Az úttörő kontingens

A Magyar Honvédség afganisztáni
szerepvállalása 2003-ban kezdődött, amikor a parlament által engedélyezett
maximum ötvenfős, egyéni
beosztásokat betöltő „kontingens" megkezdte
szolgálatát a NATO ISAF- (International
Security Assistance Force –
Nemzetközi Biztonsági Együttműködő
Erő) missziójában. A magyar katonák a
kezdetekben a kabuli ISAF-főparancsnokságon,
a többnemzeti dandár német
és görög tábori kórházában, a kabuli
nemzetközi repülőtéren, Kunduzban,
valamint Heratban szolgáltak, majd 2004
áprilisában bekapcsolódtak a Németország
vezette kunduzi és Olaszország herati
tartományi újjáépítési csoportjainak
munkájába is.

2004 újabb mérföldkő: szövetségesi
felkérésre ugyanis augusztus elsején
megkezdte szolgálatát Kabulban az MH
130 fős könnyűgyalogszázada is. A század
a norvég zászlóalj-parancsokság alárendeltségében
ténykedett, állomáshelye
pedig a Kabul közeli Camp Julien kanadai táborban volt. A könnyűgyalogszázad
feladata a fővárosban többek
között járőrözés, VIP-kísérés, objektumőrzés,
ellenőrző-áteresztő és megfigyelőpontok működtetése volt. A három
váltást is megélt könnyűgyalogszázad
kiváló teljesítményének elismeréseként,
2006-ban a szövetségesek
újabb szerepvállalásként arra kérték Magyarországot,
hogy immár vezető nemzetként
vegyünk át egy tartományi újjáépítési
csoportot. Ehhez a jogi kereteket
a 2115/2006 (VI. 29.) kormányhatározat
biztosította. A tartományi újjáépítési
csoport (PRT) nem kizárólag a Magyar Honvédség missziója, hanem
kormányzati feladat, amelyben számos
együttműködő minisztérium is részt
vesz. 2006-ban létrejött a PRT tárcaközi
bizottság, amelyet 2008-ban a PRT-kormánybizottság
váltott fel.

„Így kezdődött az MH PRT-k története"
– tudom meg Megtért István alezredestől,
az első váltás hadműveleti főnökétől.
(Az MH PRT-1 parancsnoka,
Zsigmond Kálmán ezredes jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban, Tampában
teljesít szolgálatot, a váltás
törzsfőnöke, Rózsemberszky István alezredes
pedig már nyugállományba vonult.)
Megtért alezredes imponáló missziós
múlttal rendelkezik. 2000-ben a
KFOR-misszióban volt századparancsnok,
majd 2005-ben Kabulban, az ISAF-főparancsnokságon
összekötő tiszti beosztást
látott el. 2006-ban már az MH
PRT-1 hadműveleti főnöke, 2008-ban
pedig egy másik műveleti területen, a
Balkánon találjuk, a KFOR MH Őr- és
Biztosító Zászlóalj 18. váltásának parancsnokaként.
2010-ben tért vissza Afganisztánba
mint az OMLT (Operational
Mentoring and Liaison Team –
Műveleti Tanácsadó és Összekötő Csoport)
3. váltásának parancsnoka. 2011-ben ismét a PRT következett: ő volt a
11. váltás parancsnokának helyettese.

Abban az évben, amikor Magyarországot
felkérték egy PRT átvételére,
Megtért István éppen iraki misszióra készült,
ám időközben sokadmagával átvezényelték az afganisztáni kontingensbe.
Ekkor éppen a könnyűgyalogszázad
aktuális váltásának felkészítése folyt itthon,
ám a szövetségesi felkérést elfogadva
mindent át kellett alakítani a felállítandó
MH PRT igényeinek megfelelően.
Az „alapanyag", a könnyűgyalogszázad
zömét biztosító szolnoki
könnyű vegyes zászlóalj katonái rendelkezésre
álltak – igaz, egészen más feladatra
felkészítve. Ugyanakkor ebben az
időben még kevesen tudták, hogy mi is
valójában a PRT, milyen feladatai lesznek,
s azok ellátásához milyen szervezeti
elemeket kell felállítani stb. Miután egy
előkészítő csoport Afganisztánból visszatérve
elkészítette a jelentését, kiderült:
a Magyar Honvédség (a Magyar
Köztársaság) sem anyagilag, sem más téren
nincs felkészülve arra, hogy önmaga
állítson fel és működtessen egy PRT-t.
A járható útnak az tűnt, hogy egy már
működő, bevezetett PRT-t vegyünk át,
folytatva a megkezdett tevékenységüket.
Az akkori politikai, biztonsági helyzetnek
megfelelően (az ISAF vezetésével
egyeztetve) a választás a Hollandia által,
a Baghlan tartománybeli Pol-e Khomriban
működtetett PRT-re esett. A holland
erőkre másutt volt szükség, így a Magyar
Honvédség ezt a missziót vette át, az elődök tapasztalataival, megkezdett projektjeivel
együtt.

Ezt követően az események felgyorsultak:
a kabuli könnyűgyalogszázad kivonásával
egy időben átalakították a hazai
felkészítést, behívták és felkészítették a
PRT által igényelt, speciális beosztásokra
tervezett katonákat, majd kiképzésüket
követően 2006 augusztusában, három
lépcsőben légi úton a térségbe szállították
a kontingenst. A csapat először Kabulba
érkezett, majd szintén légi szállítással
Mazar-e Sharifba telepítették át őket,
onnan pedig holland kísérettel, „lábon"
tették meg a Pol-e Khomriba vezető mintegy
száznyolcvan kilométeres utat. (A
könnyűgyalogszázad utolsó váltásának
katonáival közösen megtett út során egyúttal
áttelepítették a kontingens felszerelésének,
fegyverzetének egy részét is.)

Megérkezve állomáshelyükre, elkezdődött
az átadás-átvétel roppant szerteágazó és
nehéz feladata. (A táborban ugyanis „dupla
kontingens" volt, a dokumentumok,
harcparancsok nagy részét a hollandok
nem fordították le angolra, valamint naponta
távoztak és érkeztek a különböző
konvojok.) A holland PRT – mindamellett,
hogy feladatainak, megkezdett projektjeinek
és technikai eszközeinek egy
részét hátrahagyta – a feladat ellátásához
szükséges anyagi fedezetet is átadta a magyar
félnek, így a munkában nem volt „törés".
A helyi állami és társadalmi szervek,
valamint a lakosság csak annyit érzékelt
a folyamatból, hogy a német vezetésű RC
North által ellenőrzött területen a külföldi
katonai járművek más felségjelzéssel közlekednek.
A tábor átadás-átvételi ceremóniáján
jelen volt a holland és a magyar
honvédelmi miniszter is.

A magyar politikai és katonai vezetés
az MH PRT-1 számára azt is feladatul
szabta, hogy a feladatok átvétele és folytatása
mellett a tartományban tegye ismertté
a magyar felségjelet és a magyar
zászlót, fogadtassa el a jelenlétünket, a
segítő szándékunkat, egyszersmind a mandátum
végére érje el a kezdeti műveleti
képességet, megteremtve ezzel a második
váltás teljes műveleti képességének
eléréséhez szükséges feltételeket.

A feladat egyértelmű volt, ugyanakkor
– a tapasztalat hiánya miatt – a nagy kihívások
kreatív és öntevékeny megoldások
elé is állították a kontingenst. A felségjel
bevezetését és elfogadtatását ugyanis csak
állandó jelenléttel (járőrözéssel, lakossági
kapcsolattartással), a megkezdett projektek
magas szintű folytatásával lehetett elérni.
A körülmények alakulása is nehezítette
az első váltás tevékenységét, ugyanis
a szövetséges erők dél-afganisztáni offenzíváinak
következtében az addig viszonylag
biztonságosnak tekintett Baghlan
tartományban is megjelentek a délről kiszorított
tálib fegyveresek, az al-Kaidához
köthető erők, a zavarosban halászó
hadurak, illetve kábítószer-készítők és -forgalmazók
szabadcsapatai.

Az akkori biztonsági helyzetet jól jellemzi,
hogy a kontingens járőreit, mission
teamjeit a hat hónap alatt kilenc támadás
érte: lőtték őket gépkarabéllyal,
géppuskával, kézi páncéltörővel és két
alkalommal improvizált robbanótestet
is felrobbantottak a magyar konvojok
mellett. A katonák felkészültségének –
no meg a szerencsének is – köszönhetően
ezek a támadások nem okoztak
veszteséget a kontingensnek. Pedig az
MH PRT mintegy 180 fős első váltása
még csak nem is álmodozhatott a mostani
kontingens felszereléséről, fegyverzetéről,
járműveiről. Az ISAF-szövetségeseinkhez
hasonlóan a rendelkezésre
álló haditechnikát használtuk, csak
később – a biztonsági helyzet drasztikus
változásakor – került sor speciális
páncélozott járművek beszerzésére.

Az úttörő kontingens egy sor olyan szervezeti
elemmel sem rendelkezett, amelyek
ma már a mindenkori missziók szerves részét
képezik: például a harctéri hírszerzési,
lélektani műveleti képesség, és még folytathatnánk
a sort. A CIMIC- (civil-katonai
együttműködési) képesség is gyermekcipőben
járt még akkoriban: a Magyar
Honvédségben a misszió előtt alig két esztendővel
felállított központ szakemberei
élesben, a műveleti területen tanulták és
gyakorolták a szakmát.

Mindezen nehézségek ellenére az MH
PRT első váltása kiválóan teljesítette feladatát.
A holland féltől átvett és folytatott
projektek mellett fokozatosan megkezdték
többek között a saját beruházás-támogató
tevékenységüket is, amelynek anyagi
fedezetét a magyar állam, valamint az
USAID (az Amerikai Egyesült Államok
segélyezésért felelős kormányszerve) biztosította.
A siker nem is maradt el: az első
magyar kontingens utak, hidak, iskolák,
kórházak rendbetételének, építtetésének
főszereplőjeként, nemkülönben a hollandok
által megkezdett beruházások befejezésével
nagymértékben hozzájárult a lakosság
élet- és munkakörülményeinek javításához,
egészségügyi ellátásához. (Az első
kontingens nevéhez fűződik többek között
a Pol-e Khomri-i kórház tüdőklinikai részlegének
megépíttetése és a berendezés biztosítása
is.) A magyar felségjel és a zászló,
valamint a jelenlétünk elfogadtatásához
hozzájárultak az első adományozó akciók
is. Takarók, sátrak, zseblámpák és labdák
jutottak el ily módon közvetlenül a felelősségi
területhez tartozó településekre.
Meglehet, mindez talán elnéző mosolyra
készteti a témában járatlan szemlélőt, pedig
a lakosság körében a legnagyobb bizalmat
leghamarabb így tudta megszerezni az első
kontingens. Azok a katonák, akik – az MH
PRT-k történetében elsőként – szabadság
nélkül, a második misszió sikeres tevékenységének
feltételeit is megteremtve
szolgáltak Afganisztánban.

Szabó Béla

Fotó: Rácz Tünde, MH PRT-1 és archív

Forrás:Magyar Honvéd 2012. október

(Folytatjuk!)