Gombafelhők árnyékában

A csendes-óceáni hadszíntér ütközeteinek és a második világégésnek véget vető, Hiroshima és Nagaszaki ellen bevetett atombombák kegyetlen sikere hatalmas önbizalmat adott az Amerikai Egyesült Államoknak. Úgy találták: a világ legerősebb katonai hatalmává váltak, amellyel mindössze csak a Szovjetunió lesz képes valamikor, a távoli jövőben felvenni a versenyt. Akkori amerikai tudósok és elemzők szerint a szovjetek mindössze csak az ötvenes évek közepére lettek volna képesek sikeres atomkísérleteket és robbantásokat végrehajtani.

Tévedtek. Az első orosz kísérlet ugyanis már 1949. augusztus 29-én megtörtént. A sikeres teszt megrengette a Nyugatot. Az USA ráébredt arra, hogy a szovjetek sokkal előrébb tartanak fejlesztéseikkel, mint ahogy ők azt addig gondolták.

A munkálatokkal a szovjet vezetés, valamint Igor Vasziljevics Kurcsatov, az orosz atomprogram atyja többek között Andrej Szaharov tudóst bízta meg. A feladatot végző KB-11-es tervezőirodáról azóta tudni, hogy a tervek alapjául szolgáló információk nagy része nyugaton működő hírszerzőktől származott. A szovjet tudósok az atomkísérletek során a Kazahsztán észak-keleti régiójában fekvő a szemipalatyinszki kísérleti telepen csaknem ötszáz légköri és földalatti robbantást hajtottak végre.

A hosszas próbálkozások eredményeként 1953. augusztus 12-én újabb történelmi pillanathoz érkezett a szovjet kutatás: sikeresen végrehajtották az első hidrogénbomba-robbantást. Egyes források szerint a nagy napra a robbanás hatásainak vizsgálata érdekében összesen 190 építményt, csaknem tíz harckocsit, közel húsz ágyút és tizenhat repülőgépet készítettek elő. A robbanás hatalmas volt. Négy kilométeres sugarú körben mindent elpusztított. Még egy vasúti híd is a levegőbe emelkedett.

Arról azonban már kevesebb szó esik a történetírásban, hogy a kísérleti robbantásoknak – köztük az első hidrogénbomba robbantásának is – milyen következményei voltak. Akkoriban ugyanis a tudósok még nem rendelkeztek kellő ismeretekkel a radioaktív sugárzásról és az évekkel, évtizedekkel később is visszatérő egészségügyi károsodásokról. Számtalan kivizsgálatlan haláleset történt azok körében, akik a robbantások idején a közelben tartózkodtak, illetve a bombák körül dolgoztak. Persze mindezen esetekről a hadvezetés évtizedeken át igyekezett hallgatni.

Ugyan nem ez volt a világ első hidrogénbombája, hiszen az Amerikai Egyesült Államok tíz hónappal korábban szintén sikeresen robbantott, ám az oroszoké volt az első, amely valamelyest könnyebben szállítható volt, mint amerikai párja. Érdekesség, hogy a siker ellenére Szaharov megrémült saját művétől és a hatvanas évektől kezdődően lelkes aktivistája lett az atomképesség békés felhasználásának. Utóbbi tevékenységéért 1975-ben Nobel-békedíjat kapott.

A robbantás eredményének és a fejlesztés részleteinek titkait sosem árulta el senkinek. Annyit azonban bevallott, hogy az 1953-as hidrogénbomba – habár a szovjetek számára első volt – korántsem volt tökéletes. Ennek ellenére – mint mondta – mégis sokat köszönhet a világ ennek a bombának. Megteremtette ugyanis azt az egyensúlyt kelet és nyugat között, aminek hála a hidegháború évei során végül nem került sor az atomtöltetek éles bevetésére.