Csehszlovákiában sem lett „emberarcú szocializmus”

Bár Gottwald 1953-ban meghalt, a szovjet mintát szolgaian másoló politika és gazdaság tovább élt, amely hamarosan országszerte éreztetni káros hatásait. A csökkenő életszínvonal miatt a nép körében fokozódott az elégedetlenség, miközben egyre inkább kiütköztek a rendszer hibái. Ebben a környezetben érkezett el 1968 januárja, amikor a reformer Alexander Dubček került a Kommunista Párt főtitkári posztjára. Dubček belátta, hogy ha a folyamatok az addigi mederben maradnak, az a párt bukásához vezet, ezért átfogó reformtevékenységbe kezdett, amelynek során nem habozott a párt és a rendszer struktúráját is átalakítani. Nem volt más megoldás, csak így tudott úrrá lenni az elégedetlenségen és a tüntetéseken, amelyeket két évtized rossz gazdasági irányítása és a kormányzat elnyomása okoztak. Véget akart vetni az igazságtalan pereknek, szabadlábra helyezett minden politikai elítéltet. A sajtó cenzúráját is beszüntette márciusban, az utazási korlátozásokon is enyhítettek. Az új vezető népszerűsége a régóta várt reformoknak köszönhetően ugrásszerűen növekedett, a lakosság körében szinte mindenki mögé állt.

Moszkvában természetesen a kezdetektől fogva fokozódó aggodalommal szemlélték a csehszlovák változásokat. Nem hagyták és nem is hagyhatták szó nélkül ezeket, hiszen a környező országok vezetői (és lakossága!) árgus szemekkel figyelték az eseményeket: a kelet-német és a lengyel kommunista pártnak is megvoltak a maguk legitimációs problémái, és ezek vezetői nagyon is tisztában voltak azzal, hogy az esetleges reformok, amikre a cseh példa ösztönzött, könnyen hatalmuk végét jelenthetik. Mindez akár a Varsói Szerződés összeomlásához is vezethetett volna, és a helyzet Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár számára is nagyon veszélyesnek tűnt. Más érvek is a beavatkozás mellett szóltak: a szovjet vezetés már régóta aggódott amiatt, hogy Csehszlovákiában nincsenek jelen a szovjet csapatok, és hogy a több ezer kilométeres határszakasz Nyugat-Németországtól a Szovjetunióig valójában nincs kellően védve. Tehát ürügyet kellett találni ahhoz, hogy kitöltsék ezt az űrt. A „prágai tavasz" megadta az ürügyet.

Nem volt teljesen veszélytelen azonban a beavatkozás mellett dönteni, hiszen Brezsnyev már korántsem volt abban a helyzetben, mint elődje, Nyikita Hruscsov, aki habozás nélkül, minimális kockázatot vállalva alkalmazott fegyveres erőt a magyar forradalom erőszakos elfojtására tizenkét évvel korábban. 1968-ban már körültekintőbben kellett eljárni, hangsúlyosabb volt a nyugati hatalmak véleménye, emellett pedig a szocialista országok vezetőit is meg kellett győzni a beavatkozás helyességéről – köztük Kádár Jánost, aki köztudottan sokáig ellenezte a katonaság bevetését. Így hát a Szovjetuniónak fontos volt, hogy a Varsói Szerződés tagállamai közül többen is részt vegyenek az akcióban, így nem Moszkvának kellett egyedül viselnie a felelősséget, ráadásul a közösen véghezvitt hadművelettel a szocialista tábor egységét is demonstrálni tudták. Ennek köszönhető hát, hogy a szovjet csapatok mellett lengyel, magyar és bolgár csapatok is részt vettek a megszállásban. Magyarország végül 12.500 katonával, 155 harckocsival, 200 löveggel, 2000 gép- és harcjárművel vett részt az augusztus 21-én induló hadműveletben. A sokszoros túlerőt felmérve a csehszlovák hadsereg nem bocsátkozott harcba, ami meg is pecsételte a „prágai tavasz" sorsát, a szórványos ellenállást hamar felszámolták. Az elmozdított Dubček helyére egykori támogatója, később ellenfele, a politikai opportunista Gustáv Husák került, aki 1975-ben foglalta el Csehszlovákia államelnöki székét.

Kevesen tudják, de a katonai beavatkozáson kívül más hatása is volt az eseményeknek hazánkra nézve. A csehszlovák reformfolyamat megindulása 1968 januárjában ugyanis éppen egybeesett az új gazdasági mechanizmus bevezetésével Magyarországon. Komolyan fontolóra kellett venni, vajon meddig terjed a csehek merészsége, illetve hogyan reagál minderre Moszkva, félő volt ugyanis, hogy a csehszlovákiai kísérlet bukása egy¬úttal ellehetetlenít mindenféle, a szovjet mo¬delltől eltérő útkeresést és reformot a keleti blokkban, tehát komolyan veszélyeztetheti a magyar gazdasági reform sorsát is. Ennek tudható be az is, hogy Kádár a csehszlovák vezetőket kezdettől fogva óvatosságra, a reformok lassítására, a realitások tudomásul vételére intette, míg a szovjeteket és a blokk többi vezetőjét július közepéig – sőt, Moszkva esetében még azt követően is – arról igyekezett meggyőzni, hogy tanúsítsanak több megértést és nagyobb türelmet a prágai fejlemények iránt, a szocializmus ügye korántsincs végveszélyben.

A csehszlovák reformkísérlet katonai elnyomása egyik résztvevő ország megítélésének sem tett jót. Bár a valódi agresszor szerepe kétségkívül a Szovjetuniónak jutott, Magyarország nemzetközi megítélése is romlott a részvétel miatt, emellett a korrekt nemzetiségpolitika hívének bizonyuló Dubček eltávolítása után a magyarellenes Husákot helyezték Csehszlovákia élére. Emellett a múltba visszatekintve elmondhatjuk, hogy míg a magyar forradalom áttörte a hallgatás falát, addig a csehszlovák reformkísérlet beütötte az első szöget a kommunista diktatúrák koporsójába.