Hetven éve ért véget a második világháború

Japán szó szerint a végsőkig kitartott a második világháborúban, pedig Tokióban 1945 nyarán már egyértelmű volt, hogy nem tudják megnyerni a csendes-óceáni hadszíntéren vívott harcokat. A szigetország flottája súlyos vereséget szenvedett az amerikaiaktól, és ugyan Washington a szigeteken vívott harcok tapasztalataiból és az ott elszenvedett óriási vérveszteségek miatt nagyon ódzkodott attól, hogy folyamatos előrenyomulással, szárazföldi offenzívák sorozatával vigye dűlőre a háborút, hosszabb távon így sem volt esélye a japánoknak. Főleg, miután az európai fegyvernyugvás után a Szovjetunió elkezdett a távol-keleti frontra összpontosítani, hiszen Sztálin vállalta, hogy három hónapon belül nekimegy Japánnak. Viszont a diktátor egészen augusztusig várt azzal, hogy megindítsa a támadást Mandzsúriában.

Az Egyesült Államok eközben nagyban dolgozott az atomfegyver kidolgozásán. Harry S. Truman elnök nagy reményeket fűzött a „csodafegyverhez": Pearl Harbor emléke még élénken élt az amerikai közvéleményben, a japánok pedig még az ekkor már borítékolható vereség ellenére is hihetetlen erővel álltak ellen. Emellett a szovjeteket is meg akarták félemlíteni, amire egy távol-keleti célpont tűnt a legalkalmasabbnak. Az amerikai hadvezetés Hirosima mellett Kokurát, Jokohamát, Niigatát vagy Kiotót szemelték ki a világtörténelem legpusztítóbb fegyverének bevetéséhez, Nagaszaki végül a történelmi főváros helyére került fel a listára, viszont eredetileg Kokura lett volna a második célpont. Az első atombomba végül kísérleti jelleggel robbant július 16-án, az új-mexikói Alamogordónál, a másik kettőt pedig Hirosimára, illetve – az időjárási viszonyok miatt – végül Nagaszakira dobták le augusztusban. Az amerikaiak már az első bombatámadás után kapitulációra számítottak, ám a japán hadvezetés eltökéltségére jellemző, hogy egyszerűen nem voltak hajlandók megadni magukat: Kantaro Suzuki miniszterelnök javaslatot tett a Háborús Irányítás Legfelső Tanácsának összehívására, de végül mindössze egy vizsgálóbizottságot küldtek Hirosimába, hogy felmérjék a pusztítás mértékét és a károkat.

Az amerikaiak ezután dobták le a második bombát is, ami már tényleg sokkolta Tokiót, ám lehet, hogy még ez sem lett volna elég a megadáshoz, ha ezzel nagyjából egyidejűleg nem mennek neki a Mandzsúriában állomásozó japán erőknek a szovjetek. A japánok emellett természetesen nem tudták, hogy az amerikaiaknak nincs több atombombája – e két tényező együtt már elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy három nappal később bejelentsék a feltételek nélküli kapitulációt. Jellemző, hogy egyes katonai vezetők még ekkor is folytatták volna a háborút, Hirohito császár azonban ezen a ponton közbeavatkozott, és a források szerint azt mondta: „Az elviselhetetlent el kell viselni!" Az egyetlen japán kikötés annyi maradt, hogy a császárt nem mozdítják el a trónjáról.

Hirohito augusztus 15-én – uralkodása során első ízben – rádióbeszédben jelentette be a megadást, a dokumentumokat azonban csak szeptember 2-án írták alá a csendes-óceáni harcok kipróbált hajójának számító Missourin, Douglas MacArthur tábornok és Chester W. Nimitz tengernagy színe előtt. (A késlekedés oka igen prózai volt: MacArthurnek a helyszínre kellett érnie.) A papírokat japán részről Mamoru Sigemicu külügyminiszter és Joshijiro Umezu tábornok, illetve MacArthur látta el kézjegyével egészen pontosan reggel 09.04-kor. Ebben a pillanatban tényleg, hivatalosan is véget ért a második világháború – amely azonban számos következményével a mai napig kísért bennünket.