Égi háború a Balaton felett

Az amerikai 15. Légi Hadsereg küldetései között gyakorta szerepelt a németországi (ma már lengyelországi) blechhammeri olajfinomító támadása. 1944. június 30-án is e célpont ellen szálltak fel olaszországi bázisukról a 460. Bombázócsoport gépei, köztük a Robert Evans hadnagy vezette Liberator, amelynek fedélzetén Jerry Conlon volt a bombázótiszt. Jerrynek ez volt a második bevetése, miután kikerült a gyengélkedőről, ugyanis Ploesti felett repeszt kapott a lábába.

A június 30-ai bombázás lett volna a 26. harci repülése, tehát félúton állt a teljesítendő ötvenhez képest. Amikor azonban Magyarország felett repültek, az olaszországi Foggiában állomásozó parancsnokság megtörte a rádiócsendet és lefújta az akciót, mivel a felderítőgépek sűrű felhőzetet jelentettek a célpont felett. Ám a 460-asok parancsnoka – ahogy Jerry is meséli – egy West Pointon tanult, beszűkült látású tiszt volt. Bertram C. Harrison alezredes számára az eredeti parancs szent volt, a kudarc pedig elfogadhatatlan. Így továbbvezette 35 gépes egységét. De mivel már Magyarország felett is olyan felhőzet fogadta őket, ami ellehetetlenítette a kötelékrepülést, kénytelen-kelletlen megfordította csoportját. Persze ilyen szegényes látási viszonyok mellett egyszerre csak egy-egy ötgépes kötelék fordulhatott. Mire Jerryék formációja is belekezdhetett a manőverbe, egyedül maradtak. A Balaton felett érte utol őket a késve odasiető német vadászszázad. Körül belül negyven Me−210-es és 410-es rontott az öt Liberatorra.

Jerry ekkor már a pilótafülkében kapaszkodott Evans és Stephen Mills hadnagyok üléseibe. Figyelte a pilótákat, miként próbálnak ellavírozni a többi gép között. Oldalra pillantva meglátta, amint a jobb oldali hajtóművek egyike lángokba borul. Észre sem vette, hogy időközben megszólalt a kiugrásra utasító hangjelzés. Ekkor fordult hátra Evans hadnagy és ragadta meg gallérjánál, ezzel kilökve őt a fülkéből „Tűnj innen!"  felkiáltással. Amint feltápászkodott, magára kapta ejtőernyőjét – ugyanis a B−24-esekben nem volt annyi hely, hogy állandóan viseljék azokat –, és elindult a gép törzsébe. A két oldallövész közül ekkor már egy sem élt, egyikőjük lábát levágta egy becsapódó lövedék. Révületéből Charles Becker törzsőrmester, az alsó toronylövész rángatta ki. Együtt nyitották fel a futóműkamra ajtaját. Jerry kivetette magát, és amint kinyílt ernyője, kereste a gépét, hogy lássa, hányan ugranak utána. Ám a Liberator rögtön ugrása után zuhanórepülésbe ment át, ami miatt Becker az üzemanyagtartályoknak passzírozódott. Jerry biztosan tudta, hogy Evans hadnagy élt és soha nem tervezte elhagyni hajóját, ugyanis a lángokban álló B−24-esét kihozta a zuhanásból, egyenesben tartotta. Ekkor szabadult ki Becker is, aki szintén kiugrott, és a másodpilóta Mills is kijutott, feltehetően Evans határozott parancsára. Ám a pilóta az előtte tornyosuló dombot már nem tudta kikerülni. Ugyan meg tudta emelni a gép orrát, de a kiégett motorokban már nem volt erő. Evans  hadnagy hajója kapitányával együtt hasra szállt le a szigligeti dombra.

Megkérdeztem Conlon hadnagyot, mit gondol Evans tettéről, hősnek tartották-e. Válasza elgondolkodtató volt. „Szerintem a hős fogalmát már annyian elhasználták, hogy nem illetném e jelzővel. Evans pilóta volt. Az ő feladata volt, hogy repülje gépét. Ezt tette, míg lehetett. Így biztosította, hogy mindenki, aki ki tud ugorni a gépből, megtehesse. Egész biztos vagyok benne, hogy Evans nem akarta elhagyni a fülkét. Még bízott benne, hogy átemeli a dombon és leteheti madarát" – mondta.

Végül öt selyemkupola rajzolódott ki az égen, öten pedig a gép fedélzetén lelték halálukat. Jerry ugyan nem emlékszik a pontos helyre, ahova leérkezett, de elmondása szerint lakott területen ért földet. Civilek találtak rá, akik sörétes puskával és kaszákkal közeledtek felé, de ír szerencséjének köszönhetően a csendőrök gyorsabbak voltak. A helyi parancsnokságra hurcolták, ahol már ott állt a falnak szegezve Mills másodpilóta. Beckert később találták meg: a szemtanúk szerint zokniban ért földet – hajózócsizmája valószínűleg ugráskor leoldódott –, és amint meglátta a felé közeledő civileket, macskafürgeséggel kapaszkodott fel négykézláb a dombra. Egy ideig rejtőzködött, végül pedig egy kisgyermek talált rá, aki úgy megijedt a szakadt külsejű amerikaitól, hogy – miként Jerry is fogalmazott – talán még most is fut.

Az összegyűjtött hajózókat már egy német tiszt hallgatta ki, majd Budapestre szállították őket. Tizenöt nap fogda után továbbutaztak Németországba. Jerry a háború hátralévő részét hadifogságban töltötte, táborukat 1945 januárjában szovjet csapatok szabadították fel, majd az ott talált amerikai és angol légi személyzetet oszlopba rendezve 700 kilométeres menetelésre kényszerítették őket. A visszaemlékezések arról tanúskodnak, hogy szinte többen haltak meg a kényszermenet alatt, mint a fogolytáborban: sem élelmet, sem elsősegélyt nem kaptak. Kálváriájuknak végül Patton 3. hadserege vetett véget, amikor átvette az oroszok „felszabadított" foglyait. Innen átkerült a szövetségesek Lucky Strike nevű rekreációs központjába, ahol helyrehozták egészségi állapotát és kezelték sérüléseit. Végül 1945. június 15-e körül jutott vissza az Egyesült Államokba, ám nem szerelték le. Alig ért haza, megkezdődött a csendes-óceáni hadszíntérre való átképzése. Mielőtt azonban bevetésre küldhették volna, a második világháború végleg lezárult.

A háború után Joseph Conlon a G. I. Bill rendszert kihasználva tanár lett, az Egyesült Államok hadvezetése ugyanis minden katonájának állta a tandíját, ha leszerelés után tovább akart tanulni a felsőoktatásban. Így lett Jerryből angolirodalom-tanár, illetve baseball-, amerikaifoci- és kosárlabdaedző. A2-es hajózódzsekijét még évtizedekig viselte, rajta a 460-asok kabalafigurájával, a fekete párduccal.

Idén augusztus 16-án és 17-én tett magyarországi látogatása során elmondta: nagyon hálás a magyaroknak azért, hogy újra eljöhetett, és azért is, hogy a társainak állított emlékmű egy magyar hősi halott katonák előtt tisztelgő mementó mellett kapott helyet. Bízik benne, hogy egy generációnak sem kell újra átélnie azt, amit akkor a világnak el kellett szenvednie. Kiemelte azt is: amikor otthon megköszönik neki szolgálatait, rendszerint elmondja, hogy szolgálta hazáját, de ez nem ünnepelendő, hiszen minden katona hű hazájához és végrehajtja a parancsot.