A legfélelmetesebb

A típus születését Vietnamnak, az ott zajló, hosszú és véres, de egyben a forgószárnyas hadviselés egészen új szintjét is jelentő háborúnak köszönheti. Akkor vetettek be először tömegesen gázturbina meghajtású helikoptereket (a híres UH–1 Huey-családot), s ott jelent meg az első, harci feladatokra optimalizált, speciális kialakítású típus, a Bell AH–1 Cobra. Természetesen a hidegháborús nagy ellenfél, a Szovjetunió is megkülönböztetett figyelemmel kísérte az amerikai szempontból politikai kudarcot jelentő háborút. A szovjet hadvezetés tagjai közül sokan felismerték azt, hogy a páncélozott, komoly fegyverzettel ellátott harci helikopterek megjelenésével örökre megváltozott a hadszíntér. Ekkorra már a Mi–8-as szállítóhelikopterrel a Mil-iroda bebizonyította, hogy képes megbízható, megfelelő teljesítménnyel rendelkező katonai helikoptert tervezni és gyártani. Nem meglepő tehát, hogy az első és mindezidáig legsikeresebb szovjet/orosz harci helikopter, a Mi–24 Hind-család is a Mil-iroda tervezőinek munkáját dicséri.

A kezdeti lépések

A ma ismert markáns megjelenés helyett az első tervek és makettek az UH–1-es helikopterre hasonlítottak. A hadsereg kívánságainak megfelelően az első, valóban működő prototípus azonban már nagyjából megfelelt a mai képnek, kivéve az „üvegház" becenevet kapott, háromszemélyes orr-részt.

Az alapvető követelményrendszer (kisebb módosításokkal) a mai napig megmaradt és érvényes: a katonák egy közeli légitámogatásra és az ellenséges járművek, élőerők, nehézfegyverek pusztítására alkalmas, erősen páncélozott, magas sérülésállóságú és túlélőképességű légi járművet akartak. A fegyverzetet is ennek megfelelően alakították ki. A hadsereg kérésére az orr-rész alá egy forgatható toronyba épített, a háromszemélyes fülke elejében ülő fegyveroperátor által kezelt 12,7 milliméter űrméretű Afanaszjev A–12.7 géppuska került. A páncélozott célok ellen a két fegyvertartó fél-szárny végén elhelyezett sínekről indulhattak a 9M17M Falanga rádióvezérlésű irányított rakéták, amelyeket szintén a fegyveroperátor vezetett célra. A két-két fegyvertartó pilonra 57 milliméteres, nem irányított rakétákkal tömött Sz–5-ös rakétatárat, 100 és 250 kilogrammos szabadesésű bombákat lehetett függeszteni. A fegyverterhelésre tehát igazán nem lehetett panasz…

A Mi–24A 1971-ben állt hadrendbe, igaz, nem túl nagy számban. A legnagyobb problémát a jelentős méretű, az egymás mellett ülő pilótát és másodpilótát, illetve az előttük dolgozó fegyveroperátort befogadó, sík panelekkel beborított pilótafülke jelentette. A nagy fülke rengeteg holtteret jelentett, a sík üvegpanelek becsillogtak, vakítva a pilótákat és az ellenség számára is messziről azonosíthatóvá téve a gépet.

A valódi harcos

Az, amit ma Mi–24-esnek ismerünk, az a Mi–24D (exportpiacokra Mi–25) változattal érkezett meg az égboltra. Azonnal észrevehető a fegyveroperátor és felette a pilóta egymás mögött elhelyezett, önálló pilótafülkéjének teteje. Mindkét fülke vastag, golyóálló szélvédőt kapott. Az orr alatti toronyban az új JakB–12.7 négycsövű géppuska helyezkedik el. A fegyverzet többi része viszont változatlan maradt – a Mi–24V viszont éppen ezen a téren jelentett komoly előrelépést. A géppuska maradt, de új félautomata, parancsközlő irányítású 9K113 Sturm páncéltörő rakéták kerültek a négy szárnyvégi indítóhelyre. Nagyobb ütőerőt jelentenek az Sz–8 típusú 80 milliméteres, nem irányított rakéták is, okulva az afganisztáni tapasztalatokból, amelyeket az A és a D változatokkal szereztek. A Mi–24V exportváltozata a Mi–35.

1975-ben repült először gépágyús orosz harci helikopter: ez a Mi–24P (Puscsennyij) volt. A 30 milliméteres Grjazev-Sipunov GS–30-2 gyorstüzelő gépágyú működtetése közben fellépő erők miatt a fegyvert a gép jobb oldalára stabilan építették be, így ezzel a pilóta célzott. Ez azonban nem bizonyult hatékony megoldásnak, ezért elsőként a kis mennyiségben rendszeresített Mi–24VP kapott egy – a MiG–21-es és a MiG–23-as vadászgépekről is ismert – kis visszarúgással működő 23 milliméteres GS–23L kétcsövű gépágyút a megszokott helyére, az orr alatti, mozgatható toronyba.

A már meglévő Mi–24-esek részleges vagy teljes továbbfejlesztése, modernizációja az orosz pénzügyi lehetőségekhez képest ugyan folyamatos volt, de a Mi–35M típuscsalád lett végül az új generációs Hind alapja. Itt már szempont volt az éjszakai harcászati képesség radikális növelése, a modern infravörös kamerák és éjjellátó szemüvegek alkalmazása. A merev futómű ugyan csökkentette a sebességet, de egyszerűsítette a helikopter szerkezetét. A Mi–24PK-2 változaton először megjelent GOES–342 elektrooptikai kamerarendszer is megtalálható minden Mi–35M eszköztárában, csakúgy, mint az amerikai GPS és az orosz GLONASSZ műholdas navigációs rendszerek.

A Mi–35M is komoly exportsikereket aratott, még a brazil légierő is az izraeli fedélzeti rendszerekkel „tuningolt" Mi–35M-et választotta; AH–2 Sabre néven 12 gépet szereztek be 2008-ban. Irak is több részletben vásárolt a modern, digitális képernyőkkel felvértezett pilótafülkével repülő harci helikopterekből, amelyeket aktívan alkalmaz az „Iszlám Állam" és más terrorszervezetek ellen.

A Mi–24-es és Mi–35-ös harci helikopterekből számos speciális modifikáció is épült. Készült például nukleáris vegyi és biológiai felderítő változat (Mi–24R), amely a csernobili atomkatasztrófa idején is fontos szerepet kapott. A Mi–24K kifejezetten harcászati felderítő feladatokra volt alkalmas, a vizuális felderítés mellett fotófelderítésre, légi fotózásra, illetve (a páncéltörő rakéták irányítórendszerének helyére beépített Irisz széles látószögű optikai rendszernek köszönhetően) tüzérségi megfigyelő feladatokra volt bevethető. Az orosz belügyi erők kapták meg a csökkentett fegyverzettel, de annál több hangszóróval rendelkező Mi–24PSz jelzésű változatot.

Különleges változatok

Érdemes megjegyezni, hogy egy együléses, kifejezetten a nagy sebességű repülés vizsgálatára kialakított modifikációt mutattak be 2015 végén. Az oroszosan rövid „leendő nagy sebességű helikopter bemutatógépe" nevet kapott prototípus alapos átalakításon esett át. A Mi–35M-től eltérően a futómű behúzható és hiányoztak a fegyvertartó félszárnyak is. A gép orr-része is teljesen más: az áramvonalas kialakítású fülkében már csak a pilóta kapott helyet. Ezzel a forgószárnyassal – akárcsak az Egyesült Államok Joint Multi-Role Technology Demonstrator programjában – az új generációs, az eddigieknél jelentősen gyorsabb szállító- és harci helikopterek kifejlesztéséhez szükséges technológiákat (hajtóműveket, forgószárnyakat, fedélzeti rendszereket) tesztelik. A Mi–PSV prototípus első felszállására 2015. december 23-án került sor. A célok között szerepel természetesen Trevor Eggington 1986. augusztus 11-én beállított, jelenleg is érvényes helikopteres sebességi világcsúcsának (400,87 km/h, Westland Lynx típussal) túlszárnyalása.

A Mi–24-es családfa másik érdekes hajtása a VIP szállítóváltozat. A Mi–35MSz típusjelzést kapott gép fegyvereitől ugyan megfosztatott, de a fedélzeti védelmi és kommunikációs rendszerek sokasága védi és segíti a kényelmessé alakított deszanttérben utazókat. A gép megkapta például a Raduga-M-B GLONASSZ műholdakkal együttműködő navigációs rendszert, s a pilóták éjjellátó szemüveggel is repülhetik ezt a modellt. A gépet a fegyvertartó szárnyak végén a vadonatúj Prezident-Sz aktív önvédelmi rendszer óvja az ellenséges légvédelmi rakétáktól. A helikoptert először a Kremltől felszállva videózták le 2015 májusában.

Fotó: internet

Forrás: Magyar Honvéd 2017. július