Névleg nemzetőr - valójában honvéd

A történelem számtalan példája bizonyította, hogy tömeghadseregeket szervezni, felállítani a leghatékonyabban, leggyorsabban erőszakos módszerekkel, illetve törvényi kényszerrel lehet. Utóbbi szolidabb formája a sorozás és a kötelező sorkatonai szolgálat. Az 1789-ben kirobbant francia forradalom után felerősödő európai nacionalizmus a hadseregek szervezésére, szerveződésére is komoly hatással bírt.

Míg a korábbi századok alatt elsősorban egy uralkodót és így egy államot (általában egy királyságot vagy császárságot) szolgáltak a katonák Európában, addig a 19. században emellett előtérbe került a nemzet és a haza fogalma. A hazafiasság jegyében, arra hivatkozva egyre többen csatlakoztak érzelmi alapon (is) egy-egy nemzeti hadsereghez; önként vagy a törvényi kényszert már kötelességükként értelmezve és elfogadva. Az 1848/49-es magyar szabadságharc és forradalom toborzásai során is megmutatkozott a hazaszeretet. Az anyagi körülmények és az adott élethelyzetek azonban még nagymértékben befolyásolták azt, hogy ki akart beállni katonának. Fontos megjegyezni, hogy a toborzás gyakorlata a 19. század közepén már több évtizedes múltra tekintett vissza a Habsburg Birodalom területén, így Magyarországon is.

Az úgynevezett összeíró rendszer az 1780–90-es években szilárdult meg, a császári ezredek létszámát békeidőben toborzással egészítették ki. A Magyar Királyságnak úgynevezett újoncmegajánlási joga volt, s 1840-ben 38 ezer főt ajánlott a császári-királyi seregbe. Amikor nem sikerült toborzással feltölteni az alakulatokat az adott területre vonatkozó kvótákkal, akkor jött a sorozás, azaz a sorshúzás. Aki az előírásoknak megfelelő jelöltek közül a rövidebbet húzta, annak mennie kellett katonának.

Kemény Krisztián (képünkön): – A toborzás elsősorban a huszároknál ment a könnyen, szép, fényes felszerelésük volt. A toborzók mindig a kocsmánál telepedtek le. Igen, volt ingyen pálinka, ingyen bor, időnként élelem is. Természetesen igyekeztek minél szebb képet festeni a katonaságról, meg az alakulat történetéről, s mindig a legjobb kinézetű legényeket választották, a legjobb lovasokat. Elsősorban a fiatal, egyedülálló férfiakat igyekeztek megfogni. A felső korhatár harminchat év volt, az alsó tizenhét. A testmagassággal kapcsolatos minimum előírás öt láb volt, ez 160 centit jelentett. Vonzó volt az újoncok számára, hogy az önként belépők pénzt kaptak, úgynevezett foglalót, 10 és 18 forint közötti összeget. Míg, ha valakit soroztak, sorshúzással, akkor az illető csak 3 forintot kapott.

Hogy mennyit is ért akkoriban az említett 10–18 forint? Összehasonlításul, a választójog gyakorlásához a betöltött 21 év mellett évi 100 forint tiszta jövedelem szükségeltetett. Ennek a 10–15 százaléka egy összegben egész szép summának számított. További előnyt jelentett, hogy az önként jelentkezők alakulatot választhattak, a toborzó alakulathoz léptek be, míg akiket soroztak, őket oda vitték, ahol éppen szükség volt rájuk.

Szintén az önkéntesség mellett szólt, hogy a sorozottaknak kerek 10 évet kellett szolgálniuk, míg a toborzottaknak hatot. Eleinte a Batthyány-kormány is az említett fél évszázados gyakorlatra építette a hadkiegészítő tevékenységét. A helyzet azonban viszonylag gyorsan változott, amikor kiderült, hogy mégsem lesz békés a tervezett politikai átmenet. Az életben lévő jogrend szerint a bécsi udvar hozzájárulása nélkül nem lehetett újoncozni. Ezt a Batthyány-kormány többek között az újonnan megalakított nemzetőrség mozgósításával próbálta kiküszöbölni.

Kemény Krisztián:– A nemzetőrség kötelező érvényű, belső rendfenntartásra szolgáló erő volt. Egy bizonyos vagyoni cenzus felett mindenkinek kötelezően nemzetőrnek kellett lennie, gyalogos vagy lovas szolgálatban. A helyhatóságok fogták a rendszert össze, s igény esetén mozgósították is a nemzetőr egységeket. A parasztmozgalmak esetén, amikor például földet akartak visszaosztani, vagy a nemzetiségi megmozdulások elején, amikor azok még kisebb mértéket öltöttek. A nemzetőr alakulatokba mindenekelőtt régi kiszolgált katonák, illetve nyugdíjazott tisztek léptek be, és ők próbálták kiképezni a többieket. Elsősorban hétvégenként gyűltek össze, így nem képeztek állandóan gyakorlatozó, csak hadviseléssel foglalkozó katonai erőt. Polgárkatonák voltak, ahogy akkor mondták. Igyekeztek felfegyverezni őket, de alapvetően, amennyiben volt nekik, mindenki a saját alapfelszerelésével állt ki. A kiosztott fegyvermennyiség sosem volt elegendő.

Batthyány Lajos miniszterelnök elérte, hogy V. Ferdinánd 1848 május 7-én kiadjon egy leiratot, miszerint a Magyarországon állomásozó császári-királyi sorezredi alakulatok a magyar hadügyminisztériumon keresztül veszik a parancsaikat. Ennek ellenére látszott, hogy ez az erő nem lesz elegendő az ország megvédésére. A magyar vezetők ezért úgy döntöttek, hogy létre kell hozni egy önkéntes hadsereget. A nemzetőrségre vonatkozó rendelkezésekben volt egy kiterjesztő megjegyzés, miszerint bizonyos körülmények között a vagyoni cenzus követelményének nem megfelelő személyek is lehetnek nemzetőrök.

Ezt igyekeztek kihasználni és megalakították az önkéntes nemzetőrsereget, az első tíz honvédzászlóaljat. A magyar vezetés ezt úgy igyekezett beállítani Bécs felé, hogy a zászlóaljak tagjai önkéntes nemzetőrök, nem katonák. 1848. május 16-án elrendelték az említett, 10 ezer fős haderőt jelentő, tisztán önkéntesekből álló tíz zászlóalj megalakítását. Megkezdődött a toborzás, a korábbi gyakorlatnak megfelelően, de immár a magyar kormánynak engedelmeskedő császári-királyi hadfogadók szervezésében.

Kemény Krisztián: – A minél gyorsabb eredmény érdekében a foglaló összegét 20 forintra emelték az újoncok számára. Jelentős változás volt, hogy az önkénteseknek csak három évre kellett elkötelezniük magukat. A jelentkezők ígéretet kaptak rá, hogy nem viszik őket a határon kívülre, rendvédelmi erőként csupán az ország területén belül alkalmazzák őket. A tisztikar, a felszerelés, a fegyverzet azonban egyértelműen jelezte, hogy ez nem nemzetőrsereg lesz, hanem reguláris katonai erő. Tagjait épp ezért is kezdték el az osztrák „Landwehr” szó mintájára, tükörfordításban „honvédnek” nevezni. A magyar kormány azzal érvelt, hogy ugyanolyan területvédelmi erőket hoz létre, amelyeket már az osztrákok alkalmaznak, s akkor ez így szabályos. A tervezett tíz zászlóalj közül a budai, pesti, szegedi és debreceni létszáma aránylag gyorsan betelt. A másik hat alakulaté viszont nem igazán.

A nagyobb városokban ugyanis aránylag egyszerűbb volt önkénteseket találni, ezekben mindig volt nehezebb körülmények között élő munkásréteg. Ide lehet sorolni azokat a kézműves legényeket például, akik végül nem kapták meg a mester címet, így foglalkozásukat törvényesen nem gyakorolhatták. Az 1847-es év eléggé gyengén alakult mezőgazdasági szempontból, sok volt a munkanélküli, városokba áramló zsellér is. A hadsereg újonnan létrehozott zászlóaljai pedig fel tudták szívni ezeket az embereket. Az új alakulatok körülbelül 10-15 százalékát képezték a reformkor eszméiért lelkesülő jurátusok és egyéb értelmiségiek, a maradék 85-90 százalékot pedig zömében 18-19 éves, állandó munkával nem rendelkező fiatalok adták. 1848 augusztus közepéig összesen 9500 újoncot sikerült toborozni.

1849 nyarának csúcsidőszakához viszonyítva, amikor 170 ezer fő körül mozgott a magyar haderő létszáma, a toborzott honvéd önkénteseinek aránya 7-8 százalékot tett ki. A toborzott zászlóaljak tagjai hamar csatasorban találták magukat, ennek ellenére elmondható, hogy a történészek értékelése szerint megállták a helyüket és összességében az alapját képezték az új magyar haderőnek.

Az 1848-as toborzások kapcsán feltétlenül megemlítendőek még Kossuth Lajos toborzóútjai, aki az Országos Honvédelmi Bizottmány későbbi elnökeként három sikeres körutat tett 1848 őszén. Szeptember 24. és 27. között a Cegléd–Nagykőrös–Kecskemét–Abony–Szolnok vonalon, aztán szeptember 29. és október 10. között Csongrád, Szentes, Hódmezővásárhely, Szegvár, Szeged következett, majd október 18. és 23. között Pesten, Vácott, Esztergomban, Komáromban és Győrött toborzott.

Kemény Krisztián:– Kossuth toborzóútjait nem lehet összehasonlítani a korábbi toborzásokkal. A korábbiak célja az volt, hogy megfelelő reguláris katonákat találjanak. Kossuth toborzóútjainak pedig az, hogy minél gyorsabban, minél nagyobb tömeget mozgósítsanak. Mozgósítottak is, de a nemzetőrségbe és a népfelkelők táborába. Kossuth az első két útja során a délről betörő horvát hadsereg megállításának céljából, míg a harmadiknál a Lajta keleti partjánál, Parndorfnál táborozó magyar erők megerősítése végett.

Kezdetben, a hasonló kaliberű horvát népfelkelő zászlóaljak ellen hasznosnak bizonyultak a Kossuth útjain toborzott erők, de a későbbi hadiesemények során kiderült, hogy nyílt csatában igazából sem a népfelkelőket, sem a nemzetőröket nem lehet hatékonyan használni.

A toborzásokat a szabadságharc végéig felváltották a sorozások, de a forradalom leverésére behívott orosz csapatokat már semmilyen magyar haderő nem tudta feltartóztatni…