Aki mindig elég közel volt… (2.)

Ő maga így ír a történelmi jelentőségű eseményről:
„A St. Laurent-sur-Mer annak idején bizonyára vakációzó francia tanárok olcsó, egyszerű üdülőhelye volt. Most, 1944. június 6-án a világ legrondább tengerpartjának tűnt. Átázva, kimerülten hasaltunk egy nedves kis homoknyelven a tenger és a szögesdrót között. A part domborulata, amíg hason feküdtünk, védelmet nyújtott a golyózápor ellen, az áradás azonban egyre inkább a szögesdrót felé nyomott bennünket, ott pedig már a géppuskák uralták a „mezőnyt" (…)

A következő akna még közelebb robbant. Egyszerűen nem mertem levenni a szememet Contax gépem keresőjéről; görcsösen nyomogattam az exponálógombot. Egyik képet a másik után csináltam, aztán vagy egy fél perccel később kattanás jelezte, hogy tele van a tekercs (…) Hét nappal később tudtam meg, hogy a „Könnyű Vörös" partszakaszról készített felvételeim a partraszállás legjobb fotói voltak.

Az izgatott laboráns azonban, miközben a negatívokat szárította, túlzottan erős hőt adagolt, így az emulzió megolvadt, és a képek nagy része a semmibe veszett, ott a londoni laboratóriumban. A 106 felvételből csak nyolcat sikerült megmenteni."

Ezekre a megmaradt képkockákra utalva adta később életrajzi könyvének a „Kissé elmosódva" címet.

A háborúk alatt Capa a katonák között példamutató magatartást tanúsított. Kialakította azt a szokást, hogy mindig magánál tartott egy doboz cigarettát és egy csomag cukorkát, hogy bármikor megkínálhassa társait. Máskor egy kis vidámsággal próbált örömet csempészni a katonák életébe. Sorsukban annyira osztozott, hogy szakmai hozzáértése, vonzó egyénisége és derűs kisugárzása miatt az olasz fronton, a nápolyi hegyekben állomásozó 504. számú ezred parancsnoka kijelentette: Capát a hadosztály tagjának tekinti.

Humorérzékét szükség esetén képes volt még a lövészárokban is elővenni.

Annyira szerette társaságát és saját magát szórakoztatni, hogy egy jó történetből soha nem restellt a maga szája íze szerint egy még jobbat faragni – egyszerűen meglátta a történetekben, akárcsak az emberekben, a lehetőséget.

„Olyan vonzerő, kecsesség, könnyedség és öntudatosság volt benne, amilyet soha senki másban nem tapasztaltam. Energiával töltötte meg a helyiséget; amikor belépett, a fény hirtelen kigyulladt. Az ember a közelében akart lenni, hogy átragadjon rá valami a pezsgésből, az életöröméből" – fogalmazta meg a vele való találkozás élményét egyik barátja, Eve Arnold.

Képriportjait épp ezért látszólag erőfeszítés nélkül készítette, mert amikor megjelent valahol, az emberek örömmel engedték, hogy lefotózza őket.

Capa meg volt győződve róla: azzal, hogy megörökíti a háború áldozatait, érezteti, hogy van, aki törődik velük. Valójában ugyanis mély szomorúsággal töltötte el a tudat, hogy képtelen másként segíteni, minthogy lefényképezi a háborúban átélt szenvedést. A háború riportere leginkább munkanélküli szeretett volna lenni, ugyanis mélyen elítélte a vérontást.

Állandóan tele volt ötletekkel, amiről egyszer úgy nyilatkozott: „Én sohasem fogok milliókat keresni. Az keres milliókat, akinek egy jó ötlete van. Ha az embernek húsz ötlete támad naponta, szét kell osztani őket." Majd hozzáfűzte: „Ötletet kieszelni nem nehéz. Az a nehéz, hogy elhitesd azokkal, akik kivitelezhetik: eredetileg az ő ötletük volt."

Egyik ilyen ötletét és egyúttal régóta dédelgetett álmát valósította meg, amikor 1947-ben barátaival és fotográfustársaival Cartier-Bressonnal, Seymourral, Rodger-rel (lásd képünkön balra lenn) és Vandivert-tel létrehozta a Magnum fotóügynökséget.

Az ügynökség fiatal fényképészek tanítását tűzte ki célul. Nehéz volna eldönteni, hogy Capa miben volt tehetségesebb: jobban szerette vagy inkább értette, ismerte az embereket? Annyi bizonyos, hogy – akárcsak a történetekben – képes volt felfedezni bennük azt, akikké válhatnak.

Mindezt Yale Joel, egy később fotóriporterré vált ismerőse így fogalmazta meg: „Capa ráérzett az egyes emberek különleges képességeire, és biztató kritikát mondott. Szikrát csiholt a képzelőerőnkből. Nagy hatással volt ránk, példát mutatott."

Évek során a világ legkiválóbb fotóriporterei – ma több mint százan – mondhatták és mondhatják magukat a Magnum tagjainak.

Miután megalapította a Magnumot, Capa könnyed kapcsolatteremtési képessége az üzleti életben is sikeressé tette. Ezekben az években azonban már nem járt annyifelé, mint régebben, és kezdte unni a röghöz kötöttséget. Hogy újra felpezsdítse életét, 1947-ben Szovjetunióba, majd 1949-ben Izraelbe utazott, hogy felvételeket készítsen az összecsapásokról.

Utolsó megbízatása aztán Indokínába szólította, ahol életét veszítette, miután rálépett egy taposóaknára, amely felrobbant a talpa alatt. Koporsójára a legmagasabb francia háborús kitüntetést, a Croix de Guerre-t (Hadi Kereszt) helyezték.

Negyvenegy éves volt.

(Vége!)

 Fotó: Archív