonnal nekik ugrok. Meg egyébként is, az volt a lényeg, hogy ők tanuljanak, illetve természetesen, hogy én is tanuljak tőlük.

Lesz ennek a kapcsolatnak folytatása?

Az elmúlt két alkalomnak köszönhetően baráti viszonyt sikerült kialakítanom a debreceni felderítőkkel, ezért bízom benne, hogy ha jövőre ismét lesz Vasakarat tábor, akkor újra a meghívottak között leszek. Egyébként a fiúkkal azóta is találkoztam: ősszel rendezték meg a Hanshi Kupa nemzetközi kempo versenyt Budapesten, ahol a katonák is felléptek egy csapattal. Úgy gondolom, hogy nagyon jól teljesítettek, annak ellenére, hogy nem igazán ismerték a szabályrendszert. Ráadásul ők bakancsban és gyakorló egyenruhában léptek a küzdőtérre.

A nyolcvanas és a kilencvenes években Növényi Norbertről, csak mint sportolóról hallhattunk. Aztán kicsit később mint színész is bekerültél a köztudatba. Ma már azonban leginkább mint sztár, vagyis mai divatos szóval élve celeb szerepelsz a különféle televíziós műsorokban, újságokban. Minek tartod magadat leginkább?

Több mint huszonöt éve vagyok benne a színházi és a színészi világban, hiszen az egyik végzettségem színész. Életemnek ezt a részét a Szeszélyes Évszakok című műsorban kezdtem, a stáb tagja voltam szinte a legelső felvételtől az utolsó adásig. Nagyon sajnálom, hogy befejeződött. Emellett rengeteg színházi és filmszerepem volt. Tehát a sportoló mellett mindenképpen színésznek is érzem magam. Ami pedig a mai bulvár világot érinti, ezt egyszerűen képtelenség kikerülni. Főleg az olyan ember számára, aki az élet több területén is tevékenykedik. Én egyébként mindig azt gondoltam, hogy ha azoktól a műsoroktól kérnek fel, amelyekben van egy kis érték, akkor azt szívesen vállalom. Így voltam ezzel a Kalandra Fal című vetélkedő kapcsán is, hiszen abban a műsorban a humor mellett egy kis sportra, egy kis mozgásra is lehetőség volt. A Mr. és Mrs. című műsort pedig azért vállaltam el, mert abban a mostani kedvesemmel együtt szerepelhettünk. Ha tehetem, megpróbálom kiszűrni azokat a műsorokat, amelyeket különféle okok miatt nem tudok felvállalni. Ha pedig megnézed a rólam készült újságcikkeket, azok egy része a sporttal, vagy a színészettel kapcsolatos. Amíg lehetett, addig a magánéletemet megpróbáltam nem belevonni a cikkekbe, de a három évvel ezelőtti történésekkor, vagyis amikor különmentem a páromtól, ezt már nem sikerült megvalósítanom. Sajnos az újságok nagyon felkapták ezt a témát, aminek én nem igazán örültem. De nem tudtam ellene mit tenni.

Akkor ezek szerint nem tartod magad bulvárszereplőnek?

Én úgy gondolom, hogy a celebek azok az emberek, akiket valamilyen módon felkapott a média, ugyanakkor nincsen mögöttük semmiféle tudás, teljesítmény. Merem remélni, hogy én nem tartozom ezen emberek közé. Emellett vallom azt is, hogy akik az élet valamilyen területén maradandót alkotnak, azokkal igenis foglalkoznia kell az újságoknak és a televízióknak. Már csak azért is, hogy a gyereket előtt példaként lehessen őket említeni. Hiszen a fiataloknak tudniuk kell, hogy sportolni nagyon jó dolog. Hogy akár a nehéz helyzetből is ki lehet törni a sporttal, és nincsen szükség a drogra, vagy egyéb más „segédeszközre". Ha ezt látják a gyerekek, akkor ezt a mintát követve nőnek majd fel. Éppen ezért szeretném megnyitni a közeljövőben a Növényi Sportakadémiát, amely diplomát is adna a jelentkezőknek. De emellett dolgozom a Drogmentes Magyarországért mozgalomban is. Hiszen úgy gondolom, hogy a gyerekekkel való foglalkozás nagyon fontos, mivel így talán elérhető az, hogy a jövőben a világ ne legyen annyira eldurvult és önző, mint jelenleg.

Visszatérve a színészetre: őszintén bevallom, én színpadon nem láttalak, de az egyik kedvenc filmem a Zimmer Feri, amelyben Charlie-t, a büfést játszottad…

Úgy gondolom, hogy a film is egy komoly szakma, de ha az adott jelenetet elrontod, akkor azt százszor újra lehet venni. Az igazi színészet azonban a színház. Ott tudni kell a szöveget, figyelni kell a partneredre, a végszavakat jól kell tudnod, különben a többieket is nehéz helyzetbe hozod. A színpadi jeleneteket nem lehet újra venni, ha ott hibázol, azt azonnal meglátja a közönség.

Melyik volt a legkedvesebb szereped?

Nagyon szerettem például Molnár Ferenc Liliomját, amit a Pogány Judit rendezett, s a vizsgaanyagom volt a Goór Nagy Mária Színitanodájában. Emellett ugyancsak nagyon szerettem Kecskeméten játszani az Apa című darabban az orvost. Kedvenceim közé tartozik még a Vadászgörény című modern, úgynevezett techno-tragiko-komiko stílusban írott mű is, amelyet az Új Színházban játszottunk.

És mi a helyzet a televíziós szappanoperákkal?

Úgy vélem, színészként az egyik legfontosabb szempont, hogy minél többet szerepeljen az ember. Hiszen minél többen tudnak rólad, annál többet foglalkoztatnak. Nálam így volt ez a Jóban Rosszban című sorozatnál. Amely, nem tagadom, népszerűséget hozott nekem.

Hol láthat téged mostanában a közönség? Hiszen úgy érezni, mintha az utóbbi időben egy kicsit háttérbe süllyedt volna az életedben a színészkedés.

Ez valóban így van. Egy kicsit visszafogtam magam, mert az elmúlt két évben készültem az életem harmadik sportágában, az MMA-ban, azaz a ketrecharcban a világbajnokságra. Ez napi három edzéssel járt együtt, másfél éven keresztül. Azt meg nem tehettem meg, hogy akár a színházba, akár egy forgatásra úgy menjek oda, hogy nem tudtam rá rendesen készülni. Ezt nem tehettem meg sem magammal, sem pedig a színésztársaimmal szemben. Ezért inkább nem vállaltam be semmilyen szerepet, s csak a versenyzéssel foglalkoztam. Most, a világbajnokság után természetesen szeretnék ismét szerepelni, hiszen nekem ez a szakmám és a hivatásom.