Sikeres lesz-e a demokratizálási kísérlet?
Szöveg: Kecskeméti József | 2010. május 10. 6:56A 2010-es iraki választások egyik fő tétje az, hogy a győztes Ijad Allávi, illetve a korábbi miniszterelnök, Núri al-Máliki hívei képesek lesznek-e a tárgyalóasztalnál rendezni a kormányalakítás kérdéseit. Az utóbbi vezette Jogállamiság Koalíció ugyan a minap kiegyezett az Iraki Nemzeti Szövetséggel, de négy szavazat még mindig hiányzik a parlamenti többséghez.
A 2010-es iraki választások fő trendje 2005-höz képest jelentősen átalakult – mondta a honvedelem.hu-nak Wagner Péter. A Közel-Kelet szakértő kiemelte: az öt évvel ezelőtti voksoláson a lakosság síita és kurd része egységesen saját közösségére szavazott, míg a szunniták távol maradtak a szavazástól. Az akkori választások után a síiták alkottak kormányt a kurdokkal koalícióban. A regnáló kormányt 2008-tól kezdve az Egyesült Államok rákényszerítette arra, hogy olyan törvényeket hozzon, melyek megbékítik az iraki szunnitákat. Ennek az volt a racionális oka, hogy ha nem egyeznek ki velük kisebb-nagyobb mértékben, az országban tovább zajlik a felkelés. A mostani választások előtt az addig egységes síiták felbomlottak, a szunniták pedig bekerültek a politikai képletbe, ami nem is csoda, hiszen ez a közösség a lakosság 15 százalékát adja, és Bagdadban is meghatározóak. A voksolás harmadik meghatározó eleme az volt, hogy a lakosságnak elege lett a polgárháborúból, illetve a regnáló politikai elitből.
Wagner Péter ezek alapján hangsúlyozta: a korábbi egységesnek tekinthető szerkezet legalább három politikai csoportra bomlott szét. A fő kérdés az volt, hogy ezek közül melyik tudja a legtöbb szavazatot elhozni a síitáktól, illetve a szunnitáktól. A kurdok esetében pedig a két nagy párt mellett megjelent egy harmadik formáció is, Gorran néven. E népcsoport politikai elitjének fő problémája ugyanis az volt, hogy 1974 óta ugyanazok az emberek vezették a két pártot: Dzsalal Talabáni a PUK-ot (Kurdisztáni Hazafias Unió), míg a KDP-t (Kurdisztáni Demokratikus Párt) Maszúd Barzáni. Az új formáció megalakítói úgy érzeték, hogy hiába van már évek óta demokrácia, még mindig ez a két tömörülés határozza meg a kurdisztáni regionális politikát, illetve a térségi választásokat. A Gorran változtatni akart az addigi politikai képleten, és egy olyan friss erőt akart létrehozni, ami nem a két nagy párt egyensúlyából kialakuló rendszert támogatta, hanem igyekezett azt meghaladni. A szakértő kiemelte: a választások előtt a legtöbben úgy vélekedtek, hogy a Núri al-Máliki vezette Jogállamiság Koalíció nyeri meg a választásokat. Egyebek mellett a közvélemény-kutatási adatok is ezt támasztották alá. A várakozások szerint az Ijád Allávi-féle síita-szunnita koalíció és a SADR nevű tömörülés a felmérések szerint a második-harmadik helyért versengett.
A szakértő úgy vélekedett, hogy ismét hónapokig elhúzódhat a kormányalakítás. Ennek egyik oka, hogy Allávi kijelentette: nemzeti egységkormányt akar létrehozni, ami lehet, hogy csak szlogen, lehet, hogy nem. Ma Irakban négy nagy politikai erő létezik: a győztes síita-szunnita formáció, a vesztes főként síita Máliki-féle csoport, a siíta iszlamisták, illetve a kurdok. Wagner Péter úgy ítélte meg, hogy a kurdoknak a bagdadi kormány összetétele egészen addig kevésbé fontos, míg az támogatja a regionális autonómiájukra vonatkozó elképzeléseiket. Ez azt valószínűsíti, hogy a kurdok csatlakoznak az egységkormányhoz. Allávinak a nagy mellett számos kisebb formációt kell majd megnyernie. A hosszú folyamatot az is alátámasztja, hogy Irakban most tanulja a politikai elit, hogy mindent tárgyalásos alapon, konszenzussal kell megoldani. Már 2005-ben is hónapokig húzódtak a tárgyalások, míg végre találtak egy kompromisszumos jelöltet, igaz, akkor még erősebb volt az amerikai jelenlét, ami rákényszerítette a feleket a tárgyalásos megállapodásra. A legfrissebb hírek szerint a két legnagyobb síita szervezet, a Jogállamiság Koalíció és az Iraki Nemzeti Szövetség megegyezett egymással és koalícióra lépett, ám ez vélhetően csak a kormányalakítási folyamat első lépése. Négy szavazat ugyanis még így is hiányzik a parlamenti többséghez.
A mostani merényletek mutatnak rokonságot az évekkel ezelőttiekkel, de a szakértő szerint ez az erőszak már nem ugyanaz. Szakértők ezt azzal magyarázták, hogy az ellenzék minden lehetséges eszközzel igyekezett a kormányt ellehetetleníteni, és megakadályozni a választásokat. A mostani ritkább merényletek arra azonban mindenképpen alkalmasak, hogy a Nyugat szemében az iraki konszolidáció sérülékeny látszatát fenntartsák. Ma Irakban már a diplomatáké a főszerep, jelenleg Bagdadban működik a legnagyobb létszámú amerikai nagykövetség. Az is igaz, hogy jelentős létszámú amerikai erők is tartózkodnak még az országban, és vélhetően évekig eltart, amíg az ott tartózkodó 70-80 ezer katonát kivonják Irakból. A tervek szerint a nyár közepéig ezt a létszámot 50 ezerre akarják lecsökkenteni. Vélhetően az ott tartózkodó amerikaiak is támogatják, bátorítják a feleket a tárgyalásokra, és próbálnak közvetíteni, hiszen az Újvilág politikusainak a megállapodás igen fontos és szinte alapvető érdekük. Ugyanakkor Wagner Péter úgy vélte, hogy az iraki politikai elit elég érett ahhoz, hogy meg tudjon egyezni a tárgyalóasztalnál.
Mindenkinek az utóbbi az érdeke, hiszen valószínűleg Máliki is a kormány része marad. Irakban még nem alakult ki a klasszikus politikai váltógazdálkodás, a politikusok egységkormányban gondolkodnak. Ráadásul az ő elképzelései számos ponton meglehetősen közel állnak Allávi terveihez. Utóbbi ugyanis határozottan ragaszkodik ahhoz, hogy Iránnak „ki kell vonulnia" Irakból, s fel kell hagynia az iraki politikai rendszer befolyásolásával. Ha a politikai spektrumot tekintjük, akkor – Wagner Péter szavai szerint – Máliki középen áll, míg a síita-iszlamisták a fokozottabb iráni befolyás hívei.
Wagner Péter úgy vélte: Iránnak ugyanakkor a kormány színétől függetlenül erős pozíciója lesz Irakban, és bármilyen kabinet jön létre, akár egy évtizedig is eltarthat az iráni befolyás csökkenése. Mivel Irán egy amerikai-iráni, vagy izraeli-iráni konfliktus esetén sem tud közvetlenül csapást mérni Izraelre, vagy az Egyesült Államokra, ezért a térségbeli amerikai érdekeltségeket támadja majd. Ebből pedig számtalan található Irakban vagy éppen Afganisztánban. Az elhúzódó kormányalakítás egyébként mindezek ellenére nem hat ki különösebben a térség biztonságára, különösen addig, amíg az amerikai csapatok Irakban tartózkodnak. A szakértő ugyan azt mondta, hogy a kormányalakítás mikéntjéből adódhatnak gondok, ám biztonságpolitikai szempontból ennek csekély a jelentősége. Az iraki kísérletnek ugyanis épp az a jelentősége, hogy ha működik, az a többi arab állam számára is példaértékű lehet. Eddig ugyanis a demokratizálásról szóló amerikai javaslatokat azzal utasították el, hogy nem illik bele a közel-keleti társadalmi hagyományokba, környezetbe. A demokráciát mindig is sajátos nyugati találmánynak tartották, ami az arab-iszlám világban nem működik. Az iraki kísérlet épp ezt a vélekedést cáfolná meg.
A jövőről szólva a Közel-Kelet szakértő azzal zárta, hogy Irak mindig is a közel-keleti államok meghatározó politikai-katonai vezetője volt, ami 1991 után a Huszein vezette Irakot sújtó nemzetközi szankciók miatt megváltozott, Irak regionális befolyása minimálisra csökkent. Amennyiben az ország a jelenlegi úton halad majd, belpolitikailag folytatódik a stabilizáció, helyreáll az iraki (olaj)gazdaság és kiépül, valamint hadra foghatóvá válik az iraki hadsereg, az ország lassan önbizalmát is vissza fogja nyerni, és minden bizonnyal visszakéri egykori helyét a regionális erőtérben.
