Mindenki a repülésről álmodozott

1934. május 23-án Debrecenben született. Kertész József őrnagy, az MH Katonai Igazgatási és Központi Nyilvántartó Parancsnokság 5. Hadkiegészítő és Toborzó Iroda irodavezetője és Márton Boglárka főhadnagy személyesen köszöntötte fia nyíregyházi otthonában. Meglepetésköszöntésben volt része?

Igen, a helyszínen szembesültem azzal, hogy illusztris vendégeink vannak. Egyébiránt a családom is jelen volt: a hat unokám, a két dédunokám, a fiam, a nászasszonyom. Nagyon örültem az epertortának is. Édesszájú vagyok: bármilyen sütemény jó nálam, csak sütemény legyen.

Jelenleg nagyjából háromnegyedórányi autóútra lakik szülővárosától: Debrecenben született, az 1950-es évek derekán kovácsnak is itt tanult. Mi vonzotta a kovácsmesterségben?

Tulajdonképpen kerestem a helyemet. Abban a korban nehéz volt elhelyezkedni. A nyolcadik osztály elvégzése után valahova menni kellett. Szívem szerint esztergályosnak vagy lakatosnak álltam volna, de mivel megnéztek a kovácsok, és elfogadtak, nem tudtam mit tenni.

Hogyan következett ebből a katonai hivatás?

Két évig tanultam kovácsnak, de a két évet duplán használtam ki: különböző tanfolyamokat, képzéseket végeztem el a mondott időszakban. Sportoltam, bunyóztam, birkóztam, tornáztam és végül az ejtőernyősöknél kötöttem ki, mert abban minden benne volt, amire vágytam. Tanuló voltam, de végül kaptam egy kiküldő papírt, amellyel a munkahelyem és az iskolám elengedett, föl, Budapestre, a Marczibányi térre, ahol háromhetes ejtőernyős tanfolyamot végeztem. Abban a korban minden fiatalnak az volt a vágya, hogy repüljön.

Mi késztette arra, hogy a kovácsmesterség helyett a honvédelemnek szentelje az életét?

Egyrészt valahogy ki akartam szabadulni a kovácsok világából, de mélyen ott dolgozott bennem, hogy katonának kellene állni, mert gyermekként is csodáltam a mundérosokat.

Iskoláskorú gyermekként élte át a második világháborút. Részt vettek közvetlen családtagjai a harcokban?

Úgy emlékszem, hogy az édesapám nem volt katona. A nagybátyám szolgált a második világháborúban, megjárta a hadifogságot is. A világégés után nagy csoportok érkeztek haza vonattal, rajta volt az egyik szerelvényen. A háborús éveiről nem nagyon beszéltünk, az 1945 utáni időszakban nem kellett a múltat firtatni.

Ön mikor állt katonának?

1952-ben lettem katona, hetvenkét éve! Ha beleszámítom a repülőnövendéki időszakot, még negyedévet hozzátoldhatok. Nehezen lehet szabadulni attól az időszaktól, például tudják maguk, hogy mit jelent az, hogy „berepül a gólya”? A körletben gondosan be van vetve az ágy, rendben minden, és a feletteseink bemennek, kihordják az ágyneműt, egyből a legközelebbi fa tetejére. Nekünk pedig le kellett szedni, majd újra berakni. Ezzel kitartásra, éberségre neveltek minket, mégis a legdurvább szakasza volt a katonai életnek. Ugyanakkor, később bárhova is mentem, nem volt olyan, hogy berepült volna a gólya. Ilyen módszerek már évtizedek óta nem jellemzőek a honvédségre.

Mit kell közvetítenie egy katonának?

A katonának azt kell elérnie, hogy felnézzenek rá: becsületesnek, hazaszeretőnek és erősnek kell lennie. Igaz ez a tartalékosokra, de leginkább a hivatásos és szerződéses katonákra.

Voltak olyan előrelépési lehetőségek a Magyar Néphadseregen belül, mint amilyet az 1989 utáni Magyar Honvédség biztosít?

Arra kíváncsi, hogy a honvédségen belül általánosságban mennyire volt nehéz egy-egy pozíciót, egy-egy rendfokozatot megszerezni? Nehéz olyan választ adni, amely nem tűnik kibúvó feleletnek. Mondok egy példát. A nagykanizsai katonai szolgálatom után 1963-ba kerültem Tapolcára, az 5. Önálló Hadműveleti Rakétadandárhoz, amelyet „álcázásképpen” az 5. Önálló Harckocsi Ezredként ismertek. Alapító tagja vagyok a Rakétadandárnak, első kézből tudom elmondani, hogy nagyon kemény kiképzés folyt nálunk. Ebben a tiszteknek is helyt kellett állniuk. Volt úgy, hogy elmentünk egy körvezetési gyakorlatra: egész éjjel dolgoztunk, térképeket rajzoltunk, csatároztunk. Aztán amikor azt mondták, hogy már lepihenhetsz, nem volt hely, ahova le lehetett volna telepedni, így belebújtam a nem sokkal korábban megkapott hátizsákomba, majd egy tölgyfa árnyékába meghúzódva lefeküdtem, és úgy aludtam, mint a bunda. Rettentő fárasztó volt, de a kitartóan teljesítők előrébb juthattak.

1989-ben vonult nyugállományba, rendelkezik a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatával, valamint a Magyar Népköztársaság másik állami kitüntetésével, a Szolgálati Érdeméremmel is. Katonai pályafutása alatt számos helyszínen szolgált, hol töltötte a leghosszabb időt?

A legtöbb időt Nyíregyháza közvetlen szomszédságában, Nyírtelken töltöttem, ’69-től. A Lokátorjavító Üzemben szolgáltam, voltam diszpécser és technológus, de a speciális berendezések tárolási alosztályunk alosztályvezetője és fődiszpécser is. Nagy utat tettem meg, a katonai pályafutásom ugyanis egészen másként vette kezdetét.

Mire gondol?

A katonai pályafutásomat két részre kell osztani. Eredetileg a kétéves tolmácstiszti iskolát végeztem el Budapesten. Ide vonultunk be. Itt volt három század: két férfi és egy női egység. 1953 márciusában meghalt Sztálin, minket pedig hazaengedtek, miután befejeztük az első évet. Alig voltunk egy hétig otthon, jött a távirat, hogy irány vissza a katonasághoz. Nem kellett már ennyi tolmács, harmincra apadt a létszámunk: elbocsátották a nőket, a két férfi századból pedig egyetlen századot csináltak. 1954-ben avattak, a harminc főből huszonkilencen végeztünk. Ekkoriban úgy képzelték el a hadseregfejlesztést, hogy szovjet tanácsadókra támaszkodva reformálják meg a hadsereget. ’56 után aztán megszűnt a tanácsadói rendszer, de addig már egyértelművé lett számomra, hogy nem akartam egy fordítóirodában görnyedni és szakmai könyveket fordítani. Nekem a mozgás volt az életem!

Gyakran helyezték át a katonai pályafutása elején?

Néha kéthetente helyeztek át, viszont így a teljes országot bejárhattam és megismerhettem. Nagykanizsa után Tapolca, Nyírtelek következett, de jóval korábban még Kecskemétet is megjártam, ott ért a forradalom.

Milyen tapasztalatokat gyűjtött vezetői beosztásában?

A 85 mm-es légvédelmi lövegekkel felszerelt légvédelmi tüzérosztálynál voltam, lokátor irányításával működtettük a lövegeket. Én lokátorállomás-parancsnok voltam, ami felelősséggel járó beosztásnak számított. Drégelypalánkra jártunk ki éleslövészetre, gyakran tükröslövészetet hajtottunk végre. Ez azt jelenti, hogy ahogy megy a repülő, a lokátornak az antennája követi, a lövegcsövek pedig ellenkező irányba néznek. Természetesen azért, nehogy lelőjük a repülőt, hiszen nekünk azt a légzsákot kell célozni, amelyet hosszan húzott maga után.

Hogyan tudta összeegyeztetni a családi életet a gyakori távollétekkel, sűrű áthelyezésekkel?

1957. április 20-án, húsvétkor házasodtunk össze a feleségemmel, aki mindenben támogatott. Előfordult, hogy egyetlen éjszaka alatt háromszor volt riadó begyakorlási szándékból, a feleségem pedig már úgy várt az ajtóban, hogy fogta a lábbelimet és a nadrágomat. „Itt a csizmád, húzzad fel”, és máris adta rám. Nehéz volt az említett időszak, mert akkor nagyon kicsi volt a fizetésünk. Ezért szimpatikus, hogy a mostani katonák tisztességes bérezést kapnak.

Kiszámítható volt a katonai pályafutás?

Akkor is, mint ma, egyfajta bizonyosságot adott a hivatás, biztos megélhetést jelentett. Sokat kellett vizsgáznunk, csakúgy, mint a jelenlegi katonáknak. Nekem különösen nehéz feladatom volt, mert eredetileg hadműveleti tisztként kerültem Tapolcára, de végül századparancsnok lettem az ezredparancsnok döntése értelmében. Nekem kellett megcsinálnom az időjelző üteg éves oktatási tervét, szét kellett bontanom szakaszokra lemenően a terveket, ellenőriznem kellett a végrehajtásokat, közben vezetni a századot.

Öt és fél évtizede a Nyírségben él, megtalálta itt a számításait?

Nyírtelek egy csoda volt a katona számára. Tapolcán még nem is álmodhattunk szabad szombatról, itt viszont garantálták. Kezdetben diszpécser voltam: ellenőrzési és anyagbeszerzési feladatot láttam el, nagy örömmel. Bajtársiasság, szakmaiság és tisztelet jellemezte a munkánkat. Volt itt egy ragyogó barátom, Tóth Jenő, aki sajnos már nincs köztük. A vele kialakított barátság is azt bizonyítja, hogy nincs olyan probléma, amelyet ne lehetett volna hatékonyan, gyorsan és magas szinten megoldani. Itt nem kellett mindig parancsolni, már csak azért sem, mert „civilek” is dolgoztak itt. Isaszegi János tábornok hadnagyként került ide, addig, amíg nyugdíjba nem mentem, együtt dolgoztunk. Vele is barátságot ápolok.

Manapság, amikor békében élünk, egyre jobban felértékelődik a kiszolgálóterületek jelentősége a honvédségen belül…

Igen, de nem csak a kiszolgálás, a megépítés, az elvégzés a fontos, hanem a tervezés, az elgondolás, a kísérlet is. Sokra tartom a technikusi-mérnöki tevékenységet!

Foglalkoztatja a honvédelem ügye nyugállományú őrnagyként is?

Egyetlen nyugdíjas társaságnak sem vagyok tagja, csupán a tapolcai rakétadandár baráti körének megalakulására mentem el. Már alig vagyunk: kiöregedtünk vagy meghaltunk az évek alatt. Tisztelem a honvédelmi nyugdíjasköröket, de rákos beteg lett a feleségem, így akkoriban nem volt időm társaságba járni, a 2018-as halála óta pedig a barkácsolásnak és a családomnak szentelem az időmet. Az Obsitos számait olvasom, és örömmel konstatálom, hogy Lynx-gyár épült Zalaegerszegen, Gidrán páncélozott harcjárműveket gyártanak Győrben, fegyverek kerülnek ki Kiskunfélegyházáról, Nyírteleken pedig átalakítják a szovjet fegyvereket NATO-kompatibilissé. Más világban nőttem fel, szolgáltam, ezért talán néha még soknak is tartom az információközlést, bár tudom, megváltoztak a kommunikációs elvárások.

Minek köszönheti fizikai állóképességét és szellemi vitalitását?

Részben a katonaságnak, részben annak, hogy minden reggel tornázok húsz-huszonöt percet. Csinálok fekvőtámaszt, és a tízkilós súlyt is két kézzel nyomom ki. Fontos a család is, az unokáim is együtt vannak velem a barkácsolásban. Nemrég vettem egy kézi csavarbehajtót, hogy ne kelljen erőlködni, de kiderült, hogy a kézi behajtó sokkal gyengébb nálam!