A mostohabombázó, amivel senki sem akart repülni

Ha a második világháború legismertebb repülőgépeiről beszélünk, a felsorolásban bizonyára előkelő helyet kap az amerikai Boeing B-17-es repülőerőd. A négymotoros bombázógép már akkor is híres volt strapabírásáról, hiszen sokszor végzetesnek tűnő sérülések mellett is képes volt hazaszállítani kezelőit. Ugyanezzel a képességgel büszkélkedhetett el az eredetileg Lucy névre hallgató B-17E is, ám a háború poklában a katonák úgy vélték, hogy túlságosan is veszélyes a megátkozott bombázóval bevetésre repülni, hiszen az számtalan alkalommal épp csak képes volt visszatérni a Port Moresby repülőbázisra, Pápua Új-Guineába.

A 666-ra átkeresztelt géppel a katonák végül olyannyira nem voltak hajlandók felszállni, hogy a légierő vezetése végül engedélyt adott arra, hogy kivonják a forgalomból és kiszereljék minden hasznosítható alkatrészét.

Ekkor került a képbe Jay Zeamer százados, aki legénységével együtt már hetek óta várt egy cseregépre. Amikor megtudta, hogy van egy egyébként repülésre képes bombázó a bázison, csak épp senki nem mer a közelében maradni, azonnal kapva kapott az alkalmon. Egyes források szerint a bázis vezetésének tudta nélkül, saját tervei alapján kezdte meg a parkolópályára tett 666-os felújítását. Más leírások szerint a gép hosszabb időre sosem esett ki a forgalomból, és akkor is repültek vele, mialatt Zeamer gépet keresett magának. Abban azonban minden forrás egyetért, hogy a repülőerődöt az új legénység elképzelései szerint javították fel 1943 májusában.

Zeamer százados és társai légi felderítők voltak, éppen ezért egy olyan bombázógépre volt szükségük, amellyel nagy magasságból is végre tudják hajtani a feltérképezést, ugyanakkor könnyedén tudnak manőverezni az ellenséges gépek között. Elkezdték hát megszabadítani a 666-ost a felesleges elemeitől, így például átalakítottak a bombarakteret, és kiszanáltak minden – számukra – felesleges berendezést. Saját védelmük és tűzerejük hathatós megnövelése érdekében összesen tizenkilenc .50-es (12,7 milliméteres) kaliberű géppuskát szereltek be a gépbe, ami jócskán meghaladta a B-17-esekben rendszeresített 9 (.30 és .50 kaliberes) géppuskából álló fegyverzetet. Zeamer azt akarta, hogy az oldallövészek dupla tűzerővel bírjanak, valamint két felső toronylövészi állást is kialakíttatott. Személyes kívánalma volt egy a gép orrába épített fegyver is, amelyet közvetlenül a pilóta tudott kezelni. Tartalékként pár géppuskát a fedélzeten is elhelyeztetett. Az elakadt, meghibásodott fegyvert egyszerűbb volt „kidobni az ablakon", aztán kicserélni, mint a tűzharc kellős közepén megpróbálni megjavítani.
Így még a légierő által elegendőnek ítélt tűzerőt kiegészítve is sikerült végül két tonnával könnyebbé varázsolni a gépet.

A 666-os és Zeamer legénységének legemlékezetesebb bevetése 1943. június 16-án kezdődött, amikor is Bougainville szigetét kellett feltérképezniük a közelgő amerikai partraszállás előkészületei részeként. A feladatot sokáig halasztotta a légierő, ugyanis a sikeres felvételek érdekében teljesen egyenes és egyenletes áthúzásra volt szükség a sziget felett. Az akkor mélyen ellenséges vonalak mögött elterülő Bougainville felett csaknem félórát vett igénybe a háborús sétarepülés. A vezetés jól tudta, hogy ilyen, gyakorlatilag öngyilkos küldetésnek tűnő feladatra nem jelölhet ki senkit, ezért bíztak a fiatal pilóták, illetve társaik vakmerő bátorságában, és önkénteseket kerestek. Zeamer szinte azonnal jelentkezett.

A hajnal első napsugarai már a kifutópályán érték a 666-os személyzetét, amikor is a gép elé egy dzsip gördült be. Új parancsot kaptak, a térképezés mellett felderítést kell végezniük egy a szigethez közeli légibázisról is. Zeamer százados erőteljesen vonakodott, hiszen a fedélzeten két újonc is volt, akik az eredeti személyzet – közben maláriát kapott – tagjait helyettesítették. Társai unszolására azonban végül kénytelen volt elfogadni a változtatást, hiszen mindannyian úgy vélték: kár lenne más személyzetet is kitenni a veszélynek, ha nekik úgyis oda kell repülni.

A japán támaszpont felett elhaladva látták, amint csaknem húsz vadász éppen felszálláshoz sorakozik fel. Tudták jól, hogy ezek a gépek ellenük igyekeznek, ezért Zeamer azonnal megkezdte a térképező útvonalat remélve, hogy befejezik, még mielőtt a japánok elérik az ő, 7,5 ezer méteres magasságukat. Pár perccel a felvételek elkészülte előtt megjelentek az első Mitsubishi A6M Zero vadászgépek. Jól láthatóan támadáshoz készülődtek. Máskor Zeamer azonnal megkezdte volna a kitérő manővereket, hogy a fedélzeti lövészeket segítse, ám ezúttal jól tudta, hogy a legkisebb fordulási manőver is a felvételek elmosódásához vezet. Továbbra is nyílegyenesen repült.

Az első becsapódások súlyos – mint később kiderült, halálos – sebeket ejtettek a bombázó helyén ülő Joseph Sarnoski törzsőrmesteren, a gép navigátorát pedig megölték. Pár srapnel a pilótafülke üvegét is átlyukasztotta, megsebesítve Zeamert is. A következő rácsapás ismét a pilótafülkét vette célba. Ezúttal eltalálták a gép oxigénellátó rendszerét, amely a sérülés következtében lángra kapott. A menthetetlen szerkezet nélkül a pilóták a felvételek elkészültével kénytelenek voltak vészmerülésbe kezdeni, hogy elérjék a körülbelül 3 ezer méteres magasságot, ahol maszk nélkül is lélegezhetnek. A több sebből is vérző százados egyenesbe hozta a gépet. A korábbi verziók gyenge pontjait ismerő japán pilóták újfent szemből támadtak a bombázóra, hiszen tudták, hogy az a gép legvédtelenebb része. Nem számoltak azonban Zeamer újításával, amelyet végre kipróbálhatott a pilóta: a B-17-esre támadó zérók mindegyike végzetes találatot kapott az orrba szerelt géppuskától.

Visszaemlékezések szerint a légi csata, amelyben a kilenc fős legénységből hatan meghaltak vagy megsebesültek, körülbelül negyvenöt percen keresztül tartott. Az amerikaiak szerencséjére a fennmaradó japán gépek üzemanyagtartályai kifogytak, vissza kellett térniük bázisukra. A 666-os legénysége öt lelőtt zéróról számolt be, a japánok azonban ezt sosem igazolták vissza.

Az időnként eszméletét vesztő Zeamer mellett ülő újonc másodpilóta súlyosan megsebesült, ezért az egyik fedélzeti mérnököt kérte meg arra, hogy segítsen hazavezetni a gépet. Pápua Új-Guinea keleti széle, Dobodura felé vették az irányt. Itt volt az első amerikai légi támaszpont, amit még elérhettek. A pilóta a leszállás előtti pillanatokban elájult, másodpilótája kirángatta őt üléséből, és átvette a helyét. Mint később elmondta, élete legszebb leszállásának tartotta az akkorit, hiszen fékszárnyak és futóműfékek nélkül tette le a megtépázott bombázót.

A legénység segítségére siető felcserek első ránézésre azt hitték, hogy senki sem élheti túl a gépben tartózkodók közül, hiszen a roncsnak tűnő B-17-esen később öt ágyú és több mint kétszáz géppuska okozta lyukat fedeztek fel. A sikeres bevetés elismeréséül Jay Zeamer százados és Joseph Sarnoski posztumusz hadnagy kiérdemelték a Kongresszusi Becsületérdemérmet, az amerikai fegyveres erők legmagasabb kitüntetését. A legénységi többi tagja pedig a hasonlóan magas elismerésnek számító Kiemelt Szolgálati Keresztet vehette át.