Egységkeresés

Több oka is van annak, hogy az Unió számára miért vált pont most ilyen aktuálissá a szorosabb védelmi, katonai együttműködés kérdése és problematikája. Az elmúlt 2-3 esztendő eseményei ugyanis minden eddiginél világosabban rámutattak, hogy Európának valamit tennie kell. Gondoljunk csak az ukrán válságra, vagy Oroszország más térségekben is tapasztalható agresszív, provokatív viselkedésére. Nyilvánvaló például, hogy az orosz légierő és haditengerészet műveletei jelentős részét az Európai Unió tagállamainak határai és légtere mentén, sőt, Svédország esetében néha már a felségvizein belül hajtja végre. Mindezek következtében egyre inkább érzékelhető és nő a keleti irányú feszültség.

Ha kell, segítenek

A másik fontos kérdés kontinensünk közvetlen szomszédságának destabilizációja. Bár ez a tendencia 2010, az arab tavasz kezdete óta folyamatosan tapasztalható, 2015-ben azonban egy nagyon látványos, Európában lecsapódó hatást is generált: a menekült- és migrációs válságot. Összességében az, hogy az EU közvetlen szomszédságában instabil, helyenként nem működő, a központi kormányzatot teljesen nélkülöző államok vannak, mind-mind arra ösztönzik az Európai Uniót, hogy megpróbáljon olyan képességeket létrehozni, amelyekkel maga is eredményesen alakíthatja a saját biztonsági környezetét.

Ezzel párhuzamosan 2012 óta nyilvánvaló az is, hogy az Amerikai Egyesült Államok egyre inkább Ázsia felé fordul. A jelenleg is érzékelhető részleges irányváltás közepette – bár az USA próbál kisebb szerepet vállalni Európán belül – ha szükséges, azért persze „odaállnak" az európai szövetségesek mögé. Eklatáns példája volt ennek a líbiai helyzet: emlékezzünk csak, hogy a műveletek elején nem voltak túlságosan aktívak az amerikai erők, de amikor kiderült, hogy a részt vevő európai országok nem boldogulnak, akkor bizony komoly segítséget nyújtott az USA hadereje is, elsősorban a stratégiai műveleti irányítást lehetővé tévő képességek tekintetében (felderítés, célmegjelölés, info-kommunikáció). S mint tudjuk, pont ezek azok a területek, ahol az Európai Unió nem túl hatékony és erősen hiányos képességekkel rendelkezik.

Sajáterős védelem

A 2013-ban kirobbant ukrán válság eredményeként a 2014-es wales-i és a 2016-os varsói NATO-csúcstalálkozókon is azt próbálták elérni az európai vezetők, hogy az Egyesült Államok és a jelentősebb katonai erővel rendelkező európai szövetséges tagállamok minél nagyobb mértékben vállaljanak kötelezettséget Kelet-Közép-Európában. Ennek a szándéknak az eredménye például a megerősített amerikai rotációs jelenlét (az egymás után, folyamatosan cserélt amerikai katonai erők kelet-európai állomásoztatása), illetve az előretolt készletek telepítése a szóban forgó térség szövetséges államaiba. Ugyanakkor világosan látszik az is, hogy Európának a korábbinál lényegesen nagyobb cselekvőképességre volna szüksége. Mindez egybevág az amerikai elképzelésekkel is, az Egyesült Államok ugyanis nagyobb teret szeretne engedni az európai képességeknek. Összességében tehát az említett események, a megváltozott szövetségesi stratégia és elképzelések vezettek oda 2016-ra, hogy az európai belső integrációs folyamatok különböző hullámain evickélve ismét megfogalmazódott az igény, és megint érdemes a közös európai védelmi politikáról, az egységes irányítású haderőről beszélni.

Sőt, nemcsak érdemes, hanem kell is, hiszen az amerikai elnökválasztás eredményeként az a Donald Trump kerül majd az elnöki székbe, aki már az 1990-es évek óta úgy gondolja, hogy a nagy szövetségi rendszerek, így a NATO fenntartása, s az ahhoz szükséges erőforrások (amerikai) költségvetési szempontok szerint nem hatékonyak. Valóban tény, hogy az európai NATO-tagállamok a gazdasági válság hatására korábban alaposan csökkentették védelmi kiadásaikat. 2012-2013 óta azonban az európai GDP, ha lassan is, de növekszik. Ennek ellenére ezt jó ideig mégsem követte a védelemre költött állami források növekedése, s nemcsak a „szegényebb", hanem a nagy tagországok esetében sem. Az egyedüli kivétel csak Lengyelország, amely 2009 óta átgondolt védelmi reformot hajt végre – ők ugyanis komoly figyelmeztetésként értékelték a 2008-as grúz–orosz háború fejleményeit. A reformjuknak pedig kettős eredménye van. Mindenekelőtt az, hogy a lengyeleket úgy könyvelték el az EU-ban és a NATO-ban is, mint jól teljesítő szövetségest. Ennek a teljesítménynek az elismeréseként Donald Tuskot az Európai Tanács elnökévé választották, másrészt pedig a 2016-os NATO-csúcs megrendezésének lehetőségét is Varsó kapta meg. Mindemellett egy olyan lengyel haderő jött létre, amelyről nyugodtan kijelenthető, hogy a kelet-közép-európai térségben nincsen párja.

Buktatók

Kérdés, hogy a többi NATO-tagállam, így például a szovjet haditechnikai örökséggel „megáldott", volt kelet-európai országok esetében lesz-e elegendő pénz a közös haderőhöz, műveletekhez szükséges fejlesztések végrehajtására? Ehhez ugyanis nem fognak elegendő forrást jelenteni a Wales-ben megígért, több évre elnyúló, lépcsőzetesen emelkedő védelmi kiadások.

Mindemellett még a jelei sem tapasztalhatók annak, hogy legalább a politikai akarat meglenne az európai védelmi ipar integrálására, racionalizálására. Látni kell, hogy az egyes tagállamok kormányai, politikai vezetői nem hajlandók megfizetni azt az árat (gyárbezárások, vállalati összeolvadások, a párhuzamosságok felszámolása és az ebből fakadó leépítések, egymástól való függőség kialakulása), amelyek szükségesek lennének egy, az egész Európai Uniót kiszolgáló, a világpiacon is versenyképes, egységes európai védelmi szektor kialakításához. Inkább úgy tűnik, az lehet a járhatóbb út, hogy a kisebb, jelentős hadiiparral nem rendelkező tagországok társulhatnak be egy-egy komolyabb szereplő mellé, mint beszállítók, netán partnerek. Persze ez sem egyszerű kérdés, ugyanis az ehhez szükséges befektetések finanszírozásának hiánya, illetve a szintén óhatatlanul kialakuló függőség, a jelenleg is erős, kölcsönös bizalomhiány komoly problémákat jelentenek.

Megválaszolatlan kérdés az is, hogy ki és milyen szabályokkal vethetné be a létrehozni tervezett közös európai haderőt, na és persze, hogy ki fizeti majd a műveletek jelentős (egy kisebb EU-s tagország éves költségvetésének akár bedöntését is okozó) költségeit?

Egy olyan egységes „európai hadsereg" kialakításának lehetőségében tehát, amely a sajtóban megjelent valamennyi „óhajt" tükrözi, maga a szakértő sem bízik. Csiki Tamás szerint inkább a „hajlandók koalíciójaként" felálló közös katonai erő megjelenése tűnik reális célnak. Eszerint pedig a részt vevő tagállamok egyeztetésein múlik majd, hogy ki milyen képességet tud és hajlandó is használni az Európai Tanács felkérésére indított műveletben. Amelyhez persze nem lesz elegendő egy hagyományos értelemben vett előzetes felkészülés, az „összecsiszolást", azaz a közös műveleti tervezést, a logisztikát, a képességek kialakítását és begyakorlását még „békeidőben", jóval a műveletek kezdete előtt meg kell szervezni és valóra váltani. Nem lesz megkerülhető a finanszírozás kérdése sem: jelenleg ugyanis az Európai Unió az égisze alatt zajló katonai műveletek költségeinek csupán nagyon kis hányadát állja, az anyagi teher túlnyomó többségét a részt vevő tagállamok viselik. Ezen pedig változtatni kell, ami szintén nem egyszerű feladat, hiszen az Unió közös költségvetése hét évre előre szól, s ebben igen nehéz megfelelő, nagy összegű pénzügyi tartalékokat tervezni és elkülöníteni egy esetlegesen bekövetkező, nagyobb méretű és időtartamú katonai műveletre. 2017-ben ezt a kérdést is napirendjére veszi az Európai Unió.

A világpolitikai események hatására 2016-ban több határozott lépést is tettek az európai vezetők a védelempolitikai együttműködés megerősítésére. Júniusban – közvetlenül a Brexit népszavazás után – nyilvánosságra hozták az EU Globális Külügyi Stratégiáját, majd ősszel elfogadták a stratégia végrehajtási akciótervét, amely az EU ambíciószintjeként határozta meg az átfogó, gyors és hatékony válságkezelési képesség kialakítását, különösképpen az Európával szomszédos térségekben. Ezt segítendő döntöttek az Európai Védelmi Pénzügyi Alap létrehozásáról, amely 2020-ig 90 millió eurót, majd az új hétéves költségvetési ciklusban, 2020-tól évente 500 millió eurót biztosít a többnemzeti védelmi kutatás-fejlesztési programok számára. Decemberben az Európai Tanács és a NATO-tagállamok külügyminiszterei kölcsönösen támogatták az EU–NATO együttműködés megerősítését hét terület összesen 42 konkrét feladatát illetően olyan kérdésekben, mint például a hibrid kihívások, a kibervédelem, a közös hadgyakorlatok és a haditengerészeti műveleti együttműködés. Végül az Európai Tanács december 15-i ülésén az állam- és kormányfők elfogadták és támogatásukról biztosították ezeket az intézkedéseket, lehetőséget teremtve a továbblépésre mind az európai intézmények, mind pedig a tagállamok részéről.

Fotó: internet

Forrás: Magyar Honvéd 2017. január