Véres véget ért a diktátor menetelése

Benito Mussolini 1883-ban született. Apja elismert szocialista volt, nem véletlen tehát, hogy Benito Mussolini is a politika világa elé fordult. Programja 1918-ra forrott ki, mely ekkor még számos baloldali elemet tartalmazott. A milánói városi tanács 1920-ra rossz szemmel nézte a szocialisták megerősödését és a fasiszták segítségét kérte. Benito Mussolini 1921-ben lépett be a – zömében polgári pártokat tömörítő – Nemzeti Blokkba arra hivatkozva, hogy a fasisztáknak fontos rendfenntartó szerepe van: ekkora már több százezer híve volt. A választásokon 35 fasiszta képviselő került be az olasz parlamentbe. 1922 októberében kierőszakolta, hogy alakíthasson kormányt, s megkezdte a fasiszta diktatúra kiépítését. Különféle csalásokkal, 1924-ben már a fasiszta párt győzött a voksoláson. 1926-ra Benito Mussolini elérte, hogy rendeleti úton kormányozhasson.

Külpolitikáját a korábbi sérelmek orvoslása, Olaszországnak a mediterrán térség nagyhatalmává emelése jellemezte. Ennek érdekében már a harmincas években számos háborút indított Líbiában és Etiópiában. A spanyol polgárháború idején a jobboldali erőket támogatta, azt remélve, hogy gazdasági és politikai befolyást szerezhet a forrongó országban, mely cserébe a földközi-tengeri törekvései mellé áll. Ez azonban nem valósulhatott meg, hiszen Francisco Franco mind a németekkel, mind pedig az olaszokkal szemben megőrizte függetlenségét. Emiatt új szövetségest kellett keresni, melyet a hitleri Németországban talált meg. 1936-ban elmondott híres beszédében hirdette meg Mussolini a Berlin-Róma tengely megalakulását, Németország pedig elismerte az Olasz Kelet-Afrikai Birodalom megalakulását. Bár sokáig kellett győzködni, a diktátor végül beleegyezett az Anschlussba, s 1940-ben ő is hadat üzent Franciaországnak és Nagy-Britanniának. Észak-Afrikában és Görögországban azonban csak a német csapatok segítsége mentette meg az olasz fasiszta erőket a teljes összeomlástól.

A végső csapás azonban nem sokáig váratott magára. 1943-ban a szövetségesek partra szálltak Szicíliában. George Patton és Montgomery csapataival a gyengén felszerelt olasz erők nem vehették fel a versenyt, és bár a deszant meglepően könnyen zajlott le, a szigetet már jóval nehezebb volt elfoglalniuk a szövetségeseknek, hiszen a német csapatok erős ellenállást tanúsítottak.

Kivégzés és megaláztatás

1947. április 27-én egy német konvoj tartott Svájc felé, hogy ott repülőgépre szállva Spanyolországba szökjenek. A Como-tó partjainál azonban kommunista partizánok – az 52. Garibaldi Partizán Brigád tagjai – feltartóztatták a menetet. Vezetőjük, Urbano Lazzaro nagyon meglepődött, amikor az egyik öreg németben – aki mélyen szemébe húzta sapkáját és szemüveget viselt – Benito Mussolinire ismert, akivel együtt utazott szeretője, Clara Petacci is. Az ibériai államba történő menekülés már csak azért is jó ötletnek tűnt, mert akkoriban Petacci bátyja konzulként dolgozott Spanyolországban. Letartóztatásuk után Comóba akarták szállítani őket, ám néhány sikertelen kísérlet után úgy döntöttek, hogy inkább Mezzagrába viszik a foglyokat. Az utolsó estéjüket is itt töltötték, a de Maria família házában. A kis falut másnap lövöldözés verte fel: Benito Mussolinit, a szeretőjét, és kíséretét Valerio ezredes, vagyis Walter Audisio vezetésével kivégezték. A tizenöt személyes vonaton egyébként a Ducéval miniszterek, valamint egyéb hivatalnokok utaztak.

Valerio ezredes állítólag a következő szavakkal lépett Benito Mussolinihez és a vele együtt letartóztatott többi fasisztához: “Azért jöttem, hogy megmentselek titeket. Vannak valamilyen fegyvereitek?"

Nem sokkal később egy kocsira rakta őket, s a de Maria háztól nem messzire szállította a foglyokat, ahol rájuk parancsolt, hogy szálljanak le a kocsiról. Carla Petacci megölelte a Ducét, és akkor sem volt hajlandó elengedni, amikor az első lövések érték. Benito Mussolini kinyitotta a dzsekijét, s a mellkasát mutatta Valerio ezredesnek, hogy oda tüzeljen. Az első lövéstől nem halt meg, ekkor Walter Audisio közvetlen közelről még egyszer mellkason lőtte. A mai napig sok a rejtély Benito Mussolini halála körül. Ilyen például, hogy mi lett annak az aranyszállítmánynak a sorsa, amit a diktátor állítólag magával vitt, s ami – szintén egyes feltételezések szerint – az olasz Kommunista Párthoz került. Az ügy tisztázása érdekében a partizánvezér, Urbano Lazzaro és néhány társa ellen pert indítottak, azonban a vizsgálat napjainkig nem hozott eredményt.

Politikai alkuk

Benito Mussolinit kivégzése és holttestének közszemére tétele után Milánó mellett, egy önkormányzati temetőben, jelöletlen sírban hantolták el. Alig egy évvel később azonban, 1946. húsvét vasárnapján egy ismert neonáci, Domenico Leccisi és két társa megtalálta a sírt és kiásta a Duce holttestét. A síron egy üzenetet hagytak: „ó Duce, végre Te velünk vagy. Befedünk Téged rózsákkal, de az erényed illata elfedi ezeknek a rózsáknak az illatát." Az eset a fiatal olasz demokráciában nagy port vert fel, s akkoriban nagy aggodalomra adott okot. A Duce testét végül is hónapokkal később találták meg egy kis utazóládában, Milánótól nem messzire, Certosa di Paviában. A test felfedezése után a Franciscan-testvéreket azzal vádolták, hogy rejtegették a Duce holttestét, a későbbi vizsgálat azonban kiderítette, hogy Benito Mussolini maradványai állandóan úton voltak.

A politikai vezetés bizonytalan volt abban, hogy mit is tegyen a maradványokkal. Közel tízévnyi átmeneti állapot után egyeztek bele abba, hogy Benito Mussolini testét szülőhelyén, Predappio Romagnában temessék el. A döntés kierőszakolását eredményező politikai kampányt Domenico Leccisi vezette, aki ekkor a parlament tagja is volt. 

Végül az egyetlen tisztelet, amit megadtak az egykori diktátornak, hogy a szülőföldjén temették el egy kriptában. A sírboltot Benito Mussolini idealizált márványszobra díszíti. Az odavezető utat pedig az ókori Róma igazságszolgáltatásának jelképei, az összefont vesszőkből álló márvány fascesek szegélyezik.