Mindenki ellenezte, mégis bevetették az atombombát

A második világháború végén mind a német, mind pedig az amerikai hadvezetés gőzerővel dolgozott atombomba kifejlesztésén. Az amerikai kísérletek a szövetségesek bevonásával folytak. Az Új-Mexikóban folyó kísérleteket 1945. július 16-án vezettek eredményre. Ezt követően alig harminc nappal, augusztus 6-án három repülőgép szállt fel. Egyikük az Enola Gay volt.

Nyolc óra 14 perctől nyolc óra 16-ig

Hirosima lakossága addigra annyira megszokta az amerikai bombázók jelenlétét az égen, hogy jóformán nem is törődtek a három repülővel. Azonban augusztus 6-án reggel 8 óra 14 perckor minden megváltozott. Ez volt az a pillanat, amikor 580 méterrel a 350 ezer lakosú város felett az Enola Gay pilótája kioldotta a Little Boyt, mely vakító fényjelenséggel robbant fel. A bomba robbanóereje 15 kilotonna volt, mely 17 ezer tonnányi TNT-nek felelt meg. A robbanás 1,2 kilométeres körben mindent elpusztított, az áldozatok számáról pedig azóta is csak becslések vannak. A városban található emlékoszlopon 61,4 ezer név van, 78 ezer ember nem vette fel az élelmiszerjegyét soha többet, míg az amerikai hírszerzés 139 ezerre becsülte a halottak számát.

Egy, a robbanástól 3,7 kilométernyire lévő meteorológus, Isao Kita a következőket írta: „Először egy hatalmas villanást láttam…majd jött a hőhullám. A villanás másodpercétől elkezdtem számolni magamban és így kijött, hogy a robbanás milyen messze következett be tőlem és az is, hogy a sebessége körülbelül 700m/s volt. A hangsebesség körülbelül 330m/s, ami azt jelenti, hogy a robbanás sebessége a hangsebesség kétszeresét érte el." Egy sebesült nő pedig így számolt be: „Egy rendkívüli villanás, vakító fény lobbant, majd jött a borzasztó robaj. Valami furcsát éreztem az arcomon, majd megrémültem az érzéstől, mintha leolvadna a bőr, az arcomról, kezemről és a karomról. A nappal szürkületi sötétségbe váltott át. Minden ködösnek tűnt, mintha fátyol lenne a szemem előtt. Azon tűnődtem, hogy elvesztettem az érzékeimet?"

Nagaszaki, a másodlagos célpont

Bár az amerikai hadvezetést is meglepte a bomba hatása, három nappal később, augusztus 9-én újra felszálltak a bombázók. Egyikük bombaterében volt a Fat Man névre keresztelt plutóniumbomba. Ennek hatóereje 21-22 kilotonna körül volt. Az áldozatok számát szintén csak becsülni lehet: közvetlenül a robbanás után 60-70 ezer ember halt meg. Ebben a városban is elpusztult a hőhatás és a lökéshullám miatt az épületek jelentős része. A robbanástól a 49 ezer épületből 13 ezer teljesen megsemmisült. Nagaszaki egyébként csak másodlagos célpont volt: a Bocskcar nevű bombázó eredeti célpontja Kius-szigete volt. A rossz időjárási körülmények miatt bombázták le az amerikaiak a Mitsubishi gyárnak is otthont adó várost. Bár a bomba hatóereje nagyobb volt, mint a Hirosimára ledobotté, a földrajzi körülmények miatt kisebb volt a pusztítás.

A Fat Mant 11 órakor oldották ki a város mértani közepe felett. A bomba 469 méterrel a föld felszíne felett robbant fel, 43 másodperccel később. Becslések szerint a robbanás epicentrumában 3871 celsius fok volt a hőmérséklet, s gyakorlatilag 1000 kilométeres szélvihar tombolt. A pusztítás 1,6 kilométernyi sugarú körre terjedt ki. Szomorú abszurditás, hogy számosan voltak olyanok, akik a hirosimai támadás után menekültek Nagaszakiba. Róluk 1957-ben írt könyvet Nine Who Survived Hiroshima and Nagasaki címen Robert Trumbull. Az amerikai hadvezetés egyébként kész volt folytatni az atomtámadásokat: pár héttel a Fat Man ledobása után már kész volt a harmadik, majd szeptemberre újabb három gyártását tervezték. Azonban Hirohito császár augusztus 14-én elfogadta az amerikai feltételeket, s szeptember 2-án a Missouri csatahajón aláírta Japán kapitulációját.

Ellenezték a tudósok

Az amerikai közvélemény egyébként 1945 tavaszán értesült először arról, hogy élesben akarják bevetni az első atombombákat. Ekkor tiltakozó akció bontakozott ki. Hatvan tudós írt petíciót Harry S. Truman elnökhöz, arra kérve őt, hogy csak akkor vesse be az új fegyvert, ha Japán végképp nem hajlandó kapitulálni. Olyan elképzelés is volt, hogy egyfajta éles kísérletben borzasszák el a japánokat. E szerint 10 ezer méter magasan a Tokiói-öböl felett robbantották volna fel éjszaka a bombát, hogy tízmillió ember lássa: mik a következményei, hogy lesz a vaksötétből nappali világosság. A tudósok ennek a robbantásnak ki is dolgozták a forgatókönyvét.

1945 májusában Szilárd Leó a következőket írta: „Ne használják az atomfegyvert emberek ellen. Ha okvetlenül szükséges, „mutassák meg" a japánoknak: robbantsák fel 10 km magasan éjszaka Tokió fölött, hogy mindenki láthassa a szörnyű erejét, de senkinek a haja szála se görbüljön meg". Truman azonban ragaszkodott a bombázáshoz, mint megfogalmazta: „A háborút gyorsan be kell fejezni. Itt van egy új fegyver, alkalmazni kell." Teller Ede pedig (aki egyébként Oppenheimer tanácsára nem írta alá a petíciót) a következőket mondta a később: „Azt, hogy Hiroshimára le kellett-e dobni az atombombát, én nem tudom. Én azt hiszem, hogy ez hiba volt. De hogy Nagaszakira ledobni hiba volt, abban egészen biztos vagyok!".

Ellenezte a hadvezetés

Hasonlóképpen nyilatkozott Chester W. Nimitz admirális, az USA csendes-óceáni flottájának vezérkari főnöke is, aki azt mondta: “A japánok már valójában keresték a béke lehetőségét, így az atombomba tisztán katonai szempontból nem játszott döntő szerepet Japán vereségében." Ugyancsak elítélte az akciót William D. Leahy admirális, Truman elnök vezérkari összekötője. Szerinte „a bomba felhasználása Hirosimában és Nagaszakiban nem jelentett kézzelfogható segítséget Japán elleni háborúnk során. A japánok már vereséget szenvedtek és készen álltak a megadásra." Mindezek fényében két kutató, Peter Kuznick és Mark Selden úgy vélekedett, hogy a két város lebombázását a szovjet expanziós törekvések megakadályozása indokolta, nem pedig Japán térdre kényszerítése. A történészek szerint ugyanis a kezdődő szovjet invázió hatására adták meg magukat.

Az amerikai történetírás egyébként azzal indokolta a két város elpusztítását, hogy megakadályoztak vele egy költséges, elhúzódó, és ki tudja mennyi áldozatot követelő partraszállást. Egyesek szerint a bomba alkalmazásában az is szerepet játszhatott, hogy június 23-án fejeződött be az okinawai partraszállás, ami a II. világháború talán legvéresebb ütközete volt. Amerikai részről 12 ezren haltak meg, s további 30 ezren sebesültek meg. A japán katonák közül pedig 102 ezren pusztultak el, s csupán 7500-an estek hadifogságba. A civilek körében is aratott a halál: a sziget lakosainak egyharmada, 150 ezer ember halt meg. Õket a japánok élő pajzsként használták, vagy éppen öngyilkosságra kényszerítették.