Belső késztetés miatt tért haza

1946. november 2-án született, Budapesten. Hogyan alakult az első negyvenhárom éve, mik voltak életének legnagyobb stádiumai a rendszerváltozást megelőzően?

Családom a születésemet követő évben hagyta el az országot. Egészen a rendszerváltozásig Franciaországban éltünk, olyan környezetben, hogy még csak nem is reménykedhettünk abban, hogy egyszer visszatérhetünk. Engem szándékosan úgy neveltek, hogy Magyarországnak az ismert körülmények miatt számunkra vége van, tehát Franciaországban kell érvényesülnünk, ott kell egzisztenciát építenünk, tanulnom és dolgoznunk. 1990-ben a rendszerváltozás – akárcsak valamennyiünket, minket is – kellemes meglepetésként ért, és akkor át kellett rendeznünk az életünket annak függvényében, hogy Magyarország többé már nem a távoli múltat jelképezi, hanem egy olyan államot, amellyel fel kell vennünk a kapcsolatot. Belső késztetés, egyfajta kötelesség volt.

Mivel foglalkoztak a szülei?

Az országot a szüleimmel, vagyis édesapámmal, gróf Károlyi Istvánnal és édesanyámmal, Pólya Katalinnal, valamint apai nagyanyámmal, özvegy gróf Károlyi Józsefnével hagytuk el. Édesapám arisztokrata, édesanyám divattervező, Wenckheim nagyanyám pedig tulajdonképpen „háziasszony” volt Fehérvárcsurgón, de a történet ennél sokkalta bonyolultabb. Érdemes megemlíteni, hogy velünk tartott az emigrációba Tóth Margit, egy fehérvárcsurgói születésű hölgy, aki tulajdonképpeni nevelőnőként működött közre az életem korai szakaszában, igen nagy áldozatot hozva, mert negyvenöt éves, nem-férjezett asszonyként elfogadta, hogy elhagyja a szülőföldjét azért, hogy velem, szüleim egyetlen gyermekével foglalkozzon. Egyébiránt a szüleim eltérő módon viszonyultak a gyermek- és emigrációkérdéshez. Az édesapám színházzal foglalkozott, az 1940-es évek elején az akkori Madách téren álló moziból alakított színház, a Madách Színház – a mai Örkény István Színház elődje – tulajdonosa volt. A színjátszás megszállottja volt, annak idején ez volt életének legfőbb és talán egyetlen komolyan vehető célja. A háború alatt „ellenálló” hangulatban működtette a színházat, olyan művészeket is dolgozni engedett, akik állami színházakba már nem tehették be a lábukat, és olyan színdarabokat adtak elő, mint amilyen a Nero, a véres költő, amely értelemszerűen nem volt a németek ínyére. Utóbbi abban nyilvánult meg, hogy az 1944 márciusi megszállást követően a színházat azonnal bezárták, áprilisban pedig már fasiszta vezetés irányította. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy édesapám ilyen munícióval kezdte meg az emigrációját Párizsban, és azt remélte, hogy azonnal felveszik valamelyik színházhoz.

Sajnos, ez nem valósult meg: rendkívül nehezen talált állást, még csak nem is a fővárosban. Ezt követően egyesek felajánlották, hogy talán a francia gyarmatokon – elsődlegesen az 1956-ig Franciaországhoz tartozó Marokkóban – próbálhatna szerencsét, de végül csak jóval később az ’50-es évek közepén talált állást Fekete-Afrikában (az egykori Francia Kongóban, majd a volt Belga Kongóban), egy olyan francia cégnél, amely kikötők adminisztrációjával foglalkozott. Édesanyám fordítva viszonyult a szükséghelyzethez, elsődlegesen ez a különböző felfogás vezetett a válásukhoz. Amikor Párizsba kerültek, húszas évei végén járó édesanyám divattervezőként találta meg a helyét; élete végén pedig a Hermès nevű luxusdivatcég egyik vezetőtervezője lett. Ezért nem volt hajlandó követni édesapámat Marokkóba és elváltak.

Kik nevelték fel?

A fiatalkoromat az édesanyámmal és a nagyanyámmal töltöttem Franciaországban - ahol barátságosan fogadtak -, édesapám viszont külföldön élt. Nagyon gyorsan elsajátítottam a francia nyelvet, miközben a fehérvárcsurgói hölggyel kénytelen voltam magyarul beszélni, mert igen nagy szerencsémre nem volt képes megtanulni franciául. Érettségi után a felsőfokú tanulmányaimat a Párizsi Politikai Tanulmányok Intézetében végeztem, teljesítettem a katonai szolgálatot, ami kötelező volt akkoriban. 1971-től három évig üzletkötőként dolgoztam a Concorde szuperszonikus repülőgépeket gyártó Aerospatiale cégnél, aztán négy évet töltöttem a párizsi kereskedelmi és iparkamarában. Véglegesnek bizonyuló állásomra várnom kellett, végül a Fiat olasz autócsoport francia kirendeltségén dolgoztam mintegy három évtizedig, végül a francia leányvállalat gazdasági vezetőjeként fejeztem be a pályafutásomat.

Tizenöt évvel a nyugdíjba menetelemet megelőzően ott ért minket a rendszerváltás. Meg kell mondanom, hogy a Fiat csoport akkori vezetői nagyon rokonszenvesen álltak hozzá ahhoz, hogy nekem most más elfoglaltságaim akadnak a politikai berendezkedés átalakulása nyomán. Akkoriban már elkezdtünk Magyarországra járni, felkerestük ezt a kastélyt, elkezdtünk gondolkozni azon, hogy mit lehetne itt elvégezni, ők pedig még pénzügyileg is kisegítettek, amikor előlegekre volt szükségem. Ahogy mondani szokás, flottul ment az átállás az egyik életből a másikra.

Nagy-nagybátyja, Károlyi Mihály volt miniszterelnök, a IV. Károlyt, az utolsó osztrák-magyar uralkodót „váltó” első köztársasági elnök 1947-től a párizsi magyar követséget vezette rendkívüli követi és meghatalmazott miniszteri rangban. A „vörös gróf” élete olyannyira összefonódott Franciaországgal, hogy később ott is fejezte be az életét. Mennyire volt egyértelmű, hogy ha már el kell hagyniuk a hazájukat, francia emigrációt kezdenek?

Károlyi Mihálynak szerepe volt ebben, mert az eredeti célunk – legalábbis a családban elmeséltek alapján – Argentína volt, ahova azonban soha nem jutottunk el. Nem lehetett vízumot szerezni, mindenféle feltételeket kellett teljesíteni, amit nem tudtunk; ilyen volt a fix állás, a biztos megélhetés is. A dél-amerikai emigráció tehát nem működött, de azért álltunk meg annak idején Párizsban, mert Károlyi Mihály éppen akkor ott volt követ, és úgy gondoltuk, hátha segíteni fog bennünket ebben az átmenetben. Azt tudni kell, hogy Károlyi Mihály nem csak a nagyapám féltestvére volt, hanem a keresztapám is, annak ellenére, hogy a családban nem voltunk ugyanazon a hullámhosszon. Ennek van egy családi oka is…el lehet mesélni?

Természetesen!

Amikor az első világháború után Mihályt hazaárulásért elítélték és a magyar állam elkobozta a vagyonát, a nagyapám, Károlyi József, aki Fejér vármegye főispánja és országgyűlési képviselő volt, hevesen tiltakozott a testvérét sújtó döntés ellen, mondván a magyar államnak nincs joga elkobozni Mihály vagyonát, mert az nem a sajátja, hanem olyan hitbizomány, amely az egész család résztulajdonát képezi. Nagyapám be is perelte az államot, megnyerte az eljárást és kapott egy jelképes kártérítést Mihály elkobzott javaiért. Ebből kifolyólag ezt a kártérítést olyan javakba fektette be, amelyeket elkülönítve kezelt, az emigrációban élő Mihálynak pedig rendszeresen folyósította a havi jövedelmet. Mindezt úgy, hogy József és Mihály homlokegyenest mást gondoltak a politikáról.

Nagyapja kiemelkedő legitimista politikus volt a Horthy-korszakban, Károlyi Mihály baloldali kormányának legagresszívebb ellenfele…

Igen, nagy lelkiismeretfurdalást jelentett számára, hogy a saját testvérével rossz viszonyt ápol. Mihály és családja azoknak a befektetéseknek a hozamaiból élt a két háború között, amiket a nagyapám küldözgetett neki, mégpedig női harisnyákba dugdosva. Amikor Mihály visszatért a második világháború után, mi voltunk az egyetlen ág a családban, akivel kapcsolatba léphetett. Így lett ő a keresztapám, és tulajdonképpen emiatt álltunk meg Párizsban, nem is sejtve, hogy ott maradunk. Nagybátyámat-keresztapámat azon a nyáron nevezte ki a kisgazda Dinnyés Lajos kormánya párizsi követnek: csak a közbenjárásával sikerült megkapnunk az összes engedélyt, az útlevelet, a vízumot, amelyek lehetővé tehették, hogy egyáltalán elhagyjuk az országot. A kapcsolat akkor jó volt vele, de csak addig, amíg értésünkre nem adta, hogy „jól van, gyertek csak, látogassatok meg a követségen, de ne tegyétek túl gyakran, mert ez nekem kellemetlenséget okoz”. Végtére a hivatalos Magyarországot képviselte, mi pedig „disszidálók” voltunk, de mégis furcsán jött ki, hogy a saját családtagunk értésünkre adta, hogy ne keressük fel túl gyakran.

Igen befolyásos családtagról beszélünk, aki történelmi szempontból ellentmondásos örökséget hagyott maga után. Eleinte konzervatív politizálást folytatott, majd egyre radikálisabb nézeteket vallott, támogatta a nagybirtokok felosztását, az általános választójog bevezetését, a nemzetiségi autonómia növelését. Emiatt és békebarát politikája miatt kevés támogatója akadt, végül az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó magyar miniszterelnökéből az önálló Magyarország első köztársasági elnöke lett. 1919-ben külföldre menekült, egyre közelebb került a baloldali szocialistákhoz. ’46-ban hazatért, majd párizsi (nagy)követként tevékenykedett. Rajk László 1949-es letartóztatásának hatására lemondott, élete hátralévő részét dél-francia emigrációban töltötte…

Igen, de Mihályt tulajdonképpen azért küldték Párizsba, mert szentül hitte, hogy amint visszatér Magyarországra, azonnal meg fogják választani köztársasági elnöknek, ami persze, Rákosi Mátyásnak és a többi kommunistának meg sem fordult a fejében. Sőt, éppen ellenkezőleg: inkább megszabadultak tőle azzal, hogy elküldték követnek a francia fővárosba, ahol, mint gondolták, nem zavar majd sok vizet. Ennyit Mihályról, aki a Rajk-per után rájött, hogy azért mégsem az a rendszer az igazi, amiben hitt, lemondott tisztségeiről és nem tért haza többé. Franciaországban maradt, és 1955-ben, nyolcvanévesen ott halt meg.

Milyen emlékeket hozott magával Károlyi Mihályról, miként élt tovább a családi- és magánlegendáriumában?

Egészen kisfiú lehettem, amikor találkoztam vele, talán négy- vagy ötéves. Magára a találkozóra halványan emlékszem, de van egy fényképem róla. Vence-ben volt egy kis parasztháza, ott látogattuk meg. Több emlékem nincs róla pedig maga a család sokat jelent, mert az, aki a hazáját elhagyja, valahogyan a családjának is hátat fordít. Mihályról többször kérdeztek az elmúlt évtizedekben, de erre csak azt tudom mondani, hogy alapvetően nem hiszem, hogy rosszindulatú lett volna. A maga idejében sokan vallottak az övével megegyező nézeteket, de politikailag alkalmatlan volt. Ha valaki politikai szerepet akar vállalni, akkor bizonyos képességekkel rendelkeznie kell. Sajnos körül volt véve olyanokkal, akik nála sokkal ravaszabbak és rafináltabbak voltak. Erre kétszer is rá kellett eszmélnie: legelőször az első világégés idején, amikor Kun Béla nála sokkal alávalóbb volt és semmi áron nem akart volna együttműködni vele, a második ilyen kiábrándulást pedig a második világháború után Rákosi Mátyás hozta el számára. 1945-ben és ’46-ban olyanokkal is találkozott, akik kimondottan aljasok voltak vele, lényegesen más nézeteket vallottak, akarva vagy akaratlanul félreértették. „Good person, wrong place, wrong time” – ezt így szokták mondani angolul, és valóban, az esetében meg is áll ez a szomorú párhuzam. Naivitásában jó ember volt, aki rosszkor volt rossz helyen.

A politikában a jóindulat nem elég, mert az embert állandóan becsapják és félrevezetik. Ez történt vele is, de azt, hogy ezt miként élte meg, nem tudom. Valószínűleg rosszul, de annyi biztos, hogy a politikai működésével csak sikerült magára haragítania az egész családját. Nagyapámat nem, mert őt nem lehetett egykönnyen feldühíteni: szelíd ember volt, de még egyszer mondom, nem tudott belenyugodni abba, hogy nem értett szó a saját testvérével.

Családja két miniszterelnököt, egy köztársasági elnököt, több külügyminisztert, politikust, hadvezért adott a magyar történelemnek. Mikor érezte az első valódi késztetést arra, hogy ha már itt van a nyolcszázéves múlt, hét-nyolc kastély és palota, aktívan kezdje szolgálni a magyar nemzetet?

A családom történetét ismertem, mert egyrészt meséltek róla, másrészt sikerült néhány könyvet kimenekítenünk az országból, többek között olyanokat, amelyek a Károlyiak egész történetét családfákkal, kronologikus sorrendben bemutatták, és amelyeket már serdülőkoromtól egyre nagyobb kíváncsisággal tanulmányoztam.

Már a rendszerváltás előtt tervezte a közéleti szerepvállalását?

Azt azért nem mondanám, de 1984-ben már hazalátogattunk, pedig akkoriban nem tudhatta az ember, hogy az akkori magyar hatóságok hogyan viszonyulnak az emigránshoz. A feleségem kísért el, valamint a három gyermekünk, akik kilenc-, hét- és ötévesek voltak. Hazatérésem rugója egyébként az volt, hogy kapcsolatban voltunk – eleinte a nagyanyámon keresztül, később magam ápoltam az ismeretséget – egy Kovacsics Gyula nevű úrral, aki az első világháború alatt és után nagyapám főispáni titkára volt. Kovacsics úr már nagyon idős volt, hazalátogatásunk idején majdnem kilencvenéves. Rendszeresen leveleztünk, aztán egyszer csak, 1983 végén, talán az év utolsó napján, megszólalt a telefon nálunk, Párizsban. Kovacsics úr hívott minket és kívánt boldog új évet. Viszonoztuk a jókívánságokat, majd nekünk szegezte azt a kérdést, amit már többször feltett korábban: „Mikor jöttök Magyarországra?” Én viszont, mint ahogyan már akkoriban szokásommá vált, kitérő választ adtam neki, mert nem láttam értelmét, hogy a visszatérjek a szocialista Magyarországra. Letettük a kagylót. Ott ültem a feleségemmel szemben, egymásra néztünk, aztán megszólaltam: „De miért ne mehetnénk?” Ez valósult meg ’84 nyarán, amikor kivettem egy hét szabadságot és felkerekedtünk, hogy megismerjük Magyarországot. Természetesen eljöttünk ide, Fehérvárcsurgóra is, a kastélylátogatást is Kovacsics úr szervezte meg az itteniekkel…

…a második világháborút követően a kastélyt és a birtokot elvették a családjától, majd kártalanítás nélkül államosították. 1946-tól a Fővárosi Gázművek üdülőként használta, később görög gyermekek menekültotthona, végül állami nevelőintézet volt, de ’79-ben már az életveszélyes állapotban volt. Milyennek találta a kastély állapotát 1984-ben?

Siralmas állapotban volt, mert a gyermekotthont, ami korábban itt működött, addigra már felszámolták. Első hazatérésünkkor azt láttam, hogy a kastély beázott, az ablakok be-, a vakolat leverve. Nem volt fűtés, villany sem. Ezt sajnálattal tudomásul vettük, és visszautaztunk Párizsba. A rendszerváltáskor tértünk vissza, abban a reményben, hogy most már van keresnivalónk Magyarországon. Második látogatásunk alkalmával megtapasztalhattuk, hogy a kastély állapota tovább romlott, el is mentünk a műemlékvédelmi hatósághoz. Nagyon kedvesen fogadtak ott is, és meg kell mondjam, a szívélyes fogadtatásnak nagy szerepe volt abban, hogy elkezdtünk foglalkozni az örökségünkkel. Fejérdy Tamás, aki később vezetői szerepet kapott a magyar műemlékvédelemben, széttárta a karját, mondván, tudják, hogy ez egy védett műemlék, tisztában vannak az állapotával, de nem tudnak mit kezdeni vele, mert sem anyagi erőforrás, sem mentőterv nem áll rendelkezésükre. Ekkor mi is elkezdtünk gondolkozni, hogy mit kezdhetnénk őseink kastélyával. Lassan-lassan érlelődött az elképzelés, hogy az épület alkalmas lehetne egy kulturális találkozóközpont kialakítására. Az Európai Kulturális Találkozóközpontok Hálózata egy olyan francia mintára alkotott fogalmat takar, ami abból áll, hogy olyan műemlékeket tömörítenek egyesületbe, amelyeket a francia kulturális minisztérium támogat, hogy eredeti funkciójuk helyett a mai kor követelményeinek megfelelően szolgálják a közérdekeket.

Elhoztuk ide a nemzetközi egyesület vezetőit, megnézték a romos épületet, és azt mondták, igen, ebből lehetne egy olyasvalamit kialakítani, ami beleférne az elképzelésbe. Ezután már a tulajdonos, a magyar állam is bízott bennünk; elindult egy folyamat, amely odáig vezetett, hogy most itt ülünk a felújított épületben, ahol számos kulturális programunk van, mi pedig az egyik szárnyban élünk, amikor Magyarországon tartózkodunk.

A 2011-ben befejeződött felújítás két évtizedig tartott…

Igen, miután a franciaországi központú nemzetközi műemlékvédelmi hálózattal egyértelművé tettük a magyar állam számára, hogy komoly elképzeléseink vannak, 1997-ben megállapodást kötöttünk a műemlékvédelmi hatósággal, hogy közösen felújítjuk az épületet. Létre kellett hozni egy alapítványt, amelyet nagyapám után Károlyi József Alapítványnak neveztünk el, és amely jelentős összegeket fektetett a renoválásba. Négy évvel később alapítottunk egy részvénytársaságot, amely a pénzügyi-beruházási kérdéseket viszi, míg az alapítvány a kulturális oldalt, miközben a kettő egymással karöltve azonos célt szolgál. Végül a magyar állammal – kilencvenkilenc évre – kötöttünk egy vagyonkezelési szerződést azzal a kikötéssel, hogy záros határidőn belül el kell végeztetnünk a felújítást. A vagyonkezelési szerződés tartalmazza a felújítás elsődleges célját, amely Magyarország európai kötődésének támogatása. A felújítást elvégeztettük, ebben benne van részben a saját pénzünk, annak ellenére, hogy az ingatlan a magyar állam tulajdonában marad. Sokan azt képzelik, hogy visszakaptuk a fehérvárcsurgói kastélyt, holott az állam csak kárpótlási jegyeket adott, de azok nem voltak alkalmasak egy ilyen épület átvételére.

Konkrétan milyen jogi alapon tartózkodnak ősei kastélyában?

A tulajdonos a magyar állam, mi pedig vagyonkezelők vagyunk, de a vagyonkezelési jog ellenértékét már kiegyenlítettük annyiban, hogy a felújítást elvégeztük. Tovább folytatjuk a kulturális-közéleti elképzelésünket a magyar állam ellenőrzése alatt, és nagyon örülünk, hogy abban az épületben folytathatunk közhasznokat szolgáló tevékenységet, amelyet a családom építtetett, és amelyet saját tőkéből, a magyar állam és Európai Unió támogatásával újíthattunk fel. Meglehet, mi, Károlyiak gazdagok voltunk, de mindig a közjó állt tevékenységünk középpontjában. Megnyugvás, hogy azt, amit elképzeltünk, megvalósítottuk, a feleségemmel pedig napról-napra végezzük a küldetésünket, amelyben valóban hiszünk.

(Folytatjuk)