A boszniai háború legsötétebb fejezete: Srebrenica

Szeptember 9-én Bosznia-Hercegovinába érkezett újságírócsoportunk az elmúlt napokban megismerkedhetett a főváros mellett működő Butmir-tábor életével és az itt szolgáló egységek munkájával. Mindemellett betekintést nyertünk a szarajevói mindennapokba is. Szeptember 11-én, vagyis a New York-i terrortámadás évfordulóján a tábor lakói emlékfutással emlékeztek meg azokról, akik akkor életüket vesztették. E versenyben, női kategóriában magyar katona ért el első helyezést.

Ugyanezen a napon egy másik szörnyű eseményre is emlékeztünk, amikor útra keltünk Srebrenica felé. Ha nem ismernénk a régió történetét, nem is gondolnánk, hogy az e hegyek között kacskaringózó úton nem olyan régen még harckocsik és katonák sokasága masírozott. A vadregényes tájba nehéz beleképzelni mindazt a rettenetet, amit idegenvezetőnk – aki egyébként az EUFOR-misszió helyi történésze – elmondott nekünk. Számos alkalommal megálltunk, első ránézésre ok nélkül. Ám ilyenkor mindig hamar kiderült, hogy például az éppen mellettünk elterülő focipályán 1995-ben 800 embert gyilkoltak le, a másik oldalon álló iskola romjai között 60 embert végeztek ki. Így haladtunk tovább utunkon, ami mentén szinte kilométerkövekként terülnek el az egykori tömegsírok s a mészárlások helyszínei. Azt is megtudtuk, hogy amikor a szerb hadvezetés felismerte háborús bűnösségét, félve a lelepleződéstől, buldózerekkel és minden használható gépi eszközzel, kegyetlen módon exhumálta azoknak a holttesteit, akiknek legyilkolásukat megelőzően már előkészítették a tömegsírokat. Az így kiemelt emberi testeket szanaszét temették el a régió különböző pontjain, ezzel próbálva eltüntetni a nyomokat.

Továbbhaladva, még Srebrenica község előtt jobb oldalunkon feltűnt egy hatalmas temető. A rendezett és végeláthatatlannak tűnő sorokban álló hófehér fejfák a híres normandiai Omaha-partszakaszbeli katonai temetőt juttatták eszembe. Csakhogy az ide gyűjtött és eltemetett emberek – több mint 6000 fő – nagy része civil volt. Egyszerű polgárok, akiket házuk, családjuk, az életük kötött a környékre. Nem akartak, vagy nem tudtak elmenekülni időben a háború elől, s így áldozataivá lettek a kegyetlenségeknek. Megdöbbentő volt a félkörívben elhelyezett kőlapokon olvasni a rengeteg egyforma nevet, s még megrendítőbb volt, mikor rátaláltunk a legfiatalabb áldozat, egy nyolcéves kislány sírjára. A háború kegyetlensége ma is ott van a mementóként magasodó fejfák között. Olyannyira, hogy ottlétünk alatt egy percig sem volt üres a temető, a hozzátartozók, megemlékezők folyamatosan jelen voltak a közelünkben.

A legmeghatóbb pillanatot egy idős néni felbukkanása okozta, aki kezében gondosan csomagolt, vágott virágokkal érkezett a temetőbe. Valahányszor a kamerába nézett, minduntalan elmosolyodott, de amint elfordult, komorság ült arcára. Az ő esete is jól példázza a srebrenicai tömegmészárlás súlyát. Hiába tudta, hol temették el családtagjait, nem találta őket a tengernyi sírorom között. Sorról sorra járta őket. Mikor ismerősnek tűnt egy név, előszedte toldozott-foltozott szemüvegét, lehajolva a szöveghez. Elolvasta, de hiába a hasonló hangzás, nem lelte rokonait. Már a dédelgetett virágok is hervadni kezdtek, mikor tovább kellett indulnunk, így végül nem tudtuk meg, hogy a hajlott hátú, meggyötört arcú néni végül megtalálta-e tragikusan korán elvesztett szeretteit.

Az út másik oldalán egy régi gyár romjai roskadoznak. Önmagában ugyan nem tűnik kiemelt jelentőségű helynek, ám amint az kiderült, a boszniai konfliktus ideje alatt ez a gyár volt a holland ENSZ-katonák bázisa. Innen próbálták szervezni a saját védelmüket és a lakosságét az egyre közeledő boszniai szerb haderővel szemben.

Szörnyű érzések kavarogtak bennem, mikor egy olyan téren, egy olyan mezőn vagy éppen egy olyan gyár csarnokában álltunk, amiről közölték, hogy nem egészen húsz éve itt százakat, ezreket gyilkoltak le parancsra. A kényelmetlen feszengés mellett az utólagos tehetetlenség haragja is megfogan ilyenkor az emberben. Haragszik az emberiségre, amely hagyta mindezt megtörténni. Haragszik mindazokra a vezetőkre, akik kiadták véres és gyilkos parancsukat, azokra a mondvacsinált katonákra, akik elkövették mindezt, és a társadalomra, amelyik elhallgatta. Felkavaró érzés volt látni, hogy az élet márpedig megy tovább. Hogy a gyönyörű, magával ragadó természet újra zöld, a változatos, színdús táj virul, a magas hegyek a kék eget karcolják, a nap végigsüt a csodaszép lankákon, illatos virágokba borulnak mindazok a mezők, ahol csaknem két évtizede még mély és hatalmas sírgödrök tátongtak. Talán ezen érzések ellentétessége miatt kapta Bosznia-Hercegovina a másik nevét: a méz és vér országa.

Fotó: Rácz Tünde