„Az Iszlám Állam a jövőben sem akar majd a nemzetközi rendszerbe integrálódni”

Omar molla halálának immáron megerősített ténye után többen is azzal riogatnak, hogy akár Afganisztánban is teret hódíthat az Iszlám Állam, netán átveheti a tálibok pozícióit. Ön szerint van ennek bármiféle realitása?

Nem gondolom reálisnak ezt a forgatókönyvet. Szerintem inkább arra van esély, hogy ideig-óráig olyan tálib csoportok csatlakoznak majd az Iszlám Államhoz, amelyek az Omar molla utáni vezetést nem fogadják el. Minden ilyen jellegű gerillacsoportnál jellemzők a belvillongások, a viták egy-egy vezetőváltásnál, hiszen hiába nem kommunikálják kifelé ezek a szervezetek, mindegyiküknél léteznek különböző belső feszültsége. Viszont az Iszlám Állam szimpatizánsai a mostani információk szerint csak kisebb, szélsőbb fekvésű régiókban vannak jelen Afganisztánban. Úgy gondolom, a tálibok továbbra is maradnak olyan hatékonyak, hogy le tudjanak számolni az esetlegesen a pozícióikra törő csoportokkal, illetve esetlegesen valamilyen más meggyőzési eszközt alkalmazzanak velük szemben. A hétvégi kabuli támadások is erről a hatékonyságról tanúskodnak. A kérdés másik oldala, hogy Afganisztánban alapvetően egy afgánok közötti konfliktusról beszélünk, a helyi lakosság kevésbé vevő a dzsihádista jelszavakra – emiatt például az al-Kaida sem tudott az országban igazán nagy létszámban megjelenni a tálibok mellett, 2001. szeptember 11. után is marginális volt a jelenlétük. Az Iszlám Állam szempontjából pedig elsősorban az arab országokban való jelenlét kiterjesztése a cél: reálisan nézve inkább a Sínai-félszigeten, illetve Líbiában tudnak erősíteni jelenleg a pozícióikon.

Mennyire fenyegeti e célokat a felemás török bekapcsolódás a helyi harcokba?

Teljesen kétesélyes, mi lesz a török fellépésből, hiszen a török légierő jelenleg intenzívebben bombázza a Kurd Munkáspárt, a PKK erőit, mint az Iszlám Állam szíriai állásait. Itt a háttérben nyilvánvalóan török belpolitikai szándékok húzódnak meg, és ezek a lépések a békefolyamat végét jelenthetik Törökország és a PKK között, illetve a közöttük évtizedek óta fennálló konfliktus eszkalálását. Még az is elképzelhető, hogy a sokat emlegetett, a török-szíriai határon tervezett biztonsági zóna kialakítása is csorbát szenvedhet emiatt, illetve ha megtörténik, nem kizárt, hogy ezt is a kurd erők rovására akarja majd létrehozni Törökország.

Tény, hogy a koalíciót, a NATO-t, sőt, magukat az iraki kurdokat is meglepetésként érte Törökország ilyen módon történt belépése a háborúba. Az iraki kurd vezetés igyekszik is minduntalan figyelmeztetni például az amerikai vezetést, hogy ők a legrégebbi és legmegbízhatóbb szövetségesek az Iszlám Állam elleni harcban. Az iraki kurdok rendkívül jó kapcsolatokat ápolnak a koalíció arab tagjaival és a műveletekben részt vevő NATO-tagországokkal is. Ugyanakkor a szíriai kurd szervezetnek nincsenek szoros szövetségesei, barátai, és igazság szerint nem is nagyon érdekelnek senkit: itt az érdekelt államok az Aszad-rezsim bukását akarják elérni különböző iszlamista szervezeteken keresztül, illetve az amerikaiak által kiképzett csoportok által. A szíriai kurdok ugyanolyan feszült viszonyban állnak a törökökkel, de miközben az iraki kurdoknak minden fontos országban diplomáciai képviselőik, lobbistáik tevékenykednek, addig ők csak pár éve tudtak önállóságra szert tenni, légüres térben tevékenykednek, mert nincsenek szövetségeseik, csak olyan országok, amelyekkel éppen azonos oldalra kerülnek a konfliktusban bizonyos érdekazonosságok miatt.

Miközben a szíriai és az iraki fronton nincs igazi előrelépés vele szemben, mennyire terjeszkedhet Észak-Afrikában az Iszlám Állam?

Nagyon fontos kérdés, hogy egyáltalán a moszuli régióban berendezkedett, Abu-Bakr al-Bagdadi vezette kalifátus részének tekinthető-e a Líbiában megjelent Iszlám Állam, vagy csupán presztízs- és pénzügyi okokból felvette a nevet – ilyesmire korábban számtalan példát láthattunk az al-Kaida kapcsán. Amennyiben az első verzióról van szó, mivel erősen hierarchizált szervezetről beszélünk, a líbiai szárnynak minden kérdésben követnie kellene Bagdadi iránymutatásait, ők azonban láthatóan teljesen szabadon nyilatkoznak, nagy önállóságot élveznek. A káoszba süllyedt Líbiában rejlenek lehetőségeik, és rajta keresztül Tunéziában is tudnak káoszt okozni, mint azt a strandmerényletek kapcsán megtapasztalhattuk, Egyiptom és Algéria azonban erős katonaállamok. Itt a jelenlegi vezetésekkel szemben biztosan nincs esélyük a Líbiában megjelent dzsihádistáknak.

És Szaúd-Arábiában? Hiszen deklaráltan Mekka, Medina és persze az olajkincs megszerzése a végső céljuk.

Rövid- és középtávon nézve semmi esélyt nem látok erre, amennyiben folytatódnak a jelenlegi trendek. Szaúd-Arábia nem Szíria, Irak vagy Líbia, hanem egy működő állam, ahol terrorakciókat persze hajthat végre az Iszlám Állam, de szintén erősen korlátozottak a lehetőségeik. Vagyis vannak régiók, ahol gerillaszervezetként államot próbálnak működtetni, máshol pedig terrorszervezetként lépnek fel.

Hosszabb távon mennyire akarhat majd beintegrálódni a nemzetközi rendszerbe Bagdadi kalifátusa? Láttunk már példát páriaállamok pacifikálódására, és az Iszlám Állam már például nyaralási lehetőségeket is hirdet az uralma alatt álló területeken…

Szerintem az Iszlám Állam nem akar a jövőben sem integrálódni a nemzetközi rendszerbe. Ha úgy tetszik, egy antagonisztikus nemzetközi rendszerben létezik, amelynek létezése kizárja a jelenlegit. Az Iszlám Állam összeomlott, bukott államok helyén tudott létrejönni, olyan területeken, ahol nem működött megfelelően az államszervezet, és a lakosság itt sem lelkesedik értük, egyszerűen csak kénytelenek nekik behódolni. Egy működőképes iraki vagy szíriai központi hatalom vissza is tudná szerezni azokat a területeket, amelyeket jelenleg a szervezet tart az uralma alatt. Más kérdés, hogy Szíriában egyáltalán nem látni a jelenlegi polgárháború végét, és az iraki belpolitikai csoda is várat magára, bár itt azért lényegesen jobb a helyzet.

Irán mennyire tudja befolyásolni a jelenlegi folyamatokat a nukleáris megegyezés után?

Az iráni nukleáris folyamat sikere vagy sikertelensége még nem látható biztosan. Amennyiben minden jól halad, Teheránnak több erőforrás áll majd rendelkezésére ahhoz, hogy beavatkozzon a harcokba Szíriában és Irakban, elsősorban nyilván a Hezbollahon keresztül, illetve pénzzel, olajjal, fegyverekkel, kiképzőkkel. Viszont ha Szíriát vesszük, az iráni támogatás eddig is csak arra volt elég, hogy fenntartsa Aszad rendszerét, az ellenség legyőzésére már nem. A szankciók feloldása érdemben javít majd Irán mozgásterén, de csak ettől még nem tartom valószínűnek, hogy Aszad ettől győzne. Iránban számos belpolitikai kérdést is rendezni kell, vagyis Teherán nem tudja minden erejét a külpolitikai érdekérvényesítésre fordítani. A kérdés másik oldala, hogy a nukleáris megegyezés önmagában még semmit sem von maga után, hiszen az irániak mindig is figyeltek rá, hogy a tárgyalásokon csak és kizárólag az atomprogramról legyen szó, és ne mossák ezzel össze az egyéb belpolitikai vagy külpolitikai kérdéseket. Összességében tehát azt gondolom, a megállapodás érdemben nem változtat sem Irán, sem az Egyesült Államok Szíria-politikáján, és nem is hozza közelebb egymáshoz őket: hiába közös ellenségük az Iszlám Állam, Szíriában ettől még továbbra is egymással ellenséges oldalakat támogatnak majd.

A térség egyik meghatározó hatalma, Izrael feltűnően csendes az Iszlám Állammal szemben, és ez fordítva is így van. Mi ennek az oka?

Szerintem Izrael megpróbál a háttérben maradni az egész szíriai konfliktusban addig, amíg lehet. Erre utal az is, hogy légitámadások formájában is csak akkor avatkozik be, ha a Hezbollah számára érkezik valamilyen utánpótlás, netán célzottan likvidál bizonyos személyeket, vagy tömegpusztító fegyverek előállításához szükséges anyagok forgalmára gyanakszanak. A nyilvános sajtóhírekből konzekvensen visszaköszön, hogy a zsidó állam úgy tekinti: számára a legfőbb fenyegetést Irán, illetve azon keresztül a Hezbollah jelenti. És miközben a Hezbollahnak – izraeli források szerint – százezer rakétája van, valahol érthetőnek is tűnik, hogy Izrael számára a könnyű fegyverzettel, tankelhárító eszközökkel, autókra szerelt pokolgépekkel operáló Iszlám Állam egyelőre csupán másodlagos-harmadlagos probléma. Ami persze nem feltétlenül lesz mindig így. Izraelnek a közvetlen szomszédai közül a polgárháború előtt is Szíria volt az egyetlen állam, amellyel ellenséges viszonyt ápolt, de Aszad működő, hierarchizált diktatúráját kívül-belül ismerték: folyamatos volt a kémkedés, mindenkiről részletes jelentésekkel rendelkeztek, komoly kapcsolati hálót építettek ki, és katonai értelemben véve is fölényben voltak Szíriával szemben. Az, hogy volt olyan magas rangú Hezbollah-vezető, akit konkrétan Damaszkuszban likvidáltak, például egyértelműen arra utal, hogy a Moszad gyakorlatilag ki-be járkálhatott Szíriából, és a helyi viszonyok ismerete mellett, magas szintű jártassággal végezték a dolgukat. A polgárháború következtében azonban a meggyengített régi ellenfél mellett új szereplők jelentek meg a színen, akik szintén ellenségként tekintenek Izraelre, de ismeretlenek a zsidó állam számára. A képességeik körülbelül behatárolhatók, de más fejjel gondolkodnak, másként kell küzdeni ellenük, mint Aszad reguláris erőivel és rendszerével szemben. Az Iszlám Államra visszatérve: a kalifátus nem határos Izraellel, és közvetlenül nem is tudja fenyegetni. Ha azonban egyszer a szíriai rezsim megbukna, és épp az Iszlám Állam szerezné meg Damaszkuszt, illetve minden erőforrást – így a hadsereget is – Bagdadi erői örökölnének meg, egyből változna az izraeli álláspont. Egy ilyen fordulat természetesen a Hezbollah meggyengülésével is járna, és a libanoni politikában is átalakulna a szerepük, így a szervezet jelenleg nagyon komoly erőforrásokat vet be, hogy mindez ne történhessen meg.

És mi következhet abból, hogy legutóbb Szergej Lavrov már Oroszország legfőbb ellenfeleként is az Iszlám Államot nevezte meg?

Azért nem tudom komolyan venni az oroszok hasonló megnyilvánulásait, mert máskor meg a NATO-ról beszélnek legfőbb veszélyforrásként, és közben azt is látjuk, mi folyik jelenleg Ukrajnában. Az ugyanakkor biztos, hogy az Iszlám Állam mágnesként vonzza az Orosz Föderáció területén élő muszlim radikálisokat. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az utóbbi egy-két évben nagyon lecsökkent az incidensek száma Csecsenföldön és Dagesztánban, mivel a szakértők szerint a korábban itt harcoló radikálisok most már Szíriában tevékenykednek. Oroszország félelmei ebben az esetben hasonlók a nyugati aggodalmakhoz: az országban rengeteg közép-ázsiai – üzbég, tádzsik, kirgiz – vendégmunkás dolgozik, akik reménytelen helyzetben élnek, a társadalom legalsó rétegeit alkotják, és ők a szíriai, illetve iraki frontról jó eséllyel Oroszországba is térnek majd vissza. A kérdés az, milyen céllal: azért, mert elegük lett, vagy azért, hogy merényleteket hajtsanak végre? Ugyanakkor úgy gondolom, Oroszország az utóbbi időszak eseményeit tekintve jó helyzetben lehet, ha valóban ez jelenti számára a legfőbb fenyegetést…