A Nobel-díjas, aki Przemysl poklában is bizonyított

Édesapja, Bárány Ignác Várpalotáról vándorolt ki az osztrák fővárosba még fia születését megelőzően, és ő maga is csak a következő évben kapta meg az állampolgárságot. Bárány Róbert kiskorában csonttuberkulózisban szenvedett, amelynek szövődményeit egész életében viselte: térdízületei nem funkcionáltak rendesen. Öt öccse volt: ő maga beszélni szinte bizonyosan nem beszélt folyékonyan magyarul, de nagy valószínűséggel értette a nyelvet, a források ugyanakkor e tekintetben ellentmondásosak. Az azonban biztos, hogy magyar gyökerei ellenére osztráknak vallotta magát.

Bárány Róbert 1900-ban szerezte meg oklevelét Bécsben: belgyógyászati és pszichiátriai tanulmányokat egyaránt folytatott, ám elsősorban a fül megbetegedéseivel foglalkozott, 1905-től a bécsi orvosi egyetemen, a fülészeti klinikán helyezkedett el. Itt kezdte meg – többek között a magyar Högyes Endre korábbi eredményeire is támaszkodva – azokat a kísérleteket és vizsgálatokat is, amelyekkel megalapozta későbbi Nobel-díját. Mivel korábban elsősorban állatokon vizsgálták az emberi egyensúlyszerv működési sajátosságait, kutatásai egyedülállónak számítottak: a fülmosások után fellépő szédülések és szemrezgések hatására kezdte el vizsgálni az itt érvényesülő mechanizmusokat. E reakciók (egészen pontosan: a Bárány-féle kalorikus reakció) felismerése és pontos leírása azért volt úttörő jelentőségű, mert segítségükkel több daganatos, illetve tályogos elváltozás létére is lehet következtetni. Bárány 1909-től már bizonyíthatóan tartott előadásokat e témakörben Bécsben, illetve Budapesten, eredményeire az egész európai orvosi szakma felfigyelt.

1914-ben, a világháború kitörésekor önkéntesen jelentkezett szolgálatra, még testi problémái ellenére is. A komoly szakmai presztízzsel rendelkező orvost őrnagyként küldték a frontra, ahol Przemysl várában teljesített szolgálatot. Kutatásait itt sem hagyta abba, elsősorban agysérülések kezelésével kapcsolatos vizsgálatokat végzett, de a friss lőtt sebek helyes ellátásáról is készített fontos munkákat. Emellett pedig végig lelkiismeretesen állt helyt a pokolban. A vár azonban elesett, így az iráni határvidék közelében, Mervben találta magát egy fogolytáborban. Itt értesült arról is, hogy 1915-ben neki ítélték az előző évi orvosi Nobel-díjat az egyensúlyszerv fiziológiájával és kórtanával kapcsolatos eredményeiért.

A fogságban egyébként nem volt olyan rossz dolga, mint sokaknak: ideje javarészét egy egyezménynek köszönhetően, magas képzettségű fogolyként a helyi kórházi könyvtárban tölthette. Végül fogolycsere révén szabadult, és 1916 őszén végre megtarthatta Nobel-előadását is Stockholmban. Ezt követően kapott felkérést Uppsalából, hogy vezesse a helyi fül-orr-gégészeti klinikát, amit köszönettel el is fogadott, főleg azután, hogy Bécsben – érthetetlen módon – még Nobel-díja ellenére sem reménykedhetett idő előtti egyetemi tanári kinevezésben.

Haláláig Uppsalában dolgozott, ahol boldog családi életet élt, és további tudományos sikereket aratott például az idült homloküreg-gyulladás műtéti eljárásának kidolgozásáért. Itt is hunyt el 1936. április 8-án – egészen idáig híres, megbecsült humanistaként és békepártiként élt.