Muhi: felkészületlenül a túlerő ellen

Az európai invázióra készülő mongolokról az első híreket a magyar őshazába indult Julianus barát hozta. Nem sokkal később a mongolok követei is megjelentek, de a veszedelem súlyát az ország urai sokáig nem ismerték fel. Pedig a riasztó jelzések egyre szaporodtak, 1239-ben a mongolokkal szemben alulmaradt Kötöny kun fejedelem kért és kapott bebocsáttatást népével Magyarországra. A nomád kunok gyorsan szembekerültek a magyarokkal, egyetlen védelmezőjük az egyre népszerűtlenebb Béla maradt. „Királyával ellenséges állapotban volt Magyarország, amikor (1240) karácsony táján híre érkezett, hogy az Oroszországgal határos magyar végeket elpusztították a tatárok" – írta az egykorú krónikás, Rogerius.

IV. Béla – ha későn is – körülhordoztatta az országban a véres kardot, hadkészültséget rendelt el és megerősíttette az északkeleti határt. Az ország nagy része azonban nem hitte el a tatárok közeledéséről szóló híreket, sőt a kunokat fogták gyanúba. Az orosz fejedelemségeket, majd 1240-ben Kijevet is elfoglaló mongolok fő serege – élén Batu kánnal – 1241. március 12-én játszi könnyedséggel áttört a határtorlaszokon, elsöpörte a Vereckei-szorost őrző Dénes nádor csapatait és beözönlött Magyarországra.

A hír vétele után Béla Pestre rendelte az ország minden fegyveresét és a kunokat, s II. (Harcias) Frigyes osztrák hercegtől is segítséget kért. Amikor március 15-én a menekülő nádor nyomában már mongol seregek is feltűntek Pest környékén, a közhangulat a tatárok szövetségeseinek gondolt kunok ellen fordult. Kötönyt felkoncolták, mire a kunok jelentős része dúlva és pusztítva Bulgáriába vonult, s hazatért Frigyes herceg is.

A 60-65 ezer fős magyar haderő kelet felé indult, s április 10-én a Sajó hídjánál, sík terepen vert tábort. Az óvatos IV. Béla táborát szekerek és pajzsok fogták körbe, s olyan zsúfolt volt, hogy alig lehetett közlekedni benne. Az elbizakodott sereg nem tudta, hogy immár nem előőrsökkel, hanem a Batu kán vezette, legalább ekkora létszámú mongol fősereggel áll szemben, akik a Sajó-hidat is megszállva tartották. Az éjszaka folyamán egy szökevény hírül adta, hogy a tatárok éjszaka támadásra készülnek. A hír igaznak bizonyult. Kálmán herceg, a király öccse és Ugrin kalocsai érsek a hídnál visszaverte a rohamot. A magyarok többsége ekkor úgy vélte, döntő győzelmet arattak és nyugovóra tért.

A mongolok azonban a gázlón átkelve újra támadtak, a harcot csak Kálmán és Ugrin kis létszámú serege vette fel, de őket elnyomta a túlerő. A tatárok bekerítették a tábort, nyílzáport zúdítottak rá, a menekülők számára folyosót nyitottak, de aztán lenyilazták, mocsárba fojtották őket. Béla az őt védelmezők hősiességének köszönhetően tudott elmenekülni, de az egyetlen ütőképes magyar hadsereg megsemmisült. A vérfürdő után két érsek, számos főúr maradt a csatatéren, amelyet kétnapi járóföldre borítottak holttestek, sebeibe később Kálmán herceg is belehalt.

Batu seregei villámgyorsan lerohanták a védtelen országot a Duna vonaláig, elfoglalták Pestet, a városokat lerombolták. A tatárok a kezükbe került királyi pecsétet felhasználva rendeleteket írattak, felszólítva az elmenekült népet, hogy térjen haza, majd a termés learatása után ismét nagy pusztítást vittek végbe. Időközben a tatár sereg északi szárnya elfoglalta Északnyugat-Magyarországot, a déli pedig Erdélyt dúlta végig. Az igen kemény telet kihasználva a mongolok a Duna jegén átkelve bevették Óbudát és Esztergomot is, így az ország nagyobb része tatár megszállás alá került. Az Ausztriába menekült Béla királyt Frigyes herceg segítség helyett elfogta, kifosztotta és szabadon bocsátása fejében három megye átadására kényszerítette. (Frigyes betörő csapatait a magyarok gyorsan kiverték.) Béla segélykérése Európában süket fülekre talált, neki magának az adriai-tengeri Trau szigetére kellett visszavonulnia a portyázó tatárok elől.

Ekkor váratlan fordulat történt: a tatárok gyorsan, de tervszerűen és összehangoltan kivonultak Magyarországról. Régebben ezt annak tulajdonították, hogy meghalt Ögödej nagykán, de ma már ezt vitatják: utódjának megválasztására csak öt év múlva került sor és Batu nem is volt ott. Valószínűbb, hogy egyrészt a tatár veszteségek játszottak ebben szerepet, másrészt hagyományos taktikájuk: először felderítő-előkészítő hadjáratokat vezettek (még ha ez a megtámadottaknak súlyos veszteséget okozott is), s csak később következett a második, végleges hódítás. Magyarország esetében ez elmaradt, de a pusztítás így is felmérhetetlen volt.

„Ebben az évben Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította" – áll a niederaltaichi kolostor feljegyzéseiben. És a pusztítás tényleg iszonyatos volt, az oklevelekben még évtizedekkel később is kísért a „néptelen és üres földek", „elnéptelenedett ország" kifejezés. Sokáig akár a lakosság felére is becsülték a harcok, a járványok és az éhínség okozta veszteséget, ma inkább a 15-25 százalék elfogadott. Ekkora pusztulást a magyarság csak a török korban élt át, de még akkor sem ekkora területen és ilyen gyorsan.

A tatárjárást követően IV. Béla irányításával épült újjá az ország, így méltán nevezik őt második honalapítónak. Béla politikája jelentős részben az esetleges újabb tatár támadás elhárítására irányult. Ő rendelte el új típusú kővárak építését, mert ezek a mongolok számára bevehetetlennek bizonyultak, visszatelepítette a kivonult kunokat és telepeseket hívott az országba.