Dunkirk

Szöveg: Révész Béla | 2018. január 12. 16:28

A tavalyi év legjobban várt háborús mozija a Dunkirk volt. A kritikusok egyöntetűen leborultak a film előtt, a nézőket azonban eléggé megosztotta az alkotás. Tud-e mellényúlni Christopher Nolan?

Nolant manapság már senkinek nem kell bemutatni. Az előbb a 21. század üdvöskéjének, majd zsenijének kikiáltott direktor üstökösként robbant be a filmvilágba, s munkái valóban annyira magukon hordozzák személyiségének és munkafilozófiájának jellegzetességeit, hogy már a kommunikációs tanszékeken a rendezői film fogalmánál is felbukkan klasszikus példaként a neve. Hogy a Batman-trilógia, az Eredet vagy a Csillagok között mestere miért éppen a II. világháború egyik nevezetes epizódját „nolanesítette" új munkájában, legyen az ő dolga, annyi azonban biztos, hogy már az előzetesek alapján mindenki úgy esett hasra, mint szegény szövetségesek a tengerparton, amikor a németek gépei megjelentek felettük.

A dunkerque-i események szintén elég jól ismertek. A világégés kezdeti időszakában, 1940 májusának végén bő egy hét alatt több mint 300 000 szövetséges katonát kellett evakuálni az előretörő német hadsereg elől Dunkerque partjairól. Ez volt a legendás Dinamó-hadművelet, amely felvonultatta szinte az egész brit flottát, nem beszélve arról a több száz civil hajóról és bárkáról, amelyek csatlakoztak a mentőexpedícióhoz. Ezt a történetet kebelezte be Nolan, s az előzetesek alapján nem lehetett nem gondolni valamiféle kifordított Ryan közlegényes megoldásra. Nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Nolan nem lenne Nolan, ha nem csavart volna óriásit a történetmesélés mikéntjén és miértjén.

Míg a Ryan közlegényt a hiperrealisztikus látványvilág miatt emlegetik mérföldkőként, a Nolanről áradozó kritikusok és nézők éppen ennek fordítottjáról beszélnek. Igaza van tanult kollégámnak, amikor a film narratívája kapcsán arról beszélt: Nolan nem egy történetet mesél el, hanem egy hangulatot, ehhez igazítva mindent, az időrendiséget, a zenét, a dialógusokat (vagy inkább azok hiányát), a statisztákat, a látványt. Nolan széles ívben elkerüli a spielbergi megközelítést, és a vázig lecsupaszítva tálalja saját sztoriját. Hans Zimmer zenepápa ezúttal elhagyta márkajelzésnek is beillő csodadallamait, és egy végtelenül nyomasztó, dohogó valamit tálal elénk, ami tökéletesen illik rendezője koncepciójához. A Dunkirk olyan, mint az álomfoszlányok sorozata. A parton, a tengeren és a levegőben játszódó részletek koherens egésszé állnak össze ugyan, de a rendező szándékának megfelelően mégis szaggatott, szürreális és improvizatív összhatást kelt. Persze az improvizációt hatszoros idézőjelbe kell tenni. Nolan másodpercről másodpercre építi fel filmjeit, nála sok helye nincs az esetlegességnek. Napjaink egyik legjobb rendezője nem engedi meg magának, hogy zsákutcákban kóboroljon, s eddig ingoványos talajra sem nagyon lépett. Most igen.

A direktor valóban mindent beáldozott az impresszionista hangulat megteremtéséért. Kísérteties a mellékszereplők és statiszták dialógusainak hiánya. A legtöbb jelenetben csend honol, nincsenek természetes vagy annak vélt mondatok. Mint néma fantomok, úgy állnak a parton és a mólón a katonák, várva a halált vagy a megmenekülést. Ez zseniális húzás, csakúgy, mint a főszereplők hiánya. Hiába vannak ugyanis kiemelt alakok a filmben, Nolan végig hű maradt az eredeti ötlethez: az egészet akarta ábrázolni, pontosabban az egész atmoszféráját, így inkább azt mondhatjuk: vannak olyan karakterek, akik beszélnek, s vannak, akik nem. A forgatókönyv dialógus része talán tíz oldalt tehetett ki, s már önmagában ez is elég lenne a baljós és nyomasztó hangulat megteremtéséhez. És éppen itt érzek némi fonákságot. A koncepció világos, ám éppen ezért zökkenti ki a nézőt a sztárszínészek behozatala. Imádom Kenneth Branaghet, senki nem tud úgy sapkát levenni és az égre nézni, mint ő, Tom Hardy is abszolút favorit, de éppen az imént említett koncepció kapcsán felbukkan egy hatalmas kérdőjel az emberben. Ha az impresszió áll a középpontban, az alaktalanság, a tömeg traumája, akkor semmi szükség arra, hogy a néző kizökkenjen a szorongásból azzal, hogy nahát, itt van Branagh, de érdekes, miben is láttam utoljára? És itt jön be a képbe az a furcsa ellentmondás, ami miatt nem tudom teljes mértékben osztani a kritikusok világszerte tomboló imádatát. Az impresszionista megoldások, a némaság, a dialógusok hiánya, az álomszerűség, a monotonitás, a minimalista eszközök arzenálja ugyanis számomra szöges ellentétben állt a színészi játék naturalista (bár lenyűgöző) szerepével. Egyszerre látunk egy lassan induló, majd egyre jobban felpörgő, hatásokra épülő és azt elérni szándékozó, valóságtól elrugaszkodó narratívát, fátyolba és csendbe burkolva, ami valahogyan nem simul össze a rendkívül gondosan kidolgozott, realista színészi eszköztárral, amit az aktorok bevetettek az ábrázolás során. Sokak szerint épp ez a kettősség emeli ki még inkább a filmet a színtér alkotásai közül, számomra azonban időnként inkább volt idegesítő, mint érthető. Persze én nem is vagyok Christopher Nolan. Nem kell mindent értenem.

A Dunkirk az egyik legnyomasztóbb háborús film, amit valaha láttam. Nem témája, megvalósítása okán. Remek és precíz mozi, tökéletesen illik a rendezői életműbe, sőt: Nolan túlmutatott önmagán is, még feljebb tolva az eddig is csúcsmagasságban lévő lécet. Hogy filmtörténeti mérföldkő lenne, azzal azonban erősen vitatkoznék. Bármennyire rendezői film, bármennyire sikerült megvalósítani egy önmagában zseniális koncepciót, a végeredményt látva egyáltalán nem gondolom, hogy húsz év múlva is alapvetésként emlegetik az alkotást. Megmarad annak, ami: egy nehezen emészthető, depressziós háborús filmnek, amihez hasonlót eddig valóban nem nagyon láthattunk még. Mindez azonban kevés az örökkévalósághoz.