„Mindig megtaláltuk a megfelelő megoldásokat”

Nagyon is tisztában voltam a Magyar Honvédség helyzetével, amikor vezérkari főnök lettem. Mielőtt Tömböl tábornok úr meghallgatása volt a Honvédelmi és Rendészeti Bizottságban, ismét átolvastam a jegyzőkönyvet, ami annak idején az én meghallgatásomon készült, és azt mondhatom: amit akkor megfogalmaztam, illetve amilyen feladatokat akkor felsoroltam, azokat tulajdonképpen teljesítettem. Mondhatom, hogy amit akkor vállaltam, azt eredményesen megcsináltam. Egy adott helyzetet persze lehet alakítani, formázni, a menet közben felmerülő lehetőségeknek megfelelően kihozni belőle a legtöbbet, és számos dolog akadt a négy év alatt, ami menetközben szorult korrekcióra, vagy vett más irányt az eredetileg tervezetthez képest. De összességében sok meglepetés nem ért ahhoz viszonyítva, amire előzetesen számítottam. Láttam, milyen állapotban van a honvédség, tisztában voltam vele, mik a legfontosabb feladatok. Mind a mindenkori vezetőktől, mind a közvetlen kollégáimtól megkaptam azt a támogatást, melynek köszönhetően úgy a hazai, mind a külföldi vonatkozásokban mindig megfelelő szemlélettel tudtunk közelíteni a célokhoz, megoldandó feladatokhoz. A Párbeszéd program pedig hozzásegített minket ahhoz, hogy folyamatosan a realitások talaján maradjunk, helyesen értékeljük az adott helyzetet, az elért eredményeket, és megpróbáljuk ezeket egyre közelebb hozni egymáshoz. A lehetőségek így szinkronba kerülhettek a költségvetési mutatókkal. Álmok persze kellenek, de olyanok, melyeket meg tud közelíteni a valóság. Mindenféle különösebb szélsőséges kilengés nélkül zajlott le ez a négy év, amit vezérkari főnöki beosztásban töltöttem.

Meggyőződésem, hogy a Párbeszédnek már ma olyan jelentősége van, amit a honvédségen belül mindenki érez, és a folyamat végét még nem is látjuk. Elmondható, hogy a mindennapok egy olyan kommunikációs módszeréről van itt szó, mely áttört egy sor gátat a vezetők és a beosztottak közötti, nem mindig átlátható kapcsolatban. Olyan problémákról lebbentette fel a fátylat, amikről mindenki tudott, mégsem esett róluk szó. Márpedig ha valahol ez a helyzet, az gátolja a kreativitást, a hatékonyságot. A Párbeszéd az első pillanattól kezdve az egymás iránti bizalmat erősítette, és ezt szinte azonnal érezni is lehetett. Márpedig a katona életében a bizalom nagyon fontos. Onnantól kezdve, hogy elkezdtünk beszélgetni, a program egyben kifejtett egy nevelő hatást is, méghozzá viszonosan, a parancsnokok vonatkozásában is: a parancsnok is „célkeresztbe került", hogy példát mutat-e, fogalmaz-e meg célokat, rendelkezik-e megfelelő víziókkal. A beosztott feltette a kérdést: „ilyen főnökre van nekem szükségem?", és persze a parancsnok is megkérdezte: „ilyen beosztottakkal akarok dolgozni?" Ezáltal teljesen más dimenziókba került a stratégiai gondolkodás, márpedig enélkül semmire sem juthatunk. Mindenki érezhette, hogy részese a dolgoknak, a munkájával hozzájárulhat az eredményekhez, ez pedig növelte a felelősségérzetet. Ez azért fontos, mert egyszemélyi vezetés szaktámogatás, szakszerű döntés-előkészítés nélkül ma már lehetetlen. A Párbeszéd tehát elindított valamit, ami mára egy olyan eszközzé vált, aminek a bizalomerősítő és -megtartó funkciója állandósult. Történelmi pillanatban kezdődött ez a folyamat, és szerencsére hozta is azokat az eredményeket, amiket elvártunk. Ha ma megkérdezünk egy katonát, mit ért a Párbeszéd alatt, mindenki mást fog mondani. Ez már csak egy eszköz, ami azonban módosította a szemléletet, a célokat.

Mire a legbüszkébb az elmúlt négy évből?

Egy vezérkari főnöknek kategorikusan kell tudnia erre válaszolni. Egyértelműen arra vagyok a legbüszkébb, hogy amit felvállaltunk, azt teljesítettük. Büszke vagyok arra, hogy kiszámíthatóságot, tervszerűséget biztosítottunk az elmúlt négy évben, és erősítettük a Magyar Honvédség stabilitását. A parancsnokok önbecsülése, magabiztossága is kódolt ma már a szervezeten belül, márpedig – ahogy többször is mondtuk – magabiztos parancsnokra és hatékony törzsekre van szükség. A katonai kultúra egy olyan változása következett be, ami „szintre hozta", naprakésszé tette a honvédséget. Képesek vagyunk megfelelni az új kihívásoknak, és ennek szellemében megfogalmazni az új célokat. Vagyis egy fegyelmezett, jól működő szervezetet vehet át a leendő vezérkari főnök, aki egyébként aktív részese, sőt, az Összhaderőnemi Parancsnokság élén vezetője volt a fent részletezett folyamatoknak.

Sok nehézség volt, de kívülről ez talán kevésbé látszott. Ugyanakkor olyan hatalmas megdöbbenésben nem volt részem, amivel előre nem számoltam volna, szerencsére nem merült fel olyan típusú megoldhatatlan probléma, amire most tüskeként, fájó pontként kellene visszaemlékeznem. Ennek persze megvan a maga oka: mindig megtaláltuk a megfelelő megoldásokat. Mégis megemlíteném ugyanakkor a szlovák katonai repülőgép hejcei tragédiáját, ahol az elsők között érkeztem meg a helyszínre, és egész életemre kiható nyomot hagyott bennem, amit ott láttam. Úgy éreztem, mintha magyar katonák lettek volna azok a fiatalok, akik meghaltak… Az ilyen tapasztalatok teszik óvatossá az embert egész életére. Minden napnak megvan a maga nehézsége, melyek visszatartanak attól, hogy önteltté váljunk, vagy túlértékeljünk teljesítményeinket, eredményeinket. Bármikor történhet valami, mindig van valamilyen veszélyforrás.

Mi a legnagyobb, leglényegesebb különbség a külföldi missziókban szolgálatot teljesítő magyar katonák mostani és négy évvel ezelőtti munkája között?

Egy négyéves perióduson belül a dolgok folyamatosan változnak. Mások lesznek az elvárások egy nemzettel szemben a szövetségi rendszeren belül, és az adott szervezeten belül is más célokat kell kitűzni a katonák számára, hogy biztosítva legyen az a fejlődési ütem, melynek mentén mindig magasabb és magasabb színvonalon tudják ellátni feladataikat. A magyar missziós stratégiát igen komplex feladatok mentén kellett kialakítanunk. Kezdtük az egészet egy műszaki zászlóaljjal, majd ennek kapcsán elindult egy olyan tapasztalatszerzési folyamat, melynek révén a kiképzés, a felkészítés is egyre jobb lett, majd lépésről lépésre bonyolultabbá váltak az előttünk álló feladatok és célok. Az iraki szállító zászlóalj bonyolultabb tevékenysége már magasabb veszélyeztetettségű területen zajlott. A balkáni békefenntartás speciális felkészültséget kíván meg, ráadásul a földrajzi közelség miatt is különleges helyzetet teremt. Az afganisztáni újjáépítési feladatoknál pedig már az ismeretlen terület is nyilvánvalóvá tette, hogy új típusú emberekre, új típusú parancsnokokra van szükség, ráadásul az ottani műveleteket nagyon érzékeny médiakörnyezetben kell végrehajtani. Így számos felismerés Magyarországon előbb született meg a már említett magabiztos parancsnok – hatékony törzs projekt szellemében, mint más szövetségesnél. Bizonyos országokban most kezdenek el megvitatni egy sor olyan kérdést, melyek fontosságát mi már évekkel ezelőtt előre láttuk. Ez annak az eredménye, hogy a felkészülés során időben tudtunk új, helytálló szcennáriókat felvázolni. Nagyon tudatos, a megfelelő kihívásokra mindig választ adó tevékenység zajlott a missziókban az elmúlt években. Mindig tudtuk teljesíteni, amit elvártak tőlünk, bizonyítottuk a felkészültségünket, és emiatt mindig lehetőségünk volt megfelelően felkészülni itthon a következő feladatra. Méghozzá nem utólag, nem kapkodva, hanem mindig időben, megfelelő előkészítéssel.

Megkaptam a lehetőséget, hogy diplomáciai pályán, nagykövetként folytassam tovább a tevékenységemet, ami nagy megtiszteltetés számomra, és mindenkinek köszönöm, aki támogatott. Nyilván a katonák által végzett munka, a közös sikerek is nagyban közrejátszottak abban, hogy ilyen szinten folytathatom tovább hazám szolgálatát, és bízom benne, hogy a vezérkari főnökként szerzett tapasztalataim is jól hasznosíthatóak lesznek – még akkor is, ha ránézésre a katonai pályától nagyban el is tér egy ilyen megbízatás.

Mit gondol, ha majd évek múlva visszatekint erre a négy évre, milyen érzések kerítik majd hatalmába?

Amikor katonai főiskolás voltam, 1972-ben, az Interpress Magazinban olvastam egy nagyon érdekes cikket egy amerikai szabadulóművészről, aki hátrahagyott egy levelet, amit csak a halála után száz évvel bonthattak fel. Amikor ez elérkezett, mindenki várta, mi lesz a levélben, hiszen azt hitték: ebben majd felfedi a titkokat. Végül azonban semmi nem derült ki belőle. Az én filozófiám ugyanakkor végig az volt, hogy ne titkoljak el semmit: át akartam adni a megszerzett tapasztalatokat, sosem voltam féltékeny azokra, akik továbbvitték az én gondolataimat, és azokkal esetleg sikereket értek el. Sőt, számomra talán az a legnagyobb siker, hogy a katonai vezetés csúcsán is örülök mások sikereinek, hiszen az ember nem önmagáért hozza a döntéseket. Arra is büszke vagyok, hogy meg tudtam őrizni azt a komfortérzetet, ami abból származott, hogy a kollégáim bíznak bennem, várják az útmutatásokat. Ez nagyon-nagyon jó érzés, és az utolsó percig éreztem, például akkor is, amikor elköszöntem az egyes egységektől. Valóban egy kölcsönös tiszteleten alapuló csapatmunkát tudtunk végezni, amiben engem vezérkari főnökként mindenki, a Magyar Honvédség összes katonája és polgári alkalmazottja támogatott. Így méltósággal, eredményekkel magam mögött tudom befejezni közel negyven éves katonai pályámat: nemhogy lelkiismeret-furdalásom nincs semmi miatt, de úgy sem érzem, hogy bármit is hagynék magam mögött, amit utólag el kellene rendezni. Kiegyensúlyozottan távozom, miközben nem is érzem úgy, hogy elmegyek – talán ez a legfontosabb. Az utolsó pillanatig igyekszem átadni a szerzett tapasztalatokat. Azonban még el kell telnie egy kis időnek, mire tudatosul bennem, hogy az aktív katonai szolgálatom befejeződött.