Trump kijelentései ellenére sem várható keményebb fellépés Phenjannal szemben

„Az egyik aktuális témát előkészítendő hangzott el ez a mondat, és az sem véletlen, hogy a megelőző csapással kapcsolatos kijelentés is a külügyminiszter kelet-ázsiai útján, ráadásul pont Szöulban került elő" – mondja az ELTE koreai tanszékének vezetője. „Észak-Korea ügyében nagyon régóta többszereplős huzavona folyik, Donald Trump pedig a beiktatása óta folyamatosan próbálja Kína felelősségeként láttatni Phenjan kezelését. Ez azonban az amerikaiak klasszikus kelet-ázsiai szövetségi rendszerének megerősítése jegyében történik így. Az amerikai-japán-dél-koreai-tajvani szövetség nagyon erősen sérti Kína érdekeit, ugyanakkor Pekingnek is kellemetlen, illetve biztonsági szempontból számára is kockázatokat hordoz az észak-koreai nukleáris program. Ugyanakkor azzal, hogy Washington megkezdi e klasszikus szövetség újbóli megerősítését, Kína a geopolitikai realitások alapján csakis Oroszországhoz és Észak-Koreához tud közeledni velük szemben."

A szakértő úgy látja: noha az amerikai kijelentések ugyanúgy szólnak Phenjannak is, mint Kínának, Észak-Koreát jóval kevésbé befolyásolja mindez, hiszen a diktatúra céljai a ’90-es évek eleje óta változatlanok. „Észak-Korea kétoldalú megállapodást akar kötni az Egyesült Államokkal, amely végre hivatalosan is lezárja a koreai háborút, jellegét tekintve pedig az iráni atomalkuhoz hasonlít" – mondja Csoma Mózes. „Az elmúlt húsz év során akadtak olyan amerikai kormányzatok, amelyek hajlandók lettek volna belemenni a kétoldalú tárgyalásokba: így például a második Clinton-adminisztráció békülékenynek bizonyult, Madeleine Albright külügyminiszter a ciklus végén még el is látogatott Phenjanba. A második Bush-vezetés is belement bizonyos részkompromisszumokba, most azonban úgy fest, Kim Dzsong Unék hiába bíztak Trumpban, aki a kampány során még olyanokat mondott, hogy ő majd elmegy hamburgerezni a diktátorral. Az amerikaiak nagyon erőteljesen elkötelezték magukat például a Koreai-félszigeten a rakétavédelmi rendszer telepítése mellett, ami egyébként legalább annyira üzenet Kínának, mint Észak-Koreának, és egy megállapodás esetén ennek például a teljes létjogosultsága megkérdőjeleződne. Éppúgy, ahogy az amerikaiak távol-keleti csapatállomásoztatásai is, Okinavától kezdve Dél-Koreáig. Márpedig a távol-keleti katonai jelenlét állandó, kormányoktól, a mindenkori politikai vezetéstől független amerikai érdek – Pekingnek és Moszkvának egyaránt szól."

Kérdés persze az is, hogy Kína képes-e úgy hatni Észak-Koreára, mint azt az amerikaiak szeretik sejtetni. A válasz alighanem igen, viszont ez bizonyosan nem felelne meg Peking érdekeinek. „Ha a kínaiak hermetikusan lezárnák a határt, az összes energiahordozó beszállítását felfüggesztenék, a teherhajók mozgását pedig blokkolnák, Észak-Korea hónapok alatt az összeomlás szélére sodródna, Kínának viszont épp az a fontos, hogy legyen a félszigeten egy ütközőállam" – világít rá Csoma Mózes. „Pontosan ez volt a céljuk 1950 késő őszén is, amikor Észak-Korea az ENSZ-csapatok ellentámadása során a megsemmisülés szélére került, és Kína pont emiatt döntött a beavatkozás miatt. Akkor az úgynevezett népi önkéntesek ellentámadása mentette meg Észak-Korea önálló államiságát."

A mandzsúriai területeken is érezhető próbarobbantások tehát hiába kellemetlenek a kínaiaknak, a pekingi vezetés vékony jégen egyensúlyoz: úgy kell befolyást gyakorolniuk kellemetlen szomszédjukra, hogy közben nem provokálják ki annak összeomlását.

Kína ennek jegyében az elmúlt években többször fogalmazott meg kettős üzeneteket, miszerint egy atomfegyverektől mentes Koreai-félszigetben érdekelt. „Ebben természetesen az is benne van, hogy Phenjan hagyjon fel a kísérletekkel, és az Egyesült Államok se állomásoztasson nukleáris fegyvereket, de alapvetően fegyveres erőket sem Dél-Koreában" – mondja Csoma Mózes. „És a tavalyi év során szintén elhangzottak olyan tartalmú megnyilvánulások Pekingből, miszerint annak ellenére, hogy elfogadhatatlan az észak-koreai nukleáris tevékenység, és a hordozóeszközös kísérleteket is ENSZ-határozat tiltja, de mégis meg kell érteni Phenjan biztonságpolitikai aggodalmait, hiszen máig nem létezik olyan békeszerződés, amely formálisan lezárná a koreai háborút."

Phenjan eközben igyekszik ellavírozgatni a nagyhatalmak játszmája közepette, márpedig az ilyesmiben a koreaiaknak sok évszázados rutinjuk van: az elmúlt évszázadokban elsősorban Kína és Japán szorításában, illetve a kettő között őrlődtek, a 20. század második felében pedig Kína és a Szovjetunió konfliktusa közepette próbálták kitaposni maguknak az adódó előnyöket. „A rezsimet sokszor eltemették már: először 1989-ben, a keleti blokk összeomlásakor, 1994-ben, Kim Ir Szen halálakor, majd 2011-ben, amikor Kim Dzsong Il is elhunyt. Viszont Észak-Korea minden efféle reményre rácáfolt, és most már annak vagyunk tanúi, amint egyre komolyabban és hatékonyabban zsarolja a nemzetközi közösséget" – összegzi Csoma Mózes. „Az ország a koreai háború óta végig a következő fegyveres konfliktusra készült, és sikerült is elérniük, hogy gyakorlatilag lehetetlen legyen megtámadni őket. A saját környezetükben, így Dél-Koreában, de akár Japánt is érintve olyan mértékű pusztítást tudnának végrehajtani, hogy igazából senki nem is kockáztatna egy ilyen támadást. Egész városokat, gyárüzemeket, katonai bázisokat vittek le a föld alá, az országot alagútrendszerek hálózzák be, és már a ’90-es években született tanulmányok is azt vetítették elő, hogy egy újabb konfliktus hagyományos eszközökkel mindenképpen megoldhatatlan lenne."

Innentől kezdve tehát továbbra sem érdemes áttörésben reménykedni a félszigeten – óvatos, fokozatos enyhülés azonban akár már rövidebb távon is bekövetkezhet. „A helyzet alakulása elsősorban két tényezőtől függ. Washington és Phenjan viszonyában egyelőre nincs túl nagy változásra utaló jel, mindenki a status quo fenntartásában érdekelt. Észak- és Dél-Korea viszonya azonban változhat. A dél-koreai politikai rendszerben eddig két ciklust vittek a liberálisok, 1998 és 2003, illetve 2003 és 2008 között. Ezek a politikai erők hagyományosan a gazdasági kapcsolatok erősítése és a békülékenység hívei, a május 9-ei előrehozott elnökválasztás nagy esélyese pedig ismét egy liberális jelölt Mun Dzse In személyében. Ő eddig úgy nyilatkozott, hogy megválasztása esetén hajlandó lenne Phenjanba látogatni, újraindítani a gazdasági kapcsolatokat, újranyitni azt a határövezetben működött ipari parkot,. amelyet 2016 elején zárták be. A liberális szöuli vezetés részéről ráadásul a 2000-es évek elején már tapasztaltuk, hogy nagyon hatékonyan tudták befolyásolni a washingtoni politikát is, az Albright-látogatás is nagyrészt ennek volt köszönhető" – mondja Csoma Mózes.