Tíz B-kategóriás katonai mozi

Szakaszvezető (Platoon Leader)

Aki jófajta VHS-kazettákon szocializálódott az áldott emlékű nyolcvanasokban, annak az Amerikai nindzsa cím emlékcunamit indít el. Ebben a műben tűnt fel Michael Dudikoff, a B-filmek egyik koronázatlan királya, aki nem véletlenül szerepel több alkotással is heti listánkon. A Szakaszvezető szintén ennek a kornak a terméke, s hősünk nem is hazudtolja meg magát. A vietnami háborús filmhullámot meglovagoló műbe belezsúfoltak minden olyan klisét és bakit, amelytől jobb érzésű kritikus ördögűzőért kiált. Az újonc megérkezése a pokolba, majd a lassú rádöbbenés a háború véres valóságára a két évvel azelőtti A szakaszt idézi. Különbség csak annyi a két film között, hogy A szakasz egy kiváló mozi, a Szakaszvezető pedig csapnivaló.

Pozitívum: Dudikoff mesterien belőtt, borzasnak ható haja, a mindenkit (főleg a színészeket) lealázó tüzelési technikák, no és persze az a tízforintos nézés, amellyel a sztár az Amerikai nindzsában már szétbombázta az idegrendszerünket.

Lopakodó (Stealth)

Rob Cohen filmje sem költségvetésében, sem eredeti céljaiban nem klasszikus B-mozi, ám a végeredményt látva be kell sorolnunk e dicsőséges kategóriába. A látvány és az effektek rendben vannak, ám a dermesztően ostoba történet és a gyalázatos színészi munka az alsó polcra repítette a Lopakodót. A villámcsapástól öntudatra ébredt harci repülő köré szőtt kaland nem éri el a Bogyó és Babóca komolyságát, pedig egy ilyen sztoriban tudjuk, hogy sokkal több van. A lehangoló végeredményért és a totális anyagi kudarcért nagyjából mindenki felelős, aki csak a produkcióban részt vett. Máig érthetetlen, mit akartak ebből a filmből kihozni, s mire gondolhatott a forgatókönyvíró, amikor összecsapta.

Pozitívum: néhány egészen király légi felvétel, valamint az, hogy végig tudtuk nézni.

Kommandós fegyver (Instant Justice)

Az 1987-es borzalom egy tengerészgyalogos kálváriáját követi nyomon, miután megölik legkedvesebb húgát. A szálak a mocsokkal és bűnnel teli alvilágba vezetnek, ahol a katonai becsület semmit sem ér. Hősünk ennek megfelelően cselekszik, letépi magáról egyenruháját és neveltetését, s elindul a bosszú útján, amelyet rengeteg vér és bél szegélyez. A produkciót olyan nevek jegyzik, mint a teljesen ismeretlen Craig T. Rumar (író, producer, rendező), valamint a meggyőzően komolytalan alakítást nyújtó Michael Parré.

Pozitívum: a film eredeti címe. Ismételgessük sokat. Instant Justice. Instant Justice. Instant Justice. Instant Justice…

Katona vagyok (I Am Soldier)

Egy tavalyi filmről beszélünk, amely sajnos nem jutott be a felső kategóriába. Az S.A.S. kiképzési gyötrelmeiről szóló, megkérdőjelezhető minőségű műben néhány katonát követhetünk nyomon az elit egység felé vezető göröngyös úton. Ez utóbbin a filmkészítők is csúnyán elhasaltak párszor, főleg ami a katonai részleteket illeti. A jelenetek nagy része „jól van az úgy" technikával készült, azaz teljesen nélkülözi még a valóság halvány látszatát is. A forgatókönyv is elég silányra sikeredett, a kibontatlan és minden funkciót nélkülöző cselekvések csak úgy hemzsegnek a filmben, de mindez semmi ahhoz képest, ahogyan a katonákat játszó színészek képtelenek eljátszani a katonákat, és rendkívül amatőr dolgokat művelnek „profi" létükre. A végeredmény egy csapnivaló és értelmezhetetlen katyvasz lett, felfoghatatlan, hogy erre pénzt áldoztak valakik.

Pozitívum: mindössze nyolcvannégy perc.

Élő pajzs (The Human Shield)

Michael Dudikoff neve ismét garancia a hamisítatlan B-életérzésre. Ted Post rendező 1992-es munkájában Irakba repít bennünket, ahol a marcona és bociszemeket meresztő katona összetűzésbe keveredik a helyi félelmetessel, aki habozás nélkül mészároltat le ártatlan embereket. Vitájuk végére nem kerül pont, de becsszóra megfogadják, hogy egyszer még jól legyilkolásszák egymást. Sokat nem is kell az alkalomra várni, mivel hősünk testvérét elrabolja a főkegyetlen, így visszatérhetünk végre a véres bosszúra. Dudikoff a jól bevált receptet követi, azaz egyszemélyes hadseregként a kisujja körmével is lehentel egy fél hadsereget, hogy végül rettentő haraggal lecsapjon a lecsapandóra.

Pozitívum: ez volt az első Öböl-háborúról szóló film. Az utána következők legalább láthatták, hogyan ne.

Harc Los Angelesben: Invázió a Földön (Battle of Los Angeles)

Ez az elképesztően, üvöltően és bántóan Zs-kategóriás alkotás az USA fegyveres erőiről és a csúnya, gonosz űrlényekről csak addig a pillanatig okoz kiütést az agynak, amíg le nem esik, hogy a gyártó cég nem más, mint a primitív filmeket készítő, eredeti mozikat másoló (esetünkben A Föld inváziója: Csata – Los Angeles az alapmű) Asylum Studio. Az Asylum felvállaltan rossz produkciókat hoz létre, nevetséges költségvetéssel és még nevetségesebb forgatási idővel. A trashmozik közönsége valósággal rajong a gagyi gyártóktól ömlő marhaságokért, akik bevallottan szórakoztatni akarnak, nem pedig értéket közvetíteni. Éppen emiatt az egyetlen olyan film a listánkon, amelyet nyugodt szívvel ajánlunk megtekintésre: ez a szemét legalább nem akarja komolyan venni magát, így valóban élvezet megnézni.


Pozitívum: élvezhetően nézhetetlen.

Bőrnyakúak 2. – Tűzvonal (Jarhead 2: Field of Fire)

A Bőrnyakúak című 2005-ös mozi kiválóan sikerült, nagy költségvetéssel és még nagyobb bevétellel. A kettes számmal jelzett alkotásnak sok köze nincs az elődjéhez. Bár igyekeztek hihető akciókat teremteni, egy vérszegény rendezővel (Don Michael Paul) és a katasztrofális színészekkel nem nagyon tudtak mit kezdeni. A film legnagyobb hibája, hogy önmagában talán nem is csúszna bele a B-masszába, de azzal, hogy egy igen sikeres film címét ennyire gátlástalan módon használta fel, magára is haragított minden jóravaló filmfanatikust. Jár az óriási bőrnyakleves.

Pozitívum: olvasgatni a feldühödött fanatikusok negatív kommentjeit a film kapcsán.

Halálos merülés 2. (Counter Measures)

Michael Dudikoff kirobbanthatatlan a listáról. A gyönyörű című filmben egy orosz csoda-tengeralattjárót száll meg egy csapat terrorista, ám a szerencsés véletlen úgy hozza, hogy a helyszínen van Jake Fuller, aki még a fülcimpájával is képes gyilkolni, így a rossz fiúknak nincs könnyű dolga. Ahogyan a nézőnek sem, látva az össznépi idétlenkedést, és értetlenkedve, hogy a dupla rendezővel megáldott alkotás mit is akar bemutatni, túl azon, hogy minden addigi tengeralattjárós filmből lopott egy keveset, selejtes masszává gyúrva azt. Dudikoff a szokásosan pazar játékot hozza, rettentő idegesen néz, néz és néz. És néz. A film érdemeit egy kommentelő foglalta össze a leglényegretörőbben: „A 2. része annak, aminek az 1. részét sem szabadott volna elkészíteni."

Pozitívum: ha eltekintünk attól, hogy az alkotók ezt nagyon is komolyan gondolták, végig lehet nevetni az egész filmet.

G.I. Jane

A filmről a közelmúltban részletesen írtunk, felvázolva főbb hibáit és baklövéseit. Bár messze nem B-kategóriásnak készült, sőt, eredetileg csúcsmozinak szánták, a végeredmény bántóan együgyű lett. Ridley Scott rendező pályafutásának egyik szégyenfoltja ez a film, de Demi Moore-nak sem kellett a szomszédba szaladgálni egy kis lángoló arcbőrért. A katonanő történetének bemutatását a producer (szintén Demi Moore) teljesen félreértelmezte, s ezzel a G.I. Jane semmi másról nem szól, mint Demi Moore önmutogatásáról, domborulatairól és kopasz fejéről.

Pozitívum: Demi Moore domborulatai és kopasz feje.

Ütközetben eltűnt (Missing in Action)

Ne cifrázzuk, Chuck Norris a Császár. Az internet a mai napig robban, ha a neve felbukkan, s ez nem a véletlen műve: a nyolcvanas évek legendás akcióhőse, aki sült tojásgránátot reggelizik és torkolattüzet böfög, az Ütközetben eltűnt című bombasztikus alkotással csapta oda magát kitörölhetetlenül őrjöngésig fanatizált rajongói elé. A Rambo-utánérzésből született műben sok eredeti gondolat nincs, de mit számít mindez, amikor a Nagy Chuck kezeli a fegyverzetet, nem beszélve színészi eszköztára teljes arzenáljáról. Bármikor újranézhető, klasszikusan katasztrofális mozi, baráti társaságokban halk sörözés mellé ideális.

Pozitívum: Chuck Norris. Mi más?

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)