Sosem adta meg magát a lengyel hadsereg

Az első világháborút lezáró versailles-i béke arról is rendelkezett, hogy a sziléziai Gliwice (Gleiwitz) esetében népszavazással kell eldönteni, hogy város Lengyelországhoz vagy Németországhoz tartozzon. A voksolás kettős eredménnyel járt: míg a járásban a lengyelek, addig a városban a németek kerültek többségbe. 1921-ben véres konfliktusok alakultak ki, majd júniusban angol tankok jelentek meg az utcákon. Végül a Népszövetség októberben arról határozott, hogy Gliwice Németországhoz tartozzon. A sziléziai város ezután jelentős fejlődésnek indult: komoly ipart telepítettek a környékre, és megindították a segítség a német keletnek programot. A város legközelebb 1939. októberében került az újságok címoldalára.

Himmler Művelet és az Avalon Terv

1939. augusztus 31-én Alfred Naujocks vezetésével provokátorok támadták meg a gleiwitzi rádióadót. Ez volt az Avalon Terv. A támadók a lengyel hadsereg egyenruháját viselték. Alfred Naujocks utóbb Nürnbergben tett vallomásában arról is szólt, hogy a támadás még életszerűbbé tételéhez Dachauból hoztak foglyokat, egyebek mellett egy Francisek Horniok nevű sziléziai németet, akinek lengyelek iránt érzett szimpátiája széles körben ismert volt. Õt egyébként a támadás előestéjén tartóztatta le a Gestapo. Alfred Naujocks vallomásából az is kiderült, hogy a provokációt Reinhard Heydrich és Heinrich Müller, a Gestapo két vezetőjének parancsára szervezte meg. A már említett Francisek Horniokot a támadáskor úgy öltöztették be, mintha szabotőr lett volna, majd annak végeztével méreginjekcióval megölték, és többször rálőttek a testre. Az ő holttestét mutatták később be a sajtónak, mint annak bizonyítékát, hogy lengyel támadás érte a rádióadót.

Német-szovjet két jó barát

Szeptember elsején Adolf Hitler egy, a Reichstag előtt elmondott beszédében felidézte az előző nap éjszaka történt határmenti támadásokat. A Führer ezekkel indokolta, hogy Németországnak meg kell támadnia Lengyelországot, hiszen ahogy fogalmazott: semmi esélye nem volt a helyzet tárgyalásos rendezésének. Szerinte ugyanis a lengyelek először általános mozgósítást hajtottak végre, majd ezt követték a határmenti atrocitások. A jól kiképzett szabotőröket egyébként a későbbiekben is felhasználták a németek. Egyes információk szerint egyébként Wroclawban (Breslau) több ezer úgynevezett etnikai németet (vagyis a Birodalom határán túl élő németet) képzett ki az Abwerh szabotőrakciókra, titkos műveletekre. Az egyik legjelentősebb bevetésük Bydgoszczban (Bromberg) szeptember 3-án történt. Ezt az eseményt a lengyel történelem Véres Vasárnapként ismeri. Az események a mai napig vitatottak. A hivatalos lengyel álláspont szerint a szabotőrők a frontvonal mögött támadtak a lengyel hadsereg erőire. A véres ütközetben és az azt követő lincselésekben számosan meghaltak.

Maga a Fall Weiss, azaz Lengyelország lerohanása szeptember 1-jén kezdődött. A németek két támadást indítottak: egyet az ország nyugati határán, amit Gerd von Rundstedt tábornok vezetett. Az erők kétfelé váltak: az egyik hadtest Lodz felé vonult, míg a másik Krakkó irányába nyomult előre. A második csapást Poroszország felől mérték a lengyelekre: itt három hadseregcsoportot vontak össze. Indult egy harmadik támadás is az ország ellen, ezt azonban már a szovjetek vezették, akik a németekkel szorosan együttműködve szeptember 17-én indították meg a támadásukat. Részükről több mint 30 hadosztály, közel 4800 harckocsi, valamint háromezernél is több repülőgép vett részt az akcióban. A németek ötvenhat hadosztályt, 2500 harckocsit, valamint közel ugyanennyi repülőgépet mozgósított. A támadók létszáma elérte a másfélmillió főt. A lengyel erők ezzel szemben 950 ezer főből álltak. Az élőerő mellett alig 880 tank és 400 repülőgép állt a védők rendelkezésére.

Szeptember 3-án ugyan Új-Zéland, Ausztrália és az Egyesült Királyság egyaránt hadat üzent Németországnak, ám nem avatkoztak be a harcokba. Lengyelország október 1-jén elbukott, bár a hadsereg sosem adta meg magát. A jelentős túlerő ellenére igen csak komoly ellenállásba ütköztek a hódítók. A németek vesztesége meghaladta a 16 ezer főt, míg a lengyel halottak száma elérte 66 ezret. Aki nem halt meg, vagy tűnt el, az hadifogságba került. 420 ezren német, míg 240 ezren szovjet hadifogságba estek. A hadjárat közvetlen következménye az lett, hogy Lengyelországot a győzők (Németország, Szovjetunió, Litvánia, Szlovákia) felosztották egymás között. Kezdetét vette a II. világháború.