1917. augusztus 27. – szeptember 29.

A mai lap szerint az orosz rubel óriásit esett, 100 rubel 134 márkáért kapható. Az iparcikkek ára ennek arányában megy, rohan fölfelé. A városban olyan nagy a vásárlási kedv, hogy alig lehet már venni valamit, s ha lehet, azt is minden órában drágábban. A kereskedők persze igyekszenek előre az árakkal. Mindenki le akarja rázni magáról a rubeljeit.

A muszkák itt a barakkokban is eladó portékákat keresnek. Egy pár téli szeretetadomány fehérneműt 8–9 rubelért vesznek meg, a finom- és pipadohányért fontonként 16 rubelt adnak, de aki ma eladja abban a hitben, hogy jó vásárt csinált, másnap már bánhatja, mert közben megint áremelkedések történtek. Mi is igyekeznénk előre ellátni magunkat a szükségesekkel, de a muszka még azt is megtiltja, hogy a lábunkat a lavkákba betegyük. Se nem ad, se a vásárlást meg nem engedi, tehát szabad választást hagy a lopás, csempészés és éhenhalás között. Mi tagadás, lopnánk is már, ha olyan könnyen lehetne, de a csempészést mindenesetre teljes gőzzel űzzük. A kakaó fontja már 6 rubel, ezt Klein Sanyi és Podolcsák révén a városi üzletekből szerezzük be. Mongolpofájú praporcsikunkat olcsóbb vidékre küldték bevásárolni, Mandzsúriába, de már hosszú ideje ott jár, és semmi életjelt nem ad magáról; talán volt esze és elinalt
a muszkák pénzével, hisz a komité tagjai a harctérre szánták. De a mi jóllakásunk ideje az ő kérésével megint kitolódik, egész műkoplalókká alakít át bennünket ez az átkozott orosz.

A gyenge táplálkozás nemcsak a testi, de a szellemi erőinkre is nagyon károsan hat, néha-néha egészen megbutul az ember, s valami állati, fásult közönnyel vegetálunk tovább. Sokszor intelligens emberek szájából olyan hülye diskurzusokat hallok, hogy összecsapom a kezeimet. Meg kell rettenni, ha egyik-másik bajtársnak a szeme közé nézek. Nemcsak az állati közöny, a kihaló intelligencia, de soknál az elmezavar tünetei jelentkeznek. Minden gondolat, minden törekvés az evés körül kering. Dühös energiával támadok néha magamra és igyekszem valahonnan biztatást meríteni; hej, de ezek az áldott kutak, melyek a reményt csorgatták, mind-mind apadóban vannak! Csak egy tart ki mellettünk, az áldott Természet. Vannak gyönyörű nyárutói napok, naplementék, égiháborúk, melyeket teljes szívvel tudok élvezni. A testi fáradtság nem tesz fásulttá velük szemben, mint a Kárpátokban, és ha a forró homokon elfekszem valahol a hegyoldalban és mellettem zümmögő méhek s pillangók járnak, mintha csöndesen gyógyulna bennem minden seb, és a napsugár mintha erőt öntene tagjaimba.

Egy délután sehogyan sem tudok már maradni, valami megmozdul bennem. Kirándulótársakat toborzok, s mikor ketten vállalkoznak rá, boldogan vágok velük neki a hegycsúcsok felé. A mélyen kéklő égbolt puha fehér felhőivel mosolyog felettünk, és mintha húzna felfelé oda a csúcsra, ahová 1915 tavasza óta nem tehettük a lábunkat. Akkor még sok hó volt. A tábor körül nincsenek felállított őrök, csak portyázó járőröktől kell magunkat távol tartani, jól kinyitjuk hát a szemünket, akár a fronton. A hegycsúcsról erős vízmosások futnak a völgynek, s ezek közt vannak oly mélyek, hogy elnyelik az embert, kitűnő takarást nyújtanak. Följebb pedig, a kiirtott erdő helyén sűrű fenyőcsemeték tömege segít a bújósdijátékban. Meg-megállunk, s mind jobban szélesedik alattunk a látóhatár, mind kisebbek a tábor barakkjai. A csúcs közelében hangokat hallva, a csemeték közt oldalazva kissé tovább megyünk, az éles sziklagerincnek egy másik kimagasló csúcsára. Erős szél zúg itt fenn, és izzadtak vagyunk, azért egy darabig a vén szürke sziklaóriások meleg testén pihenünk el, gyönyörködő szemmel tekintve alá a Selenga messze-messze húzódó csíkjára, az ezüstösen csillogva kanyargó széles víztükörre, a buja zöld füzesek és nyárfaligetek közt sikló keskenyebb vízerekre és a holt folyóág tócsákra kígyózó csíkjaira. Túl a vízen, a part dombjain szántóföldek nyújtóznak. Micsoda remek vadászterület! Valami faluféle is van ott, alig kivehető feketésszürke faházak sejtődnek a lombok alatt. Még messzebb az ismert erdős hegylánc magaslik, itt-ott irtások, az ember keze nyomai ott is. Messzi-messzi dél felé, a Góbi irányában kéklő párás távolba vesznek.

Lent, a hegy alatt a tábor völgye lejt a Selenga felé, sárga homokalapon villogó piros tetős barakkok mértanilag pontosan sorakozva, szimmetrikusan nyújtóznak az utcák két oldalán.
Mögöttük a temető felé vivő mélyebb völgy, balra a tiszti tábor hatalmas emelete piros téglabarakkjai, fölötte ritkás fenyőerdő. A falu is jól látható a domboldalon a tábor mögött, s túl rajta megint más hegyek kulisszái. Csaknem egy magasságban velünk a temetői völgy szurdoka a túlsó hegyoldalon. Hirtelen szakad meg, meredek kőgörgeteges falain csak néhány girbegurba fenyőcsemete és pár bokor csimpaszkodik, de néhány szép szál fenyő is gyökeret tudott verni ezen a megközelíthetetlen helyen. Vulkanikus erők munkájáról beszélnek ezek a zordonan vad sziklafalak és itt ez az éles sziklagerinc, melyre most felkapaszkodva olyanképpen lehet lovaglópózban elhelyezkedni, hogy egyik lábunk a tábor felé, a másik meg a túlsó völgy felé lóg le.

A sziklarepedések gyér humuszában azért itt is megfogant egy-egy fenyő, és élelmes gyökereit beleverve a nyiladékokba, egyik-másik hatalmas szálfává fejlődött. Van olyan, hogy a vihar már kicsavarta helyéről, de néhány gyökerével még sikerült belecsimpaszkodnia a hegybe, s sudarával ismét felfelé fordulva az ég felé, fantasztikusan görbe kígyószerű törzset nevelt. Ezek a küszködő fenyőproletárok teszik itt változatossá a képet, friss zöld keretet szolgáltatva a messzi síkság egy-egy remek tájképéhez. Elnézem őket, és meghallgatom, amit életük történetéről beszélnek, hiszen a természetet ismerő embernek nyitott könyv, élő szó az, amit puszta alakjuk elárul. Az egyik azt panaszolja, hogy szegény helyen látta meg a napvilágot, küszködve tudta csak táplálékát megszerezni, és alig valamit nőtt évenként. Vén fa már, de még mindig satnya, vézna ágait gubancossá tépték a viharok, de egy-egy védő sziklaóriás meg-megsegítette a nehéz időkben, valahogy a rettenetes teleket s a hónyomások kárait is kiheverte. A másik több földet kapott, frissebben nőtt, de egy nyári zivatar váratlan villáma csapta vissza a földre az égre törő sudarát, s évek óta ezt a rettenetes sebet nyögi. A barna-sárga tobozok magvaiból annyi apró csemete növekedik itt a napfény fürdőjében, de milyen kevés marad meg belőlük! És alig-alig akad olyan, amelyik duzzadó erővel baj nélkül nőhet hatalmassá, széppé. Valahogy sorstársaknak nézem ezeket a némán tűrő vén legényeket. Türelemre, szívós kitartásra, soha kétségbe nem eső bizakodásra tanít a beszédük. (Itt, a magasban játszódott le körülöttük nem is sokára egy csúnya véres harc epizódja, itt volt a vörös rajvonal, s golyók fütyültek ágaik között.)

Erről a helyről még pompásabb a kilátás, mert minden irányban szabad a tér. Észak felé is messze röppenhet a szem. Arra zárt erdőségek komor tömegei duzzadnak a hegyek hátán, mindenütt sötét fenyők élesen metszett vonalai koszorúzzák a kék ég alját. Itt-ott világosabb zöld foltok, egy-egy hatalmas irtás vagy felégetett erdőrészlet után növő csemetéinek sűrűje. Arra fel pedig az Észak vészjósló komorsága, a végtelen Tajga, az Ősvadon, a titokzatosság. Mi csak a napos Dél felé nézgelődünk, amerre a Selenga-völgy vész el a messze hegyek között, amerre az ember nyomait látni innen is, s amerre a börtönünk kapuját sejtjük. Csak ne lenne túl a kapun az az átkozott Góbi!

Egy másik csúcs magaslik egypár ugrásra tőlünk, a fiúk szívesen jönnek utánam oda is, és nemhiába, mert innen a Bajkál-vasútnak alattunk futó dupla sínpárját pillantjuk meg. Tehát a vasút a Selengával együtt, mindig annak partján megkerüli ezt a hegyet, s életet hoz ide a Jóisten háta mögé is, hisz odalent egy kis őrházféle tetőire esik pillantásunk, s a mellette elterülő üde zöld pázsiton tehenek legelésznek. Egy kis muszka kölyök hancúroz mellettünk, idehallatszik a magasba vidám visongása, hol karvalyok hintáznak a langyos levegőben. Egy előreugró hegyfok ritkás erdővel borított falaival zárja el a folyó további útját szemünk elől, de a messzeségben néhány falut látni még innen. Ezek mind a Selenga futásának irányát jelölik, mert itt az élet a folyópartokat követi. Micsoda isteni élvezet lenne elfeküdni ott lent a füzesek közt a parti pázsiton … szabadon! A sárga zátonyokon napfürdőzni. Megúszni a csillogó folyóágat és a szigetek rejtekeit felkutatni, ahogy azt valamikor ábrándos diákszívvel elképzeltük egy-egy Verne-regény olvasásakor. Hisz ez odalent egy felfedezetlen világ. Meg is csinálom én még ezt! − határozom el magamban. Hiszen az ellenőrzés lassan-lassan enged. Ha olyan hosszú lenne a szibériai nyár, mint a miénk, és ha nem az átkozott kinézerek laknák a tőlünk délre elterülő vidéket, vagy ha a muszkák nyelvén jobban tudnánk szólni, de könnyen lehetne innen útnak eredni! Vagy ha csak egy fegyverhez juthatnánk, mellyel a napi élelmet megszerezhetnénk. Az élelem megszerzésén múlik voltaképpen a szökés lehetősége. Akik megpróbálták, mind ezen vesztették el a játékot. Néhány nap alatt elfogyott minden élelmiszerük, s be kellett térniük az első muszka faluba, s ezzel aztán le is leplezték magukat. Alig juthattak el pár napi járásra. Nekünk meg kell elégednünk a szabadságnak egy kis falatjával, amit egy-egy ilyen kirándulás nyújt, mint a mai.

Nem vagyunk egyedül itt sem. Egy csukaszürke bajtárs bukkan fel egyszerre a közeli sziklák mögül, méghozzá a túlsó völgyből jön. Valamit cipel jobbjában, csempész. Élelmes ember. Ezt a módot találta ki, hogy megszerezze azt a pár kopekot, ami a muszka élelempótlásra okvetlen szükséges, ha élni akar az ember. Talán tejet hoz a baktertől, talán még messzebb járt a faluban, de ez már kockázatosabb vállalkozás, bár annak, aki jól beszél oroszul, százszorta nagyobb lehetőségek nyílnak meg, ők elpajtáskodhatnak a muzsikokkal, s egészen más megítélés alá esnek a muszkák szemében, könnyen boldogulhatnak. Könnyebben élve, az ilyeneket a szökés sem izgatja annyira, ezek türelmesebben várnak.

Megindulunk vissza a táborba. Két fegyvertelen muszka katona jön felfelé, de előbb észrevesszük őket, mint ők bennünket, és egy kis oldalazás után a fenyőcsemeték közt észrevétlen kerüljük el őket. Valószínűleg jagodáért jöttek ki. Ez a piros áfonya talán az egyetlen gyümölcse Szibériának. Sok tenyészik itt a hegyoldalban, apró kúszóindáira minduntalan rábukkanunk, meg is kóstoljuk, savanykás, piros bogyóit, de akár bodzabogyót ennénk, biz nem sokat érőnek találjuk. Még éretlen. Ennél azonban vagy egy sokkal többet érő fajta, a kökényszínű, csaknem fekete jagoda. Ez azonban ritka, úgy mondják, innen 150 versztnyire lehet csak találni, úgyhogy egy ivópohárra valót a muszka parasztok elég drágán, 15 kopekért árulnak. Porcukorral valami különösen üdítő csemege, úgyhogy nagyon nehéz ellenállni, ha az árusok jönnek. Érdekes, hogy zománcos fehér tányéromon pár órai állás után a fekete jagoda minden szeme kerek lilás foltocskákat hagyott, melyeket többé semmiféle mosogatással onnan eltüntetnem nem sikerült. A jagodázásnak van még egy hátránya, s általában a kirándulásoknak egy árnyoldala, az ti., hogy állandóan gondolnunk kell arra, hogy ezen a vidéken a meleg sziklák közt sok a vipera. Csak nemrégiben marta megy egy ilyen bestia az 500. rota egy tagját, aki kertészember lévén egy vadvirág csábjainak nem tudott ellenállni, utánanyúlt és az alatta levő vipera harapását nyerte helyette. Szerencsére már esteledett, s úgy mondják, ilyenkor már nem oly veszedelmes a vipera marása, talán mert a kígyó a napnyugtával álomba merevedve kevesebb erővel mar, s nem oly mélyen már. Bajtársunk karja végig feldagadt, de kis ideig tartó kórházi kezelés után nagyobb baj nélkül úszta meg ezt a kalandot.

Éppen vacsoraidőre éhesen érkezünk haza, Szenográczky egy hatalmas vadvirágcsokorral dicsekszik a barakkbelieknek, és áradozó szavakkal mesél a mai délutánról. Ez a gyenge kis korty a szabadságból nagyon jólesett, s egy időre kissé megnyugtat. Ki kell törni néha-néha. A muszkától nem várhatjuk, hogy rájöjjön arra, mit jelentene, ha néha legalább csoportos kirándulásokat engedne. Ellenkezőleg, mindig szigorítani törekszik a záró gyűrűt. Tegnap Matusevics megint lezáratta a bataillont, de mikor a parancsot kapott őrt leváltották, az már nem adta tovább a ki-bejárást megtiltó rendelkezést, s megint csak szabad a járás. De amúgy se jövünk zavarba. Ha az őr okoskodik, van más megoldás, több is. Jómagam az 500. rota felé eső oldalon fedeztem fel egy alkalmas lyukat a kerítésen, s tegnap este is a Krafft Fricinél való vizit után jó későn arra tértem haza. Bögöthy pajtás lapjáról siettem hírt adni, és egy kitűnő csája mellett eldiskurálgattunk a régi boldog időkről. Híreket vittem s hoztam.

Szájról szájra jár köztünk, ha valaki érdemes hírekhez jut hazulról, vagy egy olyant fedezünk fel egy-egy külföldi lapban, vagy muszka tisztek elejtett szava, bizalmasan megsúgott közlése jut valamelyikünkhöz. Ezeket aztán a plennifantázia hatalmas nagyítólencséje úgy kiforgatja néha az eredeti formájukból, hogy a szülőjük se ismer rájuk, de az mellékes. Ha jó a hír, bolhából elefánttá nő hamarosan, ha rossz, agyonhallgatva. Többek közt azt is hallom, hogy Götznek és más négy tiszti táborbeli úrnak megjött hazulról az igazolása, csak egy kis hiba történt, ti. önkénteseknek igazoltattak, s nem tiszteknek, és úgy hírlik, rövidesen röpülni fognak vissza ölelő karjaink közé. Götznek erre következő sakkhúzására egészen kíváncsi vagyok, mert, hogy vele ilyen könnyen menjen a dolog, azt alig hiszem. Egyébként csodálkozom, hogy mint önkéntest mégis igazolták, jómagam már oly túlzásra ragadtattam magamat vele szemben, hogy közbakának képzeltem. Ehelyütt is sajnálatomat kell kifejeznem ezért a méltánytalan gondolatomért.

Az amerikai konyha valószínűleg megint megkezdheti üzemét, mert egy újabb druzsina van most itt, s ennek parancsnoka nem olyan vad alak, mint elődje volt. Szó nélkül aláírta a konyha bevásárlási könyvét. Egy kissé gyanakszom ugyan, hogy talán nem is igen tudta, mit írt alá, no de az a fő, hogy aláírt. Az az orvos, aki ezenfelül naponta láttamozza a rendeléseket, szintén szívesebb ember, mint az előző volt, s így egy kis könnyebbülés jótékony szellője lengedez a fáradt plenniarcok körül. Mi igazán elmondhattuk, hogy „selten kommt was besseres", de végül odajutottunk egy és más dolgokban, hogy kutyábbul már nem lehetett, így hát reménykedünk, hogy más tekintetben is megint emberihez méltóbb körülmények közé jutunk. A frontról igen sok sebesült muszka érkezett, akik az eddig puskaport se szagolt s itt hűsölő társaságra nem valami jó szemmel néznek, s úgy halljuk, most ezeket zavarják ki a harctérre. Úgy tetszik, ezek az emberek korántsem olyan komiszak, mint az eddigi front mögötti „hősök". Azt kellene hinni, hogy a frontról gyűlöletet hoztak vissza velünk szemben, és íme, inkább megértést mutatnak. Aki maga is sokat szenvedett, más szemmel néz a szenvedőre.

Az orosz rendes konyhánk kosztja most is rettenetes. Hogy legalább egyszer hetenként tűrhető legyen, vasárnaponként fejenként 10 kopeket szedünk össze, ezt valahogyan mindenki ki tudja guberálni, s ezen a pénzen 3 pud húst és 24 pud burgonyát csempészünk a konyhára, meg egy kevés fűszerre is jut, s legalább ehető levest tudunk így adni. A rettenetes koszt mindenkit hajt innen. Mindenki a városba szeretne jutni valami állásba, ahol teleeheti magát. De hát sok az eszkimó s kevés a fóka. Sőt a fókák közt is sok az ehetetlen. Weil barátunk például, aki a medikusok protekciója révén Udinszkban egy orvos házában (Grudin?) talált helyet, megunja a dicsőséget és visszajön közénk. Faggatjuk, miért jött meg, de csak rövid kézlegyintésekkel felel, ezek is eleget mondanak. Koldus szolgájának lenni nem lehet valami finom dolog, márpedig a doktoréknál valahogy így áll. A doktorkisasszonyok maguk is a padlón háltak egy bundán. Nappal azért a legújabb párizsi divat szerint tündököltek. Főzni sejtelmük sem volt, mert hát ezt nem tanítják a gimnáziumban vagy egyetemen, ahol ők tanultak. Weil bajtárs igen furcsa képet fest az itteni „úri" társaságról. Egy picikét vadak biz ők.

Újabb keltezés, de naplómban nem jelöltem meg.
Az amerikai konyhán megindul csakugyan az üzem a régi módon s régi árakon, előfizető azonban csak igen kevés akad, mert hazulról igen gyéren érkeznek a pénzek. Cserbakov, a muszka praporcsik mégis megérkezik Mandzsúriából, úgy halljuk, főleg borsót és babot (szója?) vásárolt, s közte egy zsák kávét is csempészett be természetesen, amit most nekünk kínálgat. A drágaság folyton nő, kivált a ruhafélék megfizethetetlenek. Nagy szeme is van a hazai dolgoknak és ugyan jókor jönnek a csomagok. Végre megint megérkezett csaknem 1000 darab, és azóta is csaknem naponta jeleznek 200–300 darabot. Jómagam sem maradtam ki, hála az otthonlevők kedves gondosságának. Egy kis csomagom érkezett egy teniszinggel, lekvárral, szalonnával és hasznos apróságokkal. A szalonna még élvezhető, dacára a rettenetes hosszú és az egész nyáron át tartó útnak, no hát élvezem is.

Szeptemberben Székellyel megkezdem a gazdasági kettős könyvviteli tanfolyamot. Az előző kettős könyvviteli ismeretekkel játszva megy, s a napokat jól csapom agyon. És ez a fő. Kitartani, kitartani, ez még mindig a jelszó s ez a foglalkozás kissé segíti az embert. Vannak, akik semmibe se akarnak belefogni, már „tekintettel arra, hogy úgyis hamarosan indulunk. „Hiszen már a Telegram is az a hírt hozza, hogy kicserélésünket csupáncsak a szállítási nehézségek akadályozzák, s a németek a pinszki vasútvonalat semleges kicserélési zónának ajánlották fel. Nagy a reménykedés, s akik a sok leégett remény után még tudnak bízni, azoknak jó napjaik vannak, míg meg nem jön a szokásos tus: a muszka nem fogadta el a német ajánlatot, mert „a foglyok nagy száma miatt nem képes a szállítást lebonyolítani". Megint csak az én pesszimista felfogásomnak lett igaza, sőt most már elelmélkedhetünk a muszka őszinte vallomása után, hogy mi is lesz hát velünk. Vagy meg kell várnunk, míg annyian felfordulnak közülünk, hogy a nagy szám kisebbre redukálódjék, de közben persze a várakozókból nagy részben felfordultak lesznek, holott mindenki az előbbi kategóriába szeretne tartozni. Vagy ki-ki a maga szakállára vág neki a nyugati látóhatárnak, ez esetben az éhező európai Oroszországban hagyhatja a fogát, ami gyenge vigasz − vagy végül beletörődhetünk abba, hogy nekünk immár Szibéria földjéről dalolta a költő, hogy „itt élned s meghalnod kell."

A vasutak rohamos tönkremenése miatt ez az utóbbi megoldás látszik a legvalószínűbbnek. Volt is már erre példa. Hallgassuk meg csak ezt a kis mesét. Magyar foglyok valahol Omszk vagy Tomszk környékére kerültek munkára. (környék alatt érts egy kb. ezer kilométeres sugárral húzott kört a fent nevezett városok körül.) Jó pár száz versztnyire jutottak el a szibériai vasút vonalától, ahol még a madár sem jár. Magyarul beszélgetve ballagtak át egy falun. Meghallja ezt két öreg, igen öreg orosz muzsik, és így szól hozzájuk ugyancsak magyarul. „Hát kendtek magyarok?" „Mi azok volnánk, de hát maguk kicsodák?" − felelik nagy álmélkodással a fiúk. „Mi is magyarok vagyunk. 1849-ben kerültünk a muszka fogságba, aztán ide hurcoltak bennünket. Három évig gyalogoltunk, mindig messzebb hozott bennünket az orosz. Sokan elpusztultak közülünk. 45-en jutottunk el idáig. Itt földet kaptunk, muszka lányokkal házasodtunk össze. A fiaink kozákok, a háború eleje óta távol vannak innen. A régiek közül már csak mi ketten vagyunk." „Hát hogy nem igyekeztek hazajutni innen?" „Ott is csak az orosz szolgái lettünk volna, hiszen elfoglalta Magyarországot. Aztán azt se tudtuk volna, merre induljunk útnak." „Hát Magyarországról semmit sem hallottak?" „Nem. Azt tudtuk, hogy negyvennyolcban Debrecen volt az ország fővárosa, mert Budát elfoglalta a német. Azóta nem tudjuk, mi történt." Az öregeknek állítólag fogalmuk sem volt róla, hogy tőlük pár száz versztnyire a szibériai vasút szalad, s azon talántán haza is mehettek volna immáron. De miért is most már.

Ezt a lelket rázó igaz vagy nem igaz történetet (forrását hasztalan kerestem) nemrégiben hallottuk, s most
a fantázia szárnyán könnyebb a repülés. Igen, mi is itt ragadunk, erdőirtó muzsikok leszünk, fenyőgerendákból tákolunk kunyhót és tenyeres-talpas szibirjácskákat veszünk el asszonynak, valami jobb rablógyilkos famíliából. Ez jobb lesz, mint valami politikai száműzött gyengédebb intelligens ivadéka, aki talán fejni vagy kapálni se tud. Zabot és krumplit fogunk vetni, no meg kását, rozsot, sőt búzát is, és előkelően trojkán fogunk járni. A mi fiaink is kozákok lesznek, és majd egyszer ők fogják elfoglalni a muszka cárnak a Duna-Tisza-közét, ahol olyan ismerős nótákat fognak hallani, mint az ő szibériai dalaik, és olyan ismerős arcokat fognak látni, mint amilyenekkel mi is találkoztunk a kaukázusi és doni kozákok között. Némelyiket csaknem meg is szólítottam magyarul.

Össze kell szorítanom a fogaimat roppanásig ezekre a lehetőségekre. Annyit érzek, hogy én itt nem maradok ugyan, ha három évig gyalogolok is visszafelé. Én meg fogom találni az utat, mert akarom. „Akarom!" − ordítom magamban, s felijedek: talán hangosan kiabálok már és a bolondok listájára kerülök? Haza, igen haza akarok és fogok menni. „Tudjátok-e, mi a Haza?" − írta Pósa Lajos bácsi. És Istenemre, jól megírta. Csak kivert embernek való Szibéria, meg Ázsia-utazóknak. Ha egyszer hazakerülök, talán még látni is kívánom majd hosszú évek után, de most elegem van belőle. Sok pénzzel talán lehetne valamit próbálni, de ebben az esetben is valószínűbb, hogy agyonütnek a pénzemért, mint hogy hazasegítenek a derék muszkák. Számadást csinálok, és sajnos konstatálnom kell, hogy a Machonnak adott 70 rubellel súlyosabb érvágást eszközöltem pénztárcámon, mint szabad lett volna. Egy 100 koronás bankómat már akkor zálogba kellett tennem. Van 38 rubelem ezüstben és 50 db ezüstforintom: ezek a végső tartalékok, de azon felül aztán alig valami (Machon ma is adósom). De sokan vannak, akiknek semmijük sincs, és most szorult helyzetükben elszánják magukat a végsőre, állást vállalnak a városban.

Szabó Gy. Géza ezermester barátunk persze könnyen talál helyet. Lakatosnak szegődik el kosztért és havi 30 rubelért. Különösen érzékenyen búcsúzom tőle, mert 16 rubelem távozik vele, s szívből jövő „Viszontlátásra" köszöntésem mindenesetre a rubeljeimnek is szól. Kezdetben olyan komisz lakást kapnak, hogy társa, Kintli Jenő (Németországot járt ipariskolás ügyes gyerek, később vörös népbiztos) el is pályázik a suba mellől. Sikerül neki német és francia nyelvmesteri állást szerezni egy állítólag milliomos famíliánál (minden plenni milliomosnak mondja a gazdáját), ahol polgárista leányokat tanít. Nagy hümmögéssel veszik ezt tudomásul a barakkban. Molnár Pali bankos, Várterész A., Rózsa és Gapsz tanítók, mihelyt az amerikai konyha bezárt, rögtön Dalcsiba szegődtek el erdei munkára. Pali, aki mint egyik legfőbb hasember a koszt leromlásán rettenetesen elkeseredett, és aki korábban az erdőre ment bajtársaknak elbeszéléseiből kivált a bő ennivalóról szóló regéket hallgatta csillogó szemekkel, nagy reményekkel távozott. De már az indulásnál tust kaptak, ekkor derült ki ugyanis, hogy nem oda viszi őket a muszka, ahova menni akartak, Dalcsiba, hanem valahova messzebb, egy ismeretlen erdőre, ahol négyen csak magukban lesznek. Egy héten belül aztán itt is van megint az egész társaság. A dologban az az érdekes, hogy innen messziről dicsérni kezdik az erdei jó dolgukat, a kosztról ábrándos képpel meséket költenek, majdnem azt hinné, az ember, hogy rögtön mennének is vissza, ha hívnák őket. Talán mennének is, de megint csak visszakérnék magukat egy hét múlva. Hát ilyen hisztériás a plennitermészet. Nagy reményekkel megy mindenki, s hosszú orral jön vissza egy nagy része.

Vasárnap már kora reggel a mezei hadakból mindig egy igen szépszámú vendégsereg érkezik „haza", a seregben előkelő „civil" uraktól csak úgy hemzseg a barakk, és maszlagolnak rogyásig, akár otthon az Amerikából visszajött, leégett magyar. Persze csak a jó dolgokkal dicsekednek, s csak nagy firtatás után vallják be, hogy biz, hajnaltól esti marhamód dolgoznak. A városiaknak könnyebb a dolguk, pl. Szabó Gy. Gézánk mint „európai iparos" a következő dolgokban mesterkedik: csajnikfenekeket forraszt, bicikliket és varrógépeket javít, szóval ő bevált, s meg is van elégedve. Üres kézzel persze nem jönnek ezek az urak, vérükben van már, hogy valamit csempésszenek, s a barakknak így egészen jól jön ez a forgalom. Mint városi jól informált urak, sok hírt is hoznak, s ezeken élősködünk a következő vasárnapig.

A muszkák a rigai áttörés leírását hozzák, s Riga elestét most már nyíltan beismerik, úgyis tudja már mindenki. Egy üdítő kortyintást megér ez a hír mégis, mert az ember megszokta, hogy jó hírnek nehezen higgyen. A nyomorúságunk közepette a muszka nagy baja bennünket erősít, a jajgatása biztat. A lapok siránkozása kellemesen simogat. Ezek szidják a hadsereget, mint a bokrot, és egy újabb tarnopoli katasztrófára készítik elő olvasóikat. A fronthírek rettenetes káoszt sejtetnek. Nincs harapnivaló, nincs ruha, nincs lábbeli, s ezzel velejár a fegyelem teljes felbomlása. Mindenütt lázong a katonaság, lázong a front mögött a városi csőcselék és lázong a parasztság. A parasztok felosztják az uradalmakat, kirabolják a magtárakat, felgyújtják a majorokat, a városokban pogromok vannak napirenden, fényes nappal rabolják ki az üzleteket, a szeszraktárakat előszeretettel fosztják ki, elsősorban az ipatelepeken sztrájkol a munkásság, és teljesíthetetlen követeléseket szab − a szén- és egyéb bányákban is hasonló a helyzet. Nemsokára felére esik a szénprodukció és a vasutaknak felére kell csökkenteniük üzemüket, aztán meg is állhatnak, s mi ezzel befagytunk Szibériában. Hát persze, hogy ideges a szerencsétlen plenni! Érezzük, hogy össze kell fognunk, mert ebben a kavarodásban csak magunk segíthetünk magunkon.

Tarnopolnál nekünk rengeteg zsákmányunk lehetett. A következő fordulat a Kornilov-féle felkelés. Nyakra-főre váltják le a hadsereg főparancsnokait, mint ez már ilyenkor történni szokott. Minden héten más a fővezér. Végül Kornilovot nevezik ki, aki Riga elkerülhetetlen elestét rég előre jelentette, mégis őt akarják meneszteni, bűnbaknak megtenni. Kemény ember lehet, nem enged, megtagadja a hatalom kiadását kezéből, s Kerenszkivel ellentétes rendelkezéseket ad ki, Pétervár ellen indul és annak vasútvonalait elvágni igyekszik. Ide mind a két potentáttól érkeznek parancsok, és a szegény komité nem tudja, melyiknek engedelmeskedjék. Egész nap gyűléseznek a színházban, és a húr pattanásig feszül. Jóakaratú figyelmeztetést kapunk, hogy ne járkáljunk kint az utcákon, mert könnyen megeshet, hogy a muszkák két pártja ölre megy, s a plennisereg is rosszul járhat, ha közbekeveredik. Nem utolsó dolog, hogy a bataillonunk kerítése, mely bennünket fogva tartani lenne hivatott, az idők múlásával ilyenformán védőfallá alakult át, s egészen megnyugtató, hogy még megvan és bennünket a külvilágtól némileg elzár.

Végül is a sajtónak sikerül mindenkivel elhitetni, hogy Kornilov a cár embere, ellenforradalmár és csapatai cserbenhagyják. Ők a lapok szerint nem is sejtették, hogy ellenforradalmár mellett fogtak fegyvert. Még megeshet egyszer, hogy a muszka két pártra szakad és a plennik százezrei dönthetik el a kérdést. Csak ne szakadnánk ugyanakkor mi is még több pártra! Az európai Oroszországban levő foglyok máris belekeveredtek a komédiába. Igyekeznek egérutat találni a zavarosban, s a lapok hozzák, hogy a forrongó városokból ezerszám szöknek nyugat felé, és különösen Riga körül egész csapatokat alkottak, rabolják a visszavonuló trént, „és ezt az életet előnyben részesítik a nehéz viszonyainál fogva keserves fogolytábori élettel szemben." A fronton átjutni azonban úgy látszik, nem olyan könnyen megy. Hogy aki egy kis erőt érez még magában, az most megpróbálja, az természetes, de már aki egy kissé messzebb került vagy gyenge, annak a szökés lehetősége nincs meg.

A fronttól távoli szibériai életnek aránylag ma még elég nagy a nyugodtsága. Olvasom Horecki levelét, aki mint invalidus került el Európáig, ott megrekedt az egész transzport, mert Moszkvában valamennyiüket visszadobták, s most végtelen önváddal illeti magát, miért nem maradt nyugodtan Berezovkán. Roppant rossz cserét csinált, csehek őrzik őket, komiszkodnak velük, éheztetik őket, s a nyakra-főre szökő kétségbeesett társak közül jaj annak, aki kézre kerül. Némi vigasztalás az ő panasza nekünk ittmaradtaknak, mert itt a rettenetes kosztot leszámítva tűrhetőnek mondhatnánk helyzetünket. Jómagam még javulásról is beszélhetek, mert jó lakást kaptam, sőt előkelőnek is bátran nevezhetném. Müllernek, a barakk kommandánsának kis szobájában leülök a barakk közepén. Felkínálta az öregúr, németes korrektséggel nekem mint a magyarok, illetve a birodalmi németek bizalmi férfiának. Eddig a postaaltisztek laktak vele, azok most más szobát kaptak, s így üresedett meg egy hely. A kis szobában kettőnkön kívül még a századírnok lakik, Fritz Salamon Elberfeldből, Barmen mellette. Egy igen szerény, csöndes és értelmes zsidó fiú. Nagyon jókor jött ez a lakáscsere, mert az idők hűvösre fordultak, és az új helyem a földszinten igen huzatos volt, sokat fáztam. Fel is húztam a szürke vászonnadrág helyett az ajándékba nekem is került kínai ún. paplannadrágot, mely vattával kibélelt rendes paplananyagból készült, s ha az ember levetette, két vastag csőszára megállt a földön, mint a cövek. Hogy nem éppen angolos eleganciát mutatott, az igaz, de meleg volt, mint a kemence. (Ma is sajnálom, hogy nem örökíttettem meg magamat benne.) Pompásan elférünk hárman, s az állandóan német diskurzusnak is nagyon örülök, így belejövök ebbe is…

Szedjük a krumplit, itt az ősz. Görbe maródiszobájából naponta száz bajtársunk jár ki a burgonyaszüretre. A tábort környező laposabb földeken kaptunk kis darabot, és jól termett. Milyen jól lehetett volna gazdálkodnunk ezeken a még parlagon maradt szomszédos darabokon, ha a muszkának ez eszébe jutott volna, és ha jómagunk nem hittünk volna minden tavasszal rendületlenül abban, hogy mire az ősz eljön, úgyis magyar krumplit eszük mi már. Brüll főorvos úr, aki dr. Belle helyett átvette bataillonunk orvosi tisztét, udvarias kéréssel fordul hozzánk, hogy a burgonyaszedésben adjunk segítséget, s minden barakk egyszer vonuljon ki. Természetesen meg is tesszük, de jellemző, hogy egyesek eme igazán magunknak végzett munka alól is iparkodnak kivonni magukat, s ha más kifogással már nem megy, a C. K.-ból fogadnak 1,50 rubel napszámért helyettest. A krumplit a 70. barakkba hozzuk, ahol a mi őrzésünk alatt fog állni a hátsó üres nagyteremben.

A Monopol jövedelméből 150 rubelt osztunk ki a rászorulók között, ebből 80 rubel esik a magyarokra. Sajnos 25 rubel hiányt kell konstatálnunk az elszámolásnál, s valószínűleg söprést kell csinálnunk a fizetéses alkalmazottak között. Erről jut eszembe Götz barátunk. Az a közmondás, hogy jön még a kutyára dér, nála végre bekövetkezett, s a tiszti táborból kilódíttatott. De nem lett volna Götz, ha csak úgy simán hagyta volna magát eltávolíttatni. Egy „másik" Götzre szerette volna áthárítani a hazai adatokat, és ártatlanul vádoltnak feltüntetni magát, de most már nem olyan könnyen hittek neki. A tiszti tábor őrnagy kommandánsa ráripakodott állítólag, hogy „Talán azt a másik Götzöt igazolták hazulról, aki a tiencsini pénzeket is eltüntette?" − szóval repült, éspedig közénk, a szomszéd 73. barakkba. De a macska mindig talpra esik. Eleinte diszkréten távol tartotta magát a többiektől, azután lassan kezdett leereszkedni a társasághoz, s közismert végtelenül szívélyes mosolyával és megnyerő modorával sikerül a zsenge fiatalság számos tagját meghódítania, sőt a vénebbek között is akadt néhány olyan hólyag, aki bedőlt neki, és ma ott tartunk, hogy elsőrendű élvezettel nézhetem, hogyan sétál 2-3 kísérőtől körülvéve az udvaron, ő mindig a középen, s ha valami megjegyzést tenni méltóztatik, az udvaroncok oly előzékeny gyorsasággal s végtelen udvariassággal hajbókolnak feléje, hogy a hasamat kell fognom, s a könnyeim potyognak. Igazán és komolyan hálás vagyok neki ezért az élvezetért. Aztán mégis gondokozóba esem: ezeket a szegény jámbor fiúkat csúnya módon lóvá fogja tenni s kiszipolyozni, mégis figyelmeztetni kötelességem őket. Meg is teszem a 73. barakkbeli bizalmi férfi és mások révén, de ezek olyan hirtelen képpel fogadják elbeszéléseimet, hogy azt kell bizalmatlan képükről leolvasnom, „mit intrikál ez az ember?" Már későn jöttem, Götz már beadta nekik a maszlagot, s már kezdik benne a mártírt látni, aki egy más Götz miatt szenved, vagy valami buta tévedés miatt került abba a helyzetbe, hogy velünk, nyomorultakkal barakkot söpörni, fát hordani, kását enni kénytelen. Egy ifjú hívője szerint ugyanis „hogy igazi úriember, az kétségtelen!" − és ezt nekem mondja a szemembe. Fel kell tételeznem, hogy Götz ért a hipnózishoz.

A pasi egyébként dolgozni is tud, ha nincsenek havi 50 rubelek, kifőzdét alapít, mely igen jó hírnévnek örvend. A kifőzde most jó üzlet, mert nehéz az anyag beszerzése, s a csempészdíjat jól meg kell fizetni. Ha muszka protekcióval megy az üzlet, akkor meg a muszka étvágya drágítja a kosztot. Egy-egy vacsora belekerül 50–60 kopekbe (szűken mért gulyásadag). Hozzájárul ehhez természetesen a rubel folytonos esése is. Riga eleste után 100 rubel 90 márkáért volt kapható (Riga eleste = rubel eleste), azóta egy keveset emelkedett. A muszkák valóságos vásárlási dühben szenvednek, ruháért, cipőért minden árat megadnak. A meleg téli fehérnemű párja már 16 rubelen áll, csukaszürke köpeny 30 rubel, fekete német posztónadrág 25 rubel, tiencsini cipő 12 rubel, de napról napra drágulnak még tovább is. Nagyon-nagyon jókor érkeznek hát most a hazai és tiencsini csomagok. Az enyém Tiencsinből, ami onnan március 17-én adatott fel, nem jön meg, de megkerül egy május közepén útnak bocsájtott pécsi csomagom. Ebbe az enyéim valószínűleg a muszka természet egy ismerőjének ajánlatára egy Mária-képet is tettek, de a csomagot éppen valami istentelen muszka kaphatta kezei közé, mert biz az összevissza törten érkezik meg.

Cseljabinszki (Ural) bélyegzővel ellátott jegyzék van benne, mely szerint már ott sok több dolog hiányzott belőle. Egy kis festett kazettát küldött Ludwig Mariska, úgy sejtem, levélrejtő volt, mert Machonnal küldött levelemben ez nincs meg, a cukornak is hűlt helye, de megjöttek a teasütemények, s elszakadt zoknijaim helyett küldött téli lábszárvédők, melyeket azok helyére bevarrva nagyszerűen illenek. Kaptam viszont egy Meinl-féle fehér porcelánedényben levő lekvárt, mely más csomagból került hozzám. Utána hamarosan megjön a Darázsfalváról küldött február 14-i csomagom is, s ebből csupán két zsebkendő hiányzik. Lehetetlen, hogy ezt az orosz vette volna ki, valóban zavarban vagyok, mit gondoljak. De talán mégis a muszka vette ki, természetesen csak úgy, hogy nem tudta, miszerint zsebkendőt vesz el. Kockacukor, sőt bonbonok, teasütemény, egy kis tarka párna, birssajt s apróságok hiány nélkül mind megvannak. A feneke dupla. Egy Budapesti Hírlapot tartalmaz ez a legdrágább rekesz, mely Károly király koronázását írja meg, Hindenburgnak a hadifoglyokhoz intézett üzenetét közli. Egy a királyi pár aláírásával ellátott s koronázási bélyeggel felszerelt levelezőlap, pár régi kedves fénykép a pécsi önkéntestársak csapatáról s a pozsonyi footballmeccsünkről, és édesanyám hosszú levele. Sajnos sok benne a rossz hír. Sertéseimből sok elhullott, a baromfiak is halomra hullanak, és igen sokat ellopnak. Otthon is úgy mehet már egy kicsit, mint muszkáéknál. Otthon is esik, úgy látszik, a pénz értéke, mert júniusi keltezésű levelezőlapot kapok. Ma!? És Julia nénitől azzal a hírrel, hogy házunkért, melynek békebeli értéke ca. 70–80 ezer korona lehetett, 130 000 koronát kínálnak, s el szeretnék adni. Válaszomban határozottan ez ellen foglalok állást. A pénz értéke csökken, Mama s a lányok nem tudják azt úgy forgatni, hogy az eredeti érték megmaradjon, az ingatlan viszont biztos, s a pénzértéke havonta ezrekkel növekedik. (Sajnos otthon nem láttak oly tisztán, mint jómagam a messzeségből s ez az értékes ingatlan mégis elolvadt a korona áresése közben kezeik közt. Keresztény emberek sorsa volt, szemben a zsidóság jól informált és a mi bőrünkön meggazdagodott tömegével.)

Az amerikai konyhánk a rubel esése dacára még a régi áron adja a kosztot, és elég jó is. Nekem még a külön tál s a protekciós porció előnye is kidukál és igen jól jön. A helyi komité elnöke, dr. Butov (nyugodtan Butának" is nevezhetné magát) szabadságra ment, és helyettese egy igen derék muszka úr, akitől a konyhának járó trebovanjék (élelmiszer-utalványok) további aláírását sikerül kipréselnünk. Egy dán vöröskeresztes hölgy is jár megint nálunk, a szokásos barátságos mosollyal, de teljesen üres zsebbel, pedig nem a mosoly, a zseb lenne a fontos. A birodalmi németek még csak kapnak tőle valamit, de nekünk, szegény monarchiabelieknek nem jut egy árva garas sem. Ezek a komissziók is jobban tennék, ha nem jönnének: csak káromkodások járnak a nyomukban, mert valamit mégiscsak várna tőlük a nyavalyás plenni.

Julia tántikám azzal vigasztal, hogy kicserélésem valószínű, amennyiben Ferkó bátyám a Vöröskereszttől biztató ígéretet kapott. Mosolyognom kel rajta, sajnos egy árva betűt sem vagyok képes komolyan venni belőle. Nemsokára ott tartunk ugyanis, hogy ha meg is jönne az engedély a hazautazásra, nem volna rá mód, hogy ezt végrehajthassuk. Lassan felfordul itt minden rend, a társadalmi berendezkedések, a közlekedési eszközök teljes csődbe jutnak, s madárszárnyon lehetne csak hazatérni.
Ismét leteszem az életem egy hónapját.