Kockáztattak és győztek

„Bebizonyosodik, hogy Érsekújvár elfoglalása nélkül nem lehet elfoglalni Budát sem, valamint az utánpótlási vonalak sem működhetnek biztonságosan. Patthelyzet alakult ki, amelyben a keresztény erők Érsekújvárt akarják elfoglalni, a törökök célja viszont Esztergom visszafoglalása"- mondta dr. Négyesi Lajos alezredes, hadtörténész, hozzátéve: versenyfutás kezdődött az idővel, amelyben a cél a stratégiai előny megszerzése volt.

1685 júniusában a Lotharingiai Károly vezette keresztény sereg megindult Érsekújvár elfoglalására, azonban hamarosan hírét vette, hogy Ibrahim pasa szerdár serege bevette Visegrádot és Esztergom körülzáráshoz kezdett. „Ha mindkét félnek sikerül bevenni az adott várat, megint rögzül a patthelyzet, hiszen Buda kapuját – Esztergomot – elveszítik a keresztény csapatok, ellenben Bécs kapuját – Érsekújvárt – megszerzik a töröktől. Lotharingiai Károly ezért egy merész húzást tervezett, egyidejűleg akarta felmenteni Esztergomot és megszerezni Érsekújvárt" – fűzte hozzá a hadtörténész.

Lotharingiai Károly az uralkodó engedélyét kérte a kockázatos terv végrehajtásához, de nem kapott egyértelmű választ, sőt az uralkodó inkább lebeszélte a vállalkozásról, hiszen a török sereg ereje legalább ugyanakkora volt, mint a keresztényeké, másrészt a császár egy elterelő hadműveletet sejtett a törökök szándékában. Károly ezért önmaga hozza meg a döntést. A sereg egy része folytatta Érsekújvár ostromát, egy seregrész – mintegy 40 ezer katona – pedig elindult Esztergom irányába. „Hamarosan a felderítők jelentették, hogy a keresztény sereg előrevonásának hírére a törökök beszüntették Esztergom ostromát, és a táti mocsárhoz vonultak ahol letáboroztak. A keresztény sereg erős biztosítás mellett folytatta a menetet a reggeli óráktól, és a mocsarat elérve szintén táborba szállt" – fogalmazott Négyesi Lajos, aki hozzátette: a keresztény sereg utánpótlása is gondot jelentett, mivel az ellátmány Komárom környékén maradt. Tehát mikor a törökök megállították őket a mocsárnál, úgy tűnt, a vállalkozás kudarcba fulladt.

„Az idő előrehaladtával Lotharingiai Károly érezte, hogy elveszítette a kezdeményezést és már a visszavonuláson gondolkodott. Elég kritikus volt a helyzet, mert a keresztények nem kezdhettek visszavonulást annak kockázata nélkül, hogy a török lovasság azonnal támadást indít, ugyanis ekkorra már számos gázlót és átkelőhelyet deríttek fel a mocsáron keresztül. Emellett a török lovasság nagyobb volt, mint a keresztény, ezért az a veszély fenyegetett, hogy a török lovasság »rátapad« a visszavonuló keresztényekre és pánikba kergeti a visszavonulókat" – mondta a hadtörténész, aki szerint a hadművelet kudarca esetén a teljes felelősség Lotharingiai Károlyt terhelte volna.

Eközben továbbra is fennállt a veszélye annak, hogy amíg a törökök egy része a mocsárnál leköti a keresztény erőket, egy másik seregrész a Dunán átkelve az Érsekújvárt ostromlók ellen indul. Ezt a gyanút erősítette, hogy a törökök teljesen felhagytak Esztergom ostromával, és a mocsár partján pedig sáncokat emeltek, hogy megakadályozzák a keresztény erők átkelését, miközben másfélszeres erőfölényben voltak.

Károlyra nehéz döntés várt. Egyidejűleg tájékozódott az esztergomi vár állapotáról, a védelem megerősítésének szükségleteiről, valamint terveket dolgozott ki a visszavonulást illetően.

Ebben a helyzetben nem túl megnyugtató hírt hozott egy, a török táborból átszökött lengyel fogoly, aki elmondta, hogy a szerdár kihirdette: a keresztények csak 20 ezren vannak a 60 ezer törökkel szemben, ezért támadást fog indítani és szétveri a seregüket.

Ennek tudatában nem volt kétséges, hogy a török támadás még azelőtt megindulhat, hogy a visszavonulást végrehajthatnák. Fel kellett tehát gyorsítani a folyamatot. A mocsárnál 600 gyalogost hagytak vissza biztosítani, akiket a balszárny dragonyosainak kellett támogatnia.

„Károly herceg felismerte, hogy a fényviszonyok kedvezőek az éjszakai visszavonuláshoz. Telihold van, és a keresztények pont ezért választják ezt az időpontot, hogy tudják irányítani a seregüket. A török és tatár lovasság viszont észlelte a mozgást és megkezdte az átkelést a mocsáron, amely némi zavart okozott a keresztények soraiban" – mondta Négyesi Lajos, majd hozzátette: a keresztény sereg azonban rendkívül fegyelmezett. Két vonalban álltak fel, ezek közül az egyik a törökök felé nézve biztosította a folyamatosan hátráló másik seregrész mozgását. A fedező vonalnak sikerült megállítani az ellenséget, a hajnali órákban azonban a másik seregrészt Károlynak muszáj megállítania.

„A holdvilágos éjszaka után a hajnali órákban köd szállt le a vidékre. Károly nem vállalta a manőver folytatását, parancsot adott, hogy a másik seregrész álljon meg és induljon vissza a fedezést végző csoporthoz. A törökök eközben áthozták az ágyúikat a táti mocsáron. A két fél nem látott semmit a ködben, csak az erős mozgást hallották és ekkor hirtelen felszállt a köd. A napsütésben ott állt egymással szemben a két sereg, alig fél ágyúlövésnyi távolságra. Először a törökök lőttek az ágyúikkal, azonban a lövedékek a keresztények feje fölött szálltak el. A sólyomágyúk viszont félelmetes pusztítást okoztak a törökök zárt soraiban. Az ágyútűz szünetében a török lovasság a keresztény balszárnyra támadt, de Károly parancsnoksága alatt sikerült visszaverni a támadást, és megkezdődött a balszárny szervezett előrenyomulása. A jobbszárny elleni török támadást az oda rendelt csapatok sikeresen kivédték, majd elkezdték őket a mocsár felé szorítani. Ki kell hangsúlyozni, hogy a sikerhez maximális mértékben hozzájárult, hogy a Tokod környékén állomásozó magyar huszárok a folyamatos török nyomásnak ellenállva biztosították a déli szárnyat" – fűzte hozzá Négyesi Lajos.

A szövetségesek a mocsáron is folytatták az előrenyomulást. A török fővezér a mocsár innenső oldalán megpróbálta rendezni a harcrendet, azonban végül visszavonult Buda irányába. Az oszmán sereg jelentős veszteséget szenvedett. A 200 fogoly mellett, 2000 lovas és legalább 4-5000 janicsár maradt a csatatéren, miközben a keresztények vesztesége alig 100 fő volt. A török fővezér, Sejtán Ibrahim, a vereség büntetéséül már Nándorfehérváron megkapta a szultán által küldött selyemzsinórt.

A keresztények kockáztattak és győztek: az út megnyílt Buda felé.