Retro-mozi: Gladiátor

A történet ismert. Marcus Aurelius császár uralkodásának utolsó napjaiban járunk, Krisztus után 180 környékén. Maximus (Russell Crowe), a római hadvezér éppen megnyeri utolsó ütközetét a germánok ellen, s egyetlen vágya van csak, hazatérni a feleségéhez és a kisfiához, hogy a kard után kapát foghasson a kezébe, és végre művelhesse földjeit. Terveit keresztülhúzza az öreg cézár, aki saját fia, Commodus (Joaquin Phoenix) helyett őt szemeli ki örökösévé, és valami furcsa oknál fogva azt is rábízza, hogy adja vissza Rómában a szenátus hatalmát, azaz állítsa vissza a köztársaságot. Commodus ezt persze nem hagyja szó nélkül, először apjával végez, majd Maximusszal akar, de az megmenekül, majd a sors furcsa fintoraként gladiátor, később Róma reménybeli megmentője lesz belőle, hogy saját lelkének megváltása előtt Commodusszal is végezzen egy mindent eldöntő összecsapásban, a Colosseumban.

Bugyutának hat a történet, mert az is. A klasszikus bosszú keveredik pátoszos ideológiai maszlaggal, ami nemcsak történelmileg nem állja meg a helyét, de a filmben is erőltetett sületlenségnek hat. A köztársaság folyamatos hangsúlyozása mint valami elvont, lila köd telepszik rá a történetre, hogy a Hollywoodon szocializálódott, gyenge képességű néző is megértse: a demokrácia jó, a diktatúra rossz. Különösen vicces, amikor a szenátus lázongó tagjai (mint akik a nép közül, a nép nevében a nép érdekében akarnak cselekedni) filozofálgatnak ezen a problémán, majd nem sokkal később lecsőcselékezik Róma népét, amiért elalélnak a Colosseumba szervezett viadalokon. Maximus is elég érthetetlen, amikor a felesége és gyermeke megölése miatt érzett bosszúszomja hirtelen átcsap valami nyögvenyelős vágyba a köztársasági eszme iránt, a szenátorok és Commodus húga pedig benne látják az egyedüli üdvözítőt, aki meg tudja ölni a rettegett cézárt. (Nem mintha a szenátoroknak nem lenne számtalan lehetőségük ugyanerre, de a saját biztonság fontosabbnak tűnik a hőn áhított eszme elérésénél, így a piszkos munkát inkább másra bíznák.)

Az ideológiai massza néha értelmezhetetlenül keverik a személyes tragédiával, ettől válik a történet többszálúsága (nem a film) könnyen felejthetővé. A Gladiátor forgatókönyvi mélypontja valóban Maximus halálakor következik be, akinek holtteste fölött Lucilla pátosztól és könnytől remegve teszi fel a film legostobább kérdését, hogy tudniillik megéri-e Róma egy ilyen jó ember életét, mintha bizony Maximus motivációjának kiindulópontja a szenátus hatalmának visszaállítása lett volna, nem pedig alapvetően az, hogy vasát markolatig döfje az uralkodóba, szimpla személyes indokok miatt.

A rosszul összekutyult forgatókönyvet három elem menti meg a teljes összeomlástól. Az egyik a színészi játék. Ridley Scott gondosan válogatta szereplőit, Russel Crowe könnyedén hozza a kötelességből gyilkoló, egyébként családjáért élni szerető, kemény akcióhőst, játéka tiszta, érthető, kivéve, amikor a fentebb részletezett ideológiai sületlenséggel kellene kezdenie valamit, olyankor neki is fel van adva a lecke.

Ellenfele, Commodus szerepében Joaquin Phoenix viszont lubickol, s ez talán enyhe kifejezés arra, amit az akkor 26 esztendős színész művelt a forgatáson. Láttunk már néhány elmebeteg diktátort a filmvásznon, de Phoenix zseniális játéka biztosan ott van a Top 5-ben. Az egyik pillanatban durcás, pityergő kisgyerek, a másikban szadista, őrjöngő vadállat, akitől méltán retteg Róma és a birodalom. Arcjátékával, gesztusaival és hangjával egyaránt remekül bánik, figurája annyira sötét és ijesztő, hogy néha már megsajnáljuk, de csak addig, amíg azt nem látjuk, hogy esendősége is csupán egy maszk a sok közül, amit senki által nem ismert arcára ölt. Commodus szerepe az élvonalba juttatta a színészt, és azóta is minden jobb érzésű ítész döbbenten áll a tény előtt, hogy nem kapta meg a 73. Oscar-gálán a legjobb férfi mellékszereplőnek járó szobrocskát. (Helyette bezsebelte Benicio del Toro a rendkívül nyomasztó Trafficért, nem mintha nem lett volna érdemes rá, de Phoenix egyszerűen lemosott színészileg mindenkit maga mellől.)

A másik a rendezés. Ridley Scott amolyan fehér-fekete karaktere Hollywoodnak, vagy kiemelkedően jó, vagy felejthető filmeket rendez. Minden forgatókönyvbeli hiányossága ellenére a Gladiátor az előbbi kategóriába tartozik, s hiába a látványon van a hangsúly, a színészi parádék és a gondosan kidolgozott tömegjelenetek mögött bivalyerős rendezői munka áll. Érdekes mindenesetre, hogy az a rendező, aki egy világot nyűgözött le az Alien első részével, a Thelma és Louise-zal, a Szárnyas fejvadásszal, képes volt olyan bődületesen balga filmekhez is a nevét adni, mint az 1492, vagy a minden katonai vonatkozású filmek egyik legrosszabbjaként számon tartott G.I. Jane. A Gladiátorral nem nyúlt mellé, munkája maradandó értéket hordoz, bármennyire is a monumentalitás miatt marad meg az emlékezetben.

A harmadik összetevő a csodareceptben maga a látvány. A díszletek monumentálisak, de a látványtervezők és az effektfelelősök munkája nem merült ki csupán abban, hogy mindent nagynak láttassanak. A Colosseum méreteit például folyamatosan a természetes világítás furcsa ábrázolásával hangsúlyozzák. Ha Rómában alkonyodik, a porondon már olyan, mintha éjszaka lenne, a nézőtér egyik fele a zivatar előtti színeket tükrözi, míg a másik tündöklő napsütésben fürdik. De beszélhetünk az utolsó apró részletig kidolgozott kellékekről és jelmezekről, s ne feledjük a csata- és gladiátorjeleneteket, ahol valóban lenyűgöző az aprólékos előkészítő munka eredménye.

A filmet indító csatajelenet például maga a megelevenedett történelem. A germán erdőben gyilkoló rómaiak támadása és győzelme az utolsó mozzanatig gyönyörűen kidolgozott mestermunka, az összhatáson csak a túl sötétre sikeredett fénybeállítás és a vágás ront picit. Ez utóbbi az egész filmre jellemző, Pietro Scalia vágó túl gyorsan nyúlt az ollóhoz, így látjuk ugyan az egyes akciókat, de kissé szemérmes a befejezésük. Úgy is mondhatnánk, nem tocsogunk igazán a vérben, a brutális jeleneteknek nincs az a plusz egy másodperces kifutása, amely valóban emlékezetből kitörölhetetlenné tenné azokat. Arról a fajta naturalizmusról, amelyről például a Ryan közlegény esetében lelkendezhettünk, itt nem beszélhetünk. A túl gyors snittek miatt csak kapkodjuk a fejünket, és nem egy esetben előfordul, hogy a rohamtempó (mely nyilván a küzdelmek dinamikája miatt lett ilyen pörgős) elsikkasztja a látvány maradéktalan kiélvezésének lehetőségét. Ettől függetlenül az új évezred nyitányaként egy lebilincselő és monumentális jeleneteket felvonultató mozit tisztelhetünk a Gladiátorban.

A zene Hans Zimmer munkája, korrekt és pontos, mint mindig, időnként kifejezetten jól dolgozik alá a vásznon pörgő eseményeknek. Tomboló lelkesedéssel csak azért nem szólhatunk róla, mert James Horner mellett ő a másik olyan matuzsálem Hollywoodban, aki hosszú évtizedek óta kavargatja ugyanazt a néhány dallamot, aztán hol megkapják érte az Oscart, hol nem. A Gladiátor dallamai ismerősen csenghetnek néhányunknak, sőt, ha az egy évvel később bemutatott Black Hawk Downra gondolunk, akkor még az utóélete is.

Nem mondhatunk semmi rosszat a Gladiátorról. A mai napig ugyanolyan frissnek hat, mint a bemutatója napján, Phoenix játéka miatt pedig pluszban érdemes időről időre elővenni. Múltkori ajánlónkat a Braveheartról azzal fejeztük be, hogy Gibson mesterművének hatása talán Scott filmjében ütközik ki a leglátványosabban. Mindez igaz, s bár a látványvilág magasan felülmúlja az 1994-es nagy elődöt, megkockáztathatjuk a kijelentést: történelmi hűség ide vagy oda, a Braveheart sokkal élvezetesebb és komolyabban vehető alkotás a Gladiátornál. Ha valamilyen hasonlattal kellene élni, a Braveheart az igazi skót whisky, a Gladiátor a hűtött római bor. Élvezeti értéke mindkettőnek magas, az pedig csak rajtunk áll, hogy egy hideg téli estén vagy forró nyári napon melyikből kortyolunk szívesebben.

Gladiátor (Gladiator) – 2000

Rendező: Ridley Scott

Forgatókönyvíró: David H. Franzoni, John Logan, William Nicholson

Operatőr: John Mathieson

Zene: Lisa Gerrard, Hans Zimmer

Vágó: Pietro Scalia

Szereplők: Russell Crowe, Joaquin Phoenix, Connie Nielsen, Richard Harris

Filmpremier: 2000. május 1. (USA)

Magyarországi bemutató: 2000. május 18.

Díjak:

BAFTA-díj (2001) − Legjobb film: Branko Lustig, David Franzoni, Douglas Wick

BAFTA-díj (2001) − Legjobb operatőr: John Mathieson

BAFTA-díj (2001) − Legjobb látványtervezés: Arthur Max

BAFTA-díj (2001) − Legjobb vágás: Pietro Scalia

Golden Globe-díj (2001) − Legjobb filmzene: Hans Zimmer, Lisa Gerrard

Golden Globe-díj (2001) − Legjobb film − drámai kategória

Oscar-díj (2001) − Legjobb film: Branko Lustig, David Franzoni, Douglas Wick

Oscar-díj (2001) − Legjobb jelmeztervezés: Janty Yates

Oscar-díj (2001) − Legjobb vizuális effektusok: Rob Harvey, Tim Burke, John Nelson, Neil Corbould

Oscar-díj (2001) − Legjobb férfi alakítás: Russell Crowe

Oscar-díj (2001) − Legjobb hangkeverés: Bob Beemer, Scott Millan, Ken Weston

(A Retro-mozi rovatunkban megjelent további filmkritikákat ide kattintva olvashatják!)