Irán – a forradalom után és ma

1979. január 16-án szállt fel Mohammad Reza Pahlavi sah arra a repülőgépre, mely a vele baráti kapcsolatokat ápoló Egyiptomba szállította családjával együtt. Az iráni uralkodó és környezete nem jószántából hagyta el az országot. Két éve folyamatosak voltak a megmozdulások uralma ellen, ezek végül polgári engedetlenségi mozgalommá fejlődtek. 1978 januárjától kezdve egyre intenzívebbé váltak a tüntetések, augusztustól már sztrájkok bénították meg az országot.

A sah távozása után harc tört ki a kormányhoz és az uralkodóhoz hű, illetve a száműzetéséből hazatérő Khomeini ajatollahot támogató seregrészek és a forradalmi tömegek között, amely a forradalmárok győzelmével végződött február 11-én.

A forradalom után nagyon komoly bel- és külpolitikai változások következtek. Az államforma megváltozott, az ország neve Iráni Iszlám Köztársaság lett, melyben a legfőbb hatalom Istené, amit az alkotmányban is rögzítettek. Olyan kettős rendszer alakult ki, melyben a legmagasabb rangú vallási és politikai személyiség az iráni iszlám forradalom Legfőbb Vezetője, aki egyúttal a fegyveres erők főparancsnoka is, s gyakorlatilag ellenőrzést gyakorol mind a törvényhozó, mind a végrehajtó, mind a bírói hatalom felett.

Politikai értelemben a Legfőbb Vezető után a második legfontosabb személy a végrehajtói hatalmat gyakorló köztársasági elnök. Irán első Legfőbb Vezetője a forradalom vezéralakja, Khomeini ajatollah lett.

Ezután az iszlám forradalmat és a berendezkedési modellt Khomeini terjeszteni is akarta, amit viszont a környező országok vezetői biztonságukat érő fenyegetésként értelmeztek. Irán kapcsolatrendszere emiatt jelentősen megváltozott, nem beszélve arról, hogy az Egyesült Államok a legfőbb szövetségesből a legnagyobb ellenség lett. Iránban nem nézték jó szemmel, hogy az USA támogatta Reza Pahlavit, majd a két ország kapcsolatát végleg elmérgesítette a teheráni túszdráma, melynek során iszlamisták elfoglalták az ottani amerikai követséget, foglyul ejtve ötvenkét diplomatát, és számos, a sahra és Amerikára nézve kompromittáló dokumentumot hoztak nyilvánosságra. Ez a fordulat nagyban meghatározta a közel-keleti ország további sorsát, melynek Izraellel is megromlottak a kapcsolatai, hiszen az Iszlám Köztársaság a mai napig nem ismerte el Izraelt.

A fiatal köztársaság helyzetét nehezítette, hogy kihasználva a politikai változásokat, Irak megpróbálta régi katonai célját megvalósítani, és lerohanta szomszédját. A nyolc éven át tartó háborúban egyik fél sem tudott döntő győzelmet elérni. A nemzetközi közösség hozzáállása azonban a mai napig komoly traumát jelent az irániaknak, hiszen nem avatkozott közbe akkor sem, amikor az iraki csapatok vegyi fegyvereket vetettek be ellenük. Ez az áldozatszerep a mai napig meghatározza az iráni közbeszédet.

2002-ben kiderült, hogy Iránban titokban nukleáris létesítményeket építenek, ami annak ellenére növelte az ország elszigetelődését, hogy többször is hangsúlyozták, nukleáris programjuk békés (civil) célú. Az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei azt feltételezték, hogy Teherán nukleáris fegyverprogramot folytat, holott a nukleáris arzenál kifejlesztését a jelenlegi Legfőbb Vezető, Khamenei ajatollah dekrétuma, fatvája is tiltja, melyet Iránban igen komolyan vesznek.

Az ország ugyan át- és túlélt már számos szankciót, ám az ENSZ BT által 2010-ben utolsóként hozott új szankció olyan szinten küldte volna hosszú távon padlóra az iráni gazdaságot, hogy ezt már nem tudták figyelmen kívül hagyni. Ezek a szankciók az ország számára létfontosságú területeket (is) érintettek. Irán 2011 végén még 2,2 millió hordónyi olajat exportált naponta, 2012 szeptemberében már csak 860 ezer  hordónyit. A korlátozások a bankrendszert, cégeket és magánszemélyeket is érintettek.

Az iráni vezetés részben a szankciók miatt − az évtizede akadozó tárgyalások fonalát újra felvéve − 2013-ban átmeneti megállapodásra jutott az ENSZ BT öt állandó tagjával és Németországgal. A végleges megállapodást azonban számos dolog nehezíti. Egyrészt egyik fél sem bízik a másikban, másrészt úgy Iránban, mint az Egyesült Államokban számos ellenzője van a megegyezésnek. Iránban számos konzervatív csoport ódzkodik a tárgyalásoktól, tevőlegesen azonban nem lépnek fel ellenük, mivel a Legfőbb Vezető hajlik a megegyezésre.

Minden bizonnyal Irán jövőjét is eldöntheti, hogy Ali Khamenei a tárgyalások végeredményére is rábólint-e. Az USA-ban a kongresszus és a szenátus többsége, valamint az „izraeli lobbi" erősen ellenzi a megállapodást. Bár a folyamatban lévő tárgyalások szigorúan titokban zajlanak, annyi kiszivárgott, a felek közel vannak a megállapodáshoz. Irán célja természetesen a szankciók teljes eltörlése, a nyugati hatalmak pedig azt akarják elérni, hogy Irán kézzelfogható, azaz technológiailag is igazolt, mérhető és ellenőrizhető garanciát adjon arról, hogy nem készít a jövőben nukleáris fegyvert.