Tizenkét mindent felőrlő csata

1914-ben kitört az első világháború. Kezdetben a szemben álló felek az antant részéről Anglia, Franciaország és Oroszország volt. Utóbbi csak később csatlakozott a szerződéshez, hiszen az Entente Cordialét (Szívélyes Szerződést) az előbbi kettő írta alá. A központi hatalmak körébe a Német Birodalom, Bulgária, az Oszmán Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia tartozott. Némiképp meglepő, de tény, hogy Olaszország a háború korai szakaszában inkább az antanttal való kapcsolatot kereste, olyannyira, hogy 1915. május 23-án az ő oldalukon lépett be a Nagy Háborúba. A háborúba való olasz belépés természetesen néminemű politikai alkudozás előzte meg, hiszen Olaszország számos területi követeléssel állt elő. Így például követelték a korábban Szerbiának ítélt Dalmáciát, ám ezt Oroszország ellenezte. Ugyanakkor amikor a központi hatalmak, jelesül Németország komoly hadisikereket ért el, Oroszország már engedékenyebbnek bizonyult. Az Osztrák-Magyar Monarchia is megkörnyékezte Olaszországot: semlegességéért cserébe felajánlotta az országnak Dél-Tirolt, s néhány települést az Isonzó környékén. Ezt azonban Olaszország visszautasította. Maga az olasz döntés azonban már csak azért is érdekes, mert három évtizeddel korábban, 1882-ben a Németországból és az Osztrák-Magyar Monarchiából álló kettős szövetség éppen Olaszország részvételével alakult át hármasszövetséggé, melynek egyik fő célkitűzése az egyre ambiciózusabb politikai terveket szövögető Franciaország féken tartása volt.

A hadüzenet után Olaszország támadást indított az Osztrák-Magyar Monarchia erői ellen. A csapás fő iránya a Júliai-Alpok (mely Julius Cézárról kapta a nevét), illetve az Isonzó folyó vidéke volt. Az Isonzónál kellett volna kettéválnia az olasz fő erőnek, hogy egyrészt Karintia, másrészt pedig Trieszt felé nyomuljon. Az olasz hadvezetés számításaiba azonban számos hiba csúszott. Ezek közül az egyik legfőbb az volt, hogy a Júliai-Alpokon való átkelés során nem számoltak az időjárással, a hatalmas csúcsokkal, melyek jelentősen lelassították az előrenyomulást. A hegyvonulat legmagasabb csúcsai ugyanis bőven kétezer méter fölé nyúlnak, legmagasabb orma pedig a 2800 métert is meghaladja. Az olasz csapatok megrekedtek az Isonzó térségében, ahol a nyugati fronthoz hasonlatos állóháború bontakozott ki: a minden képzelet felülmúló, a hadtörténelem „felőrlő csatáinak" körébe sorolt isonzói csaták (az első 1915. június 23-án tört ki, s melyet még melyet még tizenegy követett, köztük még 1915-ben négy nagyobb áttörési kísérlet) egészen 1917-ig, a caporettói áttörésig elhúzódtak.

A már említett első isonzói csata alig két hétig tartott, hiszen július 7-én alábbhagyott a küzdelem, amiben Luigi Cadorna hadseregtábornok vezetése alatt mintegy 225 ezer fő és körülbelül 700 löveg nézett farkasszemet a – mások mellett – Jenő főherceg által irányított 115 ezer katonával és 356 lövegével. Az olasz csapatok két fronton támadtak: egy jelentősebb erő a Doberdói-fennsíknál, míg egy másik a tolmini hídfőnél szállt be a küzdelembe. Az olasz áttörési kísérletet hét napig tartó zárótűz vezette fel, csak ezt követően indultak rohamra a katonák. Azonban kudarcot vallottak. Ennek egyik oka az volt, hogy a roham nem volt valami jól előkészített, illetve a monarchia katonái által kialakított szögesdrót-akadályok jelentősen megnehezítették, lelassították az olasz előrenyomulást. Mindez azt is lehetővé tette, hogy az erők másik parancsnoka, Szvetozar Borojevics két hadosztállyal megerősítse, stabilizálja a csapatok helyzetét Isonzónál. Mindezek következtében július 7-én véget ért az első isonzói csata, mely olasz szempontból gyakorlatilag semmilyen érdemi eredményt nem hozott, hiszen nem sikerült a védők hátába kerülniük. A halottak száma azonban mind a két oldalon jelentős volt: az olaszok vesztesége 16 ezer, míg a Monarchia áldozatainak száma 10 ezer volt. Tíz nap után újabb rohamot vezényeltek az olasz katonáknak, ám Lugi Cadorna újabb hibát követett el, amikor frontális támadást indítatott a lövészárkok ellen. Ennek megfelelően mind a két oldalon jelentősebb számú áldozatot követelt a sikertelen áttörés: a három hétig tartó küzdelemben közel kilencvenezren maradtak a csatatéren.

Ezt követően egy viszonylag hosszabb szünet állt be a kibontakozó állóháborúban. Az október 18-án indított újabb olasz támadás főként a Doberdói-fennsíkért folyt. Itt Jenő főherceg irányítása mellett a temesvári és a grazi hadtest vette fel a küzdelmet az olasz erőkkel. A nagy vérveszteséggel járó harcokban a nagyváradi honvédezred jóformán teljesen megsemmisült. Az újabb eredménytelen olasz áttörési kísérlet több ok miatt is kudarcot vallott. Az ősz bekövetkeztével a nehézlövegeket egyre nehezebb volt mozgatni, ráadásul a célzások is egyre pontatlanabbá váltak. A környező magasabb hegyeken felállított őrszemeknek köszönhetően ráadásul a Monarchia hadereje idejekorán értesült minden olasz csapatmozgásról. A gyors átcsoportosítások okán gyakorlatilag a teljes frontvonalon képes volt a hadsereg megállítani az olasz rohamokat. Ugyanakkor az egyre nagyobb fáradtság, az utánpótlás akadozása, valamint a nagyszámú sebesültek okán arra már képtelen volt, hogy hatékony ellentámadást indítson. Erre egészen a XII. isonzói csatáig, a caporettói áttörésig várni kellett. Ehhez azonban az olasz hadvezetés újabb hibájára is szükség volt. 1917. augusztus 18-án Luigi Cadorna döntő lépésre szánta el magát. A frontvonalon 600 zászlóaljat és 5200 löveget vont össze, hogy végső csapást mérjen a Monarchia 250 zászlóaljára és 2500 lövegére. A támadás ezúttal a teljes frontvonalon zajlott, míg korábban csak egyes pontjain igyekeztek áttörni és a védők hátába kerülni az olasz csapatok.

A totális támadással az volt a fő cél, hogy a Monarchia hadvezetése ne tudja egyik pontról a másikra olyan könnyen átcsoportosítani az erőit, mint korábban.

A XII. isonzói csata, vagyis a caporettói áttörés 1917. október 24-én vette kezdetét és egészen december elejéig elhúzódott. A küzdelemben – hála a már említett csapaterősítésnek – nagyjából egyenlő erők vették fel egymással a küzdelmet. Olasz részről 49 hadosztály és mintegy 3,5 ezer löveg nézett szembe 44 monarchiabeli hadosztállyal, valamint ugyancsak 3,5 ezer körüli löveggel. Az Otto von Below vezetette Monarchia-beli csapatok átvették azt az új taktikát, amit Oskar von Hutier tábornok dolgozott ki. Ennek lényege, hogy rohamcsapatokat alkalmazva igyekeztek az olaszok hátába kerülni, hogy a főbb stratégiai pontokat elfoglalva tűz alatt tartsák az olasz csapatokat, míg a főerő beéri őket. A cél kettős volt. Egyrészt a kommunikációt nehezítették meg vele, másrészt pedig az olasz visszavonulást nehezítették meg. A támadás tervezésekor azért választották Caporettót, mert itt gyenge volt az olasz védelmi vonal, ráadásul a terepviszonyok is gyors előrenyomulást tettek lehetővé. A támadás október végén zárótűzzel kezdődött meg. A 2. olasz hadsereg ennek nyomán összeomlott és elmenekült a frontvonalból. A gyors ütemben előrenyomuló monarchiabeli erők igyekeztek bekeríteni az olasz csapatokat, ám az utolsó pillanatban, október 27-én Luigi Cadorna visszavonulási parancsot adott ki a számukra. A következő hónapban egészen Paive vonaláig nyomult előre a Monarchia hadereje. Itt azonban már jelentősebb ellenállásba ütközött, aminek eredményeként december 2-án leállították az előrenyomulást és védelmi vonalat alakítottak ki.

Az olasz frontvonal gyakorlatilag ezzel összeomlott, sőt, az isonzói csaták következtében jóformán a teljes olasz hadsereg odaveszett. Csak a caporettói áttörésnél negyvenezren vesztek oda, míg húszezren megsebesültek, az olasz hadifoglyok száma pedig elérte a 300 ezret. Technikai eszközeiben is jelentős volt a veszteség: lövegeik fele maradt Isonzónál. Az olasz hadsereg morálja is padlón volt: fegyvereiket hátrahagyva, fejetlenül menekültek a csatatérről. Egyetlen céljuk volt, hogy mihamarabb otthon legyenek. Az isonzói vereség után a törvény teljes szigorával sújtottak le a megmaradt katonákra. A 870 ezer életben maradt olasz hadfi közül több mint 200 ezret hadbíróság elé állítottak, s közülük 15 ezerre életfogytiglani börtönt szabtak ki, míg négyezer dezertáló katonát kivégeztek.