„Sokszor a határozott fellépés is elegendő”

Mikor kezdtetek el harcművészetekkel foglalkozni?

Nyíri-Bacsa Emőke: 1995-ben, nyolcadikos koromban, családi indíttatásra: a szüleim és a testvérem is jártak ju jitsu-edzésre, én meg nevetgéltem rajtuk. Egyszer pedig azt mondták: ha ilyen viccesnek találom ezt, akkor akár be is állhatok. Hanshi Mészáros Istvánnál tanultam az akkor még BFAK (Bayerischer Fachverband Für Asiatische Kampfsportarten) szervezeten belül, ami ezután meghatározta és végigkísérte az egész életemet.

Nyíri Sándor: Kovács Károly őrnagy vonalán kezdtem el katonai közelharccal foglalkozni a szentendrei katonai főiskolán szintén 1995 körül. Aztán az első tiszti beosztásomat Szabadszálláson kaptam, ebben az időszakban kicsit elcsendesedett a dolog, mert nagyon sok munka volt a kiképzőközpontban, és nem volt időm a hobbijaimnak élni. Viszont 2000 környékén itt ismerkedtem meg a goju ryu karatéval, elkezdtem edzeni a katonatársaimmal, és ismét beszippantott a harcművészet. Ezzel egy időben Migalkó István zászlóssal kezdtük el megvalósítani a katonai közelharc kiképzést a felderítő századon, majd később a teljes zászlóaljon belül.

Más irányzatokba is belekóstoltatok az évek során?

Emőke: Barna övig jutottam a ju jitsuban, amikor jött az első gyerek, szóval ott egy kicsit megakadt a dolog, de foglalkoztam egy ideig kempóval is, mostanában pedig a tai jitsuval ismerkedem Shihan Kocsis István nyugállományú rendőr őrnagy felügyelete mellett. De viszonylag gyorsan kialakult, hogy a különböző hátterű kollégákkal megtanítottuk egymásnak a technikákat, hiszen minél több irányzatot tanulsz, annál hatásosabb leszel, bárhol is vagy a harctéren. A lényeg, hogy az adott technika egyszerű, gyors, hatékony és mindenki számára könnyen elsajátítható legyen.

Sándor: A goju ryu nálam inkább amolyan kezdést, ráhangolódást jelentett, később a muay thaiba kóstoltam bele, mert vonzott a könyök és a térd használata a küzdelmek során. Ezen a vonalon most is edzek, de fő irányként a katonai közelharc-technikák tökéletesítésére fordítunk hangsúlyt, és ennek érdekében számos kurzuson vettünk részt itthon és külföldön is. Ilyen volt például a Nemzetközi Harcművészeti és Beavatkozás Technikai szeminárium Lengyelországban – a már említett Shihan Kocsis vezetésével –, valamint a Universal Kenpo Federation szeminárium Hollandiában, amelyeknek köszönhetően nemzetközi kapcsolatokat is kialakítottunk, kölcsönösen elismerve egymás tudását. Ezek mellett versenyeken is indultunk, a Hanshi Nemzetközi Nyílt Kempo Világkupán többször is részt vett a csapatunk, és Emőke az egyik tornán pusztakezes full contactban második lett. De természetesen a Magyar Honvédség által szervezett küzdősport-versenyeken is eredményesen szerepeltünk.

Mit adtak nektek elsősorban a harcművészetek?

Sándor: Magabiztosságot és önfegyelmet. A magabiztosság tekintetében arra is gondolok, hogy a mai világban egyre inkább szükség van az utcai önvédelemre. Nekem az elmúlt hónapokban kétszer is szükségem volt rá, hogy megvédjem magam, szerencsére nem fizikálisan, de a fellépés és a magabiztosság elegendő volt ahhoz, hogy meghátráljanak a kötekedők. Aki nincs felvértezve ezzel a képességgel, annak ilyen szituációkban kemény pillanatai lehetnek. A határozott fellépés sokszor elegendő ahhoz, hogy megoldj egy hasonló helyzetet.

Emőke: Tartás, kitartás, önkontroll. Mindezek mellett a mások iránti tiszteletre is megtanít, hogy soha senkit ne becsülj le.

Sándor: Ismerjük azt a mondást, amely szerint mindenkinek megvan a maga ellenfele, aki be tudja neki vinni azt a bizonyos találatot…

Gondolom, ezt a szemléletmódot akartátok átadni a katonáknak, illetve a diákoknak is…

Sándor: Igen. 2007-től szolgáltunk együtt a debreceni felderítő zászlóaljnál, ahol Emőke volt a közelharc-csapat vezetője, én pedig szakmai elöljáróként felügyeltem és vezettem a bemutatóikat és a közelharc felkészítést, versenyeket. Gondolok itt például a Vasakarat katonai közelharc-táborra is, ahol volt szerencsénk együtt dolgozni Shihan Furkó Kálmánnal, Növényi Norberttel, Németh Nyiba Sándorral, Papp Valérral és nem utolsósorban a Tar fivérekkel is. Számtalan városi napon, iskolákban, valamint más fegyveres szervekkel tartott bemutatón vettünk részt a saját katonai csapatunkkal és az általunk oktatott diákokkal. A Bocskai-dandár 2009-től nagyon komolyan vette a KatonaSuli-programot is, így huszonhét általános iskolában szakkör-jelleggel és öt szakközépiskolában, többek között az akkor még Gábor Dénes Elektronikai és Műszaki Szakközépiskola és Kollégiumban tantárgyként oktattuk a katonai alapismereteket. Ennek a képzésnek természetesen az önvédelem is részét képezte, a megfelelő engedélyek és szülői hozzájárulások mellett. Többször előfordult, hogy az adott iskola vezetése felkért minket, hogy az önvédelmi résznél térjünk ki az utcán előforduló veszélyek kezelésére, mert rendszeresen mobiltelefont, értéktárgyakat csavarnak ki a gyerekek kezéből, ők pedig nem tudják lereagálni ezeket a helyzeteket.

Emőke: Azt is fontos megtanítani, hogy a gyereknek ilyenkor egyáltalán legyen lélekjelenléte cselekedni. Ezen a téren a szülőkkel együttműködve dolgoztunk, a lányok és fiúk pedig természetesen nagyon élvezték és nagyra értékelték a képzéseket. De jártunk ki olyan településre is oktatni katonai alapismereteket, ahol nem a fegyelméről és magatartásáról volt híres a diákság. Igyekeztünk partnerként tekinteni a gyerekekre, és még a legnehezebben kezelhetőknek is sikerült a bizalmába férkőznünk. Példamutatásunkkal, és fegyelmezett de emberséges magatartásunkkal sikerült kivívnunk nemcsak az osztályközösség, hanem az egész iskola megbecsülését, tiszteletét. Itt megjegyzem, hogy ez az iskola jelentette a legnagyobb kihívást és sikert oktatási karrierünkben. Ennek köszönhető, hogy ez az intézmény áll legközelebb a szívemhez, és a mai napig tartom a kapcsolatot a már végzett diákokkal is. A sorkatonaság megszűnésével sajnos eltűnt az a szemléletmód is, amit a mai fiatalok talán a küzdősportokban tudnak megtalálni: ezek azok az értékek, amiket már említettünk, az önfegyelem, a tartás, a kitartás és a tisztelet.

Emőke: Muszáj edzeni, már csak a gyerekek miatt is. Sőt, akár azt is mondhatnám, hogy a gyerekek eleve edzést jelentenek. A 14 és a 12 éves fiaink már érdeklődnek a harcművészetek iránt, ezért otthon folyamatosan tanítgatjuk őket. Sőt, a két és fél éves legkisebb is mondogatja már, hogy „harcolj!", és neked ront. A folyamatos közös edzés, a közös hullámhossz tette lehetővé, hogy amikor valamelyikünk kiesett bemutatóról, akkor a másik minden gond nélkül be tudott helyette ugrani. Én a rendészzászlóalj tagjaként szinte minden nap edzek, ami a parancsnokság részéről is elvárás. Hol konditeremben erősítünk, ahol a társaim ösztönöznek és segítenek, hol a technikai edzések során egészítjük ki egymás tudását.

Sanyi, a missziókban mit profitáltál a harcművészeti tudásodból?

Sándor: 2004-ben Irakban szolgáltam hét hónapot az MH Szállító Zászlóalj összekötő tisztjeként, majd utána 2011 végétől az OMLT, 2013-ban pedig az MTCS következett Afganisztánban. Szerencsére élesben nem kellett alkalmaznom a tudásomat, de a meditációból nyert önfegyelem mindig segített, hogy jól teljesítsek ezeken a helyeken, ahol nem száz, hanem folyamatosan százhúsz százalékon kell pörögni. A lelkierőt egy misszióban persze mindig a családdal való kapcsolattartás adja meg elsődlegesen, de nekem ezt a harcművészetek révén megszerzett nyugalom és önfegyelem is kiegészítette.

Emőke: Sajnos előfordult, de az ember ilyenkor is igyekszik kitérni a szituáció elől. Ilyenkor egy-egy jól megválasztott mondat és magabiztos fellépés is segíthet az ellenfél elbizonytalanításában. De van olyan helyzet is, amikor nincs más megoldás, például amikor letört sörösüveggel támadtak meg, és nem tudtam kitérni a harc elől. Az esetnek gyors és fájdalmas vége lett. De nem számomra.

Sándor: Előfordult, hogy éppen a fiunknak akartam elhozni egy távirányítós robotot egy boltból, amikor ketten közrekaptak, és az egyikük meg is ragadta a vállamat. A már természetessé vált mozdulatok segítségével azonnal fölénybe kerültem, és pár centivel a torka előtt állítottam meg az ütést: „Biztos ezt akarjátok, srácok?" Nem akarták… Olyan is előfordult, hogy hárman fogtak közre a tenyerükbe bokszolgatva azzal, hogy „na mi van, bátya, gyúrsz?" Ekkor segített az, amit Emőke is említett: a megfelelő fellépés és az elbizonytalanítás. Azt válaszoltam: nem gyúrok, hanem húsz éve ketrecharcolok. Mire pislogtam kettőt, már nem voltak ott.

Fotó: Tóth László és archív