„Meccsek után mindig felhívom anyát!”

Vera: Se sportoló, se művészi affinitású nem volt a családunkban egyik ágon se, ennek ellenére mindegyik meghatározó az életünkben. Bár én diákkoromban állandóan a grundon rúgtam a labdát a lakótelepi gyerekekkel Veszprém belvárosában; sőt, esténként még tengóbajnokságot is szerveztünk. Úgyhogy ha innen nézzük a dolgot, akkor Tamás csakis tőlem örökölhette a sportág iránti vonzalmat… (nevet) Igaz, akkor még nem minden szabályt ismertem. A lest például sok éven keresztül képtelen voltam megérteni, de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedüli nő…

Tamás: Azt azért megnéztem volna, amikor anya tengózott… Mivel sporttagozatos általános iskolába jártam, már kicsi korom óta hozzátartozott az életemhez a sport. Köztudomású, hogy Veszprém a kézilabda fellegvára; iskolánk volt az utánpótlás bázisa, így sokáig úgy nézett ki, hogy én magam is ezt a sportot fogom űzni. Ám amikor eljött a pályaválasztási időszak, inkább a foci mellett döntöttem. Akkor még csak nem is sejthettem, hogy életem legjobb döntése lesz ez annak ellenére, hogy addig csak kispályán fociztam az iskolában…

Vera: … és ez olyannyira jó döntésnek bizonyult, hogy 16 évesen a Zalaegerszegi TE játékosaként akkor Magyarország legfiatalabb profi futballistája volt Tamás. Majd egy év múlva pedig már az angol Premier League-ben szereplő, Newcastle United csapatában találta magát. Közben pedig meghívást kapott a korosztályos válogatottakba is.

Tamás, sosem fordult meg a fejedben, hogy te is esetleg a katonai pályát válaszd?

Hát, nem nagyon, éppen elég volt két fegyveres parancsosztogató a családban… de a viccet félretéve, az én életem már pici korom óta annyira a sport körül forgott, hogy ez tényleg fel sem merült.

Otthon régebben mennyire érzékelted a mindennapokban, hogy katonacsaládban élsz?

Apukám is katona volt korábban, de mire én megszülettem, már másik fegyveres testületnél szolgált. Arra emlékszem, hogy régen a szüleim felváltva jártak 24 órás szolgálatba, így néhányszor reggelente a nővéremmel mi is mentünk úgymond „szolgálatba". Mivel közel volt a laktanyához apukám munkahelye,  valamelyik kapunál váltás, azaz „szülőcsere" volt; aztán mentünk az oviba, suliba.

Segít az élsportban valamelyest az otthonról hozott „katonás" mentalitás?

A szüleimtől örökölt fegyelmezettség biztosan sokat segített később a pályafutásomon. Azt gondolom, hogy csapatsportban enélkül nem is lehetne sikereket elérni. Főleg például jelenlegi csapatomban, a lengyel Lech Poznanban, ahol sok különböző nemzetiségű játékos játszik. Fontos, hogy nagyon odafigyeljünk egymásra, és megértsük egymást – ez pedig fegyelmezettség nélkül nem megy.

Általánosságban mi a véleményed a magyar katonákról, hogyan látod az ő szolgálatuk fontosságát?

Innen külföldről azt látom, hogy a katonáknak most igen fontos szerep jut az ország védelmében, de ezzel együtt sokkal közelebb is kerültek a lakosságához. Az otthoni híreket a neten szoktam olvasni, láttam, hogy most (is) összefogtak az emberek, és sok mindenben segítik a határon szolgáló katonákat. Anyától tudom, hogy most sokkal felelősségteljesebb a katonák munkája, mert több területen is meg kell felelni egyszerre.

Vera, a fiad úgymond katonás nevelésben részesült, vagy nem beszélhetünk ilyenről?

Nyilván egy örökmozgó lurkó, mint amilyen Tamás is volt, nagyobb odafigyelést igényelt, de az ő esetében inkább a felesleges energiákat kellett lekötni inkább, és ez a sportolással megoldottá vált. Sohasem kellett félnünk attól, hogy csavarog vagy rossz társaságba keveredik, mindig tudtuk, hogy a környék valamely sportpályáján biztosan megtalálható a barátaival együtt. Részben „katonás" környezetemben is azt tapasztaltam, hogy azok a gyerekek sosem kallódtak el, akik hasznosan töltötték el a szabadidejüket. Beszélhetünk akár a sportról, vagy bármilyen művészeti, esetleg tudományos tevékenységről.

Milyen érzés számodra Tamást látni játszani?

Én is ugyanolyan szurkolóvá válok, mint bárki más, csak bennem talán nagyobb fokú az aggódás. Elsősorban mindig azon izgulok, hogy sérülésmentesen fejeződjön be a meccs… sajnos például az angliai korszakában élő, egyenes adásban láttam itthonról, amikor eltörött a lába. Aztán persze drukkolok a jó eredményért; ha pedig netán meg nem ilyen születik, akkor bízom abban, hogy legalább Tamás jól játszik. Persze előfordul, hogy nem minden úgy alakul, ahogy szeretnénk, ilyenkor én vagyok az, aki itthonról megpróbál lelket önteni belé.

Ezek szerint meg szoktátok utólag beszélni egymással egy-egy fontosabb meccs tapasztalatait?

Tamás: Hát persze! Közvetlenül meccs után mindig felhívom anyát. De ez nem újdonság nálunk, hisz amikor Zalaegerszegen, majd Angliában, később Hollandiában vagy éppenséggel Diósgyőrben játszottam, ez akkor is így volt. Az eltelt évek után anya már teljes szakértelemmel elemzi a mérkőzéseket, és mondhatom, hogy nem elfogult velem szemben. Sőt, ő a legnagyobb kritikusom.

Vera: A magyar televíziócsatornák ugyan nem közvetítik a lengyel bajnokságot, de szerencsére az interneten lehet követni a mérkőzéseket, így ha nincs más elfoglaltságom, minden meccset megnézek. Természetesen, ha a válogatott Magyarországon játszik, akkor mi is ott ülünk a nézőtéren.

Ha már a válogatott, Tamás, hogyan emlékszel vissza a Norvégia elleni pótselejtező budapesti meccsén adott kulcsfontosságú gólpasszodra? Ugyebár a kinti 1-0-s győzelem után ezzel a góllal szereztük meg itthon is a vezetést…

Amikor indítottam csapattársamat, én magam sem gondoltam, hogy ez fontos momentuma lesz majd a meccsnek, és ezzel együtt a kijutásnak, hiszen nagyon hátulról rúgtam előre a labdát. Szerencsére pontosra sikeredett a passz, Priskin Tamás jól helyezkedett, és ügyesen becselezte magát a lövő pozícióba. Örülök, hogy az októberi Feröer-szigetek elleni meccs után ismét gólpasszal járulhattam hozzá a válogatott sikeréhez!

Családilag hogyan éltétek meg, hogy a magyar válogatott hosszú évtizedek után újra ott lesz egy nagyszabású világversenyen?

Tamás: Sajnos a meccs után nem tudtam a szüleimmel találkozni, annyira elragadta a csapatot az ünneplés, és az utána következő több hivatalos esemény. Másnap reggel pedig már repültem is vissza Lengyelországba, hisz csapatommal, a Lech Poznannal fontos mérkőzések vártak ránk. De persze nagyon sok gratulációt kaptam ismerősöktől, barátoktól, szurkolóktól, és anya is továbbította az ő ismerőseinek a személyes üzeneteit…

Vera: Én meg persze szorgalmasan gyűjtöttem a fotókat, sajtócikkeket…hiszen ez már olyan esemény, amely nagy valószínűséggel bekerül a magyar sport történetének nagykönyvébe. Ráadásul valamennyire nekem is kijutott az elismerésből, mivel több kollégám is rajong a fociért. De nemcsak a saját munkahelyemen, hanem más helyőrségekben is vannak olyan bajtársaim, akik rendszeresen felhívnak egy-egy meccs után, és olyankor részletesen kielemezünk mindent. (Egyébként van még egy fiatal, magyar válogatott labdarúgó „katonagyerek", mégpedig Bódi Ádám, akinek az édesapja pedig az MH 5. Bocskai István Lövészdandárnál szolgál.) És persze jólesik, amikor Tomi játékát dicsérik. Van olyan is köztük, akikkel megbeszéltük, hogy ha lesz rá lehetőségünk, akkor egy társaságban megyünk az Eb-re Franciaországba. Erre ugyanis nagyon készülök, szeretnék néhány meccset a helyszínen megnézni. Összességében nagyszerű érzés, ha az ember gyereke részese ilyen nagy eseménynek, leírhatatlan büszkeséggel tölt el.

Készülsz valami különlegességgel Párizsra?

Még anno a londoni olimpia selejtezőjén megfogadtam, hogy ha Tamásék kijutnak, akkor piros-fehér-zöld pártás ruhában fogok szurkolni. Akkor sajnos az utolsó percekben elbukták a selejtezőt. De sebaj, London helyett majd Párizsban fogom beváltani az ígéretet!