Katonafotók a mosolytalanságból

Szöveg: Kálmánfi Gábor | 2012. május 1. 7:10

„Valahol megdöbbentő, hogy nincs mosoly az afganisztáni arcokon” – mondja Füsi Csaba zászlós, a győri MH 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezred Egészségügyi Központjának „katonafotográfusa.” „Afgán életképek” című kiállítása nagy siker; és ha az élet úgy hozná, visszatérne még egyszer az ázsiai országba.

„Apukám révén ismerkedtem meg a fényképezéssel, illetve az alapvető tudnivalókkal. Rengeteg eseményt megörökítettem, úgyhogy millió fénykép hever a polcokon. Aztán a digitális technika térnyerésével még inkább vonzóbbá vált mindez számomra. Folyamatosan fejlesztettem a felszerelésemet, és öt-hat évvel ezelőtt megvettem az első komolyabb tükörreflexes gépemet. Egy fotóművész barátom segítségével képzésen is részt vettem, majd az addig összegyűlt anyagomból benyújtottam egy válogatást képbírálatra a Győri Fotóklub Egyesülethez, mert oda csak így lehetett bekerülni. Sikerrel jártam. Egyre jobban elmélyedtem a témában, és aztán az afganisztáni misszióban végül összejött egy olyan anyag, amire azt mondták a nálam jobban hozzáértők, hogy ennek falra kell kerülnie. Büszkén mondhatom: nagy sikere van a kiállításnak, folyamatosan újabb és újabb helyekre kapok meghívást" – mondja a zászlós.

Művészi szempontból milyen prekoncepcióval indultál ki a műveleti területre?

„Afgán életképek" a címe a kiállításnak, ami szintén jelzi: nem katonai témájú anyagot szerettem volna készíteni. Elsősorban a portréképek, az emberi arcok vonzottak: zömében ezek alkotják a kiállítást. Másik célom azt volt, hogy megismertessem az afgán létet azokkal, akik oda nem tudnak eljutni − márpedig turistaként erre nem nagyon van lehetőség. Azt gondoltam: ha már valamelyest értek a fotózáshoz és lesz lehetőségem Afganisztánban fényképezni, akkor mindenképpen meg kell mutatni a fényképeket (ha arra érdemesek), mert ez a terület itthon némileg „fehér folt"-nak számít.

Miért épp az arcokra koncentráltál elsősorban?

Pontosan azért, mert az emberi arc nagyon sok mindent visszatükröz a nép, a lakosság életéből és körülményeiből. A kiállítás vendégkönyvébe beírt bejegyzésekben is több helyen tükröződik, hogy a látogatókat szintén az arckifejezések ragadták meg elsősorban. Úgy gondoltam, hogy az arckifejezéseken keresztül tudom a lelkeket is megmutatni; láttatni azt, hogy mit érezhetnek ezek az emberek. Csak egyetlen képemen látni mosolygós arcokat, de ott is csak azért, mert egy, a fényképezőgépnek pózoló afgán úron nevetnek. Valahol megdöbbentő, hogy egyébként nincs mosoly az arcokon. Ugyanakkor nem akartam csak portrékat a kiállítási anyagba, mert az nem tükrözte volna vissza az általános afgán létet. Azt az afgán létet, amely valóban szinte teljesen olyan, mint a 14. század, ugyanis az ő időszámításuk szerint most 1391-et írunk. Ha nem lennének autók, még szembetűnőbb lenne a hasonlóság.

Hogyan viszonyultak hozzád a helyiek?

Vegyesen. Képeim jó részéné

l az alanyoknak fogalmuk sincs arról, hogy valaki lefényképezte őket. A magyar−amerikai Műveleti Tanácsadó és Összekötő Csoport (OMLT) kontingense sokat mozog Észak-Afganisztánban, nagy távolságokat tettünk meg: útközben pedig a Humvee hátsó ülésén ülve, a vastag páncélüvegen keresztül is próbáltam minél több fotót készíteni. Amikor viszont kiszállhattunk, akkor természetesen emberközelibbé vált a kapcsolatunk. Aki jelezte, hogy őt ne fényképezzem le, annak a kérését persze tiszteletben tartottam. Egyébként pedig döntő többségében pozitív volt a hozzáállásuk ahhoz, hogy egy idegen, tetőtől-talpig beöltözött katona odamegy hozzájuk és lefényképezi őket. Vagy közömbösen, vagy örömmel vették ezt tudomásul.

Ha lenne rá lehetőséged, visszamennél?

Igen, de erre korábban nem adtam volna ilyen egyértelműen pozitív választ. Több mindentől függne. Tény, hogy az OMLT felkészítése a leghosszabb a missziós felkészítések közül: összesen tizenhárom hónapot voltam távol a családtól a misszió miatt, ami azért nagyon hosszú idő.

Milyen fotóanyagot terveznél, ha újra kijutnál?

Jó kérdés… el kellene gondolkodnom ezen, de szerintem bővíteném a portrékollekciómat.