Tíz kevésbé közismert tény az Antarktiszról

A már addig is feltételezett „ismeretlen déli föld" megtalálására James Cook, brit felfedező, tengerész, térképész, a Brit Királyi Haditengerészet kapitánya indított expedíciót 1772-ben. 1773. január 17-én hajójával elérte a déli sarkkört, de a dermesztő hideg és a jégtáblák miatt a visszafordulás mellett döntött. A kontinens partjait 1820-ban Fabian Gottlieb von Bellingshausen német tengerész, felfedező, egyben a cári orosz haditengerészet tisztje látta meg először Vosztok nevű hajójáról, de még ő sem szállt partra a kontinensen. Az első ember, aki az Antarktisz földjére (jegére) lépett, az amerikai fókavadász, John Davis kapitány volt 1821. február 7-én. A kontinens első kutatója a norvég biológus és felfedező, Carsten Borchgrevink volt 1895-ben. A fennmaradt elbeszélések szerint úgy lett ő az első, hogy csónakjából a vízbe ugrott, hogy ott ülő társait is megelőzhesse és magának tudhassa az elsőséget. A Déli-sark meghódítása ugyancsak egy norvég emberhez, Roald Amundsenhez köthető. A sarkvidékkutató 1911. december 14-én érte el a déli félteke 90. szélességi fokát. A modern felfedezés korszakát Richard Byrd amerikai katonatiszt első antarktiszi repülésétől – 1929. november 28-29. – számítják, az első térképek alapjául szolgáló légi felvételek pedig az 1930-as, illetve az 1950-es években készültek el.

Az Antarktisz-egyezmény

Az 1961. június 23-án hatályba lépett Antarktisz-egyezmény – amit napjainkig 47 ország, köztük Magyarország írt alá – a földrész nemzetközi jogi viszonyait szabályozza. Az aláírók elismerik: az Antarktisz védett terület, ahol tudományos kutatás folyhat, ugyanakkor mindenféle katonai tevékenység tiltott. Ez volt egyébként az első fegyverkorlátozási egyezmény, amit még a hidegháború alatt sikerült létrehozni. Az egyezmény fő célja, hogy biztosítsa: az Antarktisz területét az egész emberiség érdekében mindig is kizárólag békés célokra használják, és ne váljon nemzetközi viszály helyszínévé vagy tárgyává.

Katonák és civilek is kaphatnak kitüntetést

Az Antarktisz-egyezmény első cikkelyében olvasható, hogy a jeges kontinens területe csak békés célokra vehető igénybe, bármiféle katonai tevékenység – beleértve a fegyverek tesztelését is – azonban tilos. Ugyanakkor a katonai személyzet és a haditechnikai eszközök bármilyen más békés célra − például tudományos kutatásra − felhasználhatók. Azok az amerikai katonák (és tegyük hozzá a civilek is), akik legalább két teljes, hat hónapos időszakot eltöltenek a kontinensen, munkájukért és kutatásaikért cserébe megkapják az Antarktiszi Szolgálati Kitüntetést, amit az Amerikai Egyesült Államok hadereje alapított és a kongresszus adományoz. Nagy Britannia pedig a Polar Medallal jutalmazhatja az arra érdemes sarkkutatókat. A déli sark kutatói közül elsőként Robert Falcon Scott, a Brit Királyi Haditengerészet tisztje és az általa vezetett expedíció legénysége vehette át a kitüntetést, 1904-ben. A Polar Medalt 1968-ig bárki megkaphatta, aki részt vett a brit kormány által támogatott északi- és déli sarki expedíciókban. Azóta azonban csak olyanoknak adományozzák, akik a puszta részvétel mellett valamilyen egyéni teljesítményt is fel tudnak mutatni. Az ausztrál kormány 1987 óta nem a Polar Medalt, hanem saját kitüntetést adományoz Ausztrál Antarktiszi Medál néven. 1996-ban Új-Zéland is felülvizsgálta kitüntetéseinek rendszerét, és úgy döntöttek, hogy szintén új kitüntetést alapítanak Új-Zélandi Antarktiszi Medál néven, amit 2006-ban vezettek be.

A mai napig egyetlen jelentősebb katonai megmozdulást az argentin haderő hajtotta végre az Antarktiszon még 1965-ben. Az Operación-90 fedőnevű műveletben Jorge Edgar Lear lovassági ezredes vezetésével tíz katona indult el azzal a céllal, hogy elérje a földrajzi déli sarkot, azaz a 90. szélességi fokot. A hatvanhat napig tartó expedíció – amelyben 18 kutya is részt vett – október 26-án vette kezdetét és december 10-én értek el a déli sarkra. Visszafelé rövidebb idő alatt teljesítették a távot, december 31-én már újra a kiindulóponton voltak. A teljes műveletet az akkori két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió előtt is titkolva hajtották végre az argentin katonák.

Kutatóállomások

A földrészre érkező emberek – katonák és civilek egyaránt – kutatóállomásokon élnek és dolgoznak. Vannak állandó és ideiglenes kutatóállomások. Az állandó állomásokon az év minden napján, az ideigleneseken pedig általában a fél évig tartó nappali időszakokban, az „antarktiszi nyár" ideje alatt dolgozik személyzet. Nyáron a kontinensen akár négyezer ember is élhet – a kutatók és az ő munkájukat, életkörülményeiket biztosító kiszolgáló személyzet -, a téli hónapokban viszont 800-1000 fős a létszám. A legnagyobb kutatóbázis a Ross-szigeten – a kontinens szélén, három és fél órányi repülőútra a földrajzi déli-sarktól – található amerikai McMurdo. „Az Antarktisz legnagyobb városa" jelzővel illetett bázison közel ezren dolgoznak. Egy másik rekord is állandó kutatóállomáshoz kötődik: az orosz Vosztok állomás adatai szerint itt -72 Celsius-fok volt a legalacsonyabb havi átlaghőmérséklet. Sőt, egészen a közelmúltig ez volt a világ leghidegebb pontja, mivel 1983. július 21-én -89,2 fokot mértek itt. Aztán 2010. augusztus 10-én megdőlt ez a rekord: a földrész keleti fennsíkjának egy 3900 méter magas hegyvonulatán -93,2 fokig süllyedt a hőmérő higanyszála.

Harc a fekete aranyért

A Föld minden kontinensén – kis túlzással minden országában – komoly gazdasági harc folyik az értékes nyersanyagok kitermelésének jogaiért. Ezen – a nemzetközi biztonságpolitikát is gyakran meghatározó – viták és konfliktusok alól sajnos az Antarktisz sem kivétel. Főleg, mióta kiderült, hogy a déli kontinens vastag jege alatt akár 200 milliárd hordó olaj is rejtőzhet. Azt, hogy ez mekkora mennyiség, jól mutatja, hogy – legalábbis a jelenlegi ismeretek szerint – ez az olajtartalék több mint a kuvaiti és az abu-dzabi összesen. Így természetesen – ha nem is látványosan, de a háttérben mindenképpen – óriási küzdelem folyik azért, hogy melyik ország termelhesse ki a fekete aranyat. Az Antarktiszon jelenleg hét ország – Új-Zéland, Ausztrália, Franciaország, Norvégia, Egyesült Államok, Chile és Argentína – rendelkezik el nem ismert területi igénnyel, így nem nehéz megjósolni, hogy ezek közül kerül majd ki az, amelyik megkezdheti az olaj kitermelését. Az Antarktisz-egyezmény azonban jelenleg ennek is gátat szab. A szerződés szerint ugyanis 2048-ig semmiféle ásványi anyagot nem lehet iparszerűen kinyerni a kontinens talajából.

Összeesküvés-elméletek

A manapság oly divatos összeesküvés-elméletek az Antarktiszt sem kerülték el. Az egyik konteó szerint a déli földrész maga az Atlantisz, amit mintegy 2500 éve keresnek. Sokan azt is tudni vélik, hogy az eltűnt kontinens lakóinak leszármazottai a mai napig a jég- és a föld alatti barlangrendszerekben élnek, ahova csak a gleccserek között, illetve a több ezer méteres hegyláncok eldugott részein lehet lejutni. Egy másik népszerű összeesküvés-elmélet szerint Hitler emberei az 1930-as években egy titkos katonai bázist építettek fel az Antarktiszon. Az építést végző 1938-as és 1939-es expedíciókat követően 1945 augusztusában az U-530-as tengeralattjáró egy argentin tengeri bázisról, utasokkal a fedélzetén indult el a déli földrész irányába. Ezt az U-bootot egy hónappal később az U-977 is követte. A konteó hívei szerint a náci erődítményt 1945 év végén brit speciális alakulatok támadták meg, majd 1946-1947-ben az amerikaiak is megostromolták. Ám elpusztítani csak 1958-ban, három atombomba felrobbantásával lehetett. Rossz hír az összeesküvés-elméletek szerelmeseinek, hogy ezt a történetet szinte teljes egészében sikerült megcáfolniuk a tudósoknak. Bár a németek valóban érdeklődtek az Antarktisz iránt, csak áttételesen katonai céllal. Valójában bálnavadászbázist akartak itt létesíteni, mert bálnazsírra volt szükségük a robbanóanyagok alapanyagául szolgáló nitroglicerin előállításához. A két német tengeralattjáró pedig azért nem érhette el a kontinenst, mert a déli féltekén ilyenkor tél és sötétség van, ebből következően mindent több méteres jég fed. Még egy adalék, ami miatt nem lehet valós a sztori: a brit különleges alakulatokat 1945 októberében felszámolták, így az év végén már nem tudtak volna akciót indítani a titokzatos náci bázis ellen.

A nagy talány…

Amikor 1930-ban elkezdték felújítani és múzeummá átszervezni az egykori isztambuli szultáni épületegyüttest, egy fiók mélyén több, a XVI. század elejéről származó katonai térképre bukkantak rá. A kartográfiákról később kiderült, hogy egy török tengerészkapitány, Piri Ibn Hadzsi Mehmed 1515 és 1530 között készített művei. A tudósok meglepetésére a térképek nagy pontossággal ábrázolták Dél-Amerika keleti partvidékét, illetve egy olyan szigetet is feltüntettek, amelynek körvonala meglehetősen hasonlít az Antarktiszéhoz. A később admirálissá előléptetett Piri kapitány egyik visszaemlékezésében bevallotta, hogy saját térképei elkészítésekor felhasznált régi térképeket és útleírásokat is. Az azonnal adódó kérdésre – miszerint miként tudta a kapitány ilyen pontossággal elkészíteni a térképeket – egyelőre nem lehet kielégítő választ adni…

A kontinens áldozatai

A jeges kontinens meghódítása számos áldozatot követelt a kalandorok közül. Életét vesztette például a Déli-sark eléréséért Roald Amundsennel versenyre kelő Robert Falcon Scott, a Brit Királyi Haditengerészet tisztje, aki egy hónappal a norvég sikeres expedícióját követően, 1912. január 17-én érte el a 90. szélességi fokot – és meghökkenve vette észre a norvég zászlót, ékes bizonyítékául annak, hogy megelőzték. Scott a visszafelé tartó úton, alig egynapi járásra a biztonságot jelentő bázistól vesztette életét. Az Antarktisz legutolsó áldozata idén januárban Henry Worsley brit utazó volt, aki elsőként próbálta egyedül, segítség nélkül átszelni a jéggel borított kontinenst. Az egykori katonatiszt már csak alig 48 kilométerre volt 1600 kilométeres útja végétől, amikor a kimerültség és a kiszáradás miatt segítséget kért. Ám mire a mentőcsapatok rátaláltak, életét vesztette.

Vajon hogyan alakul a Déli-sark jövője, ha megszűnik az Antarktisz-egyezmény? Erre a kérdésre úgy lehet a legpontosabb választ adni, ha megnézzük, milyen folyamatok játszódnak le jelenleg az Északi-sarkon, ahol semmiféle egyezmény nem védi a természetet és az itt megtalálható ásványkincseket, nyersanyagokat. Az Északi-sarkvidéken koncentrálódik a Föld egyelőre még feltáratlan kőolajkészletének mintegy 13, földgázkészletének pedig közel 30 százaléka. Emellett a területen gazdag arany-, gyémánt-, vas- és cinklelőhelyek is vannak. A környező országok – Oroszország, az USA, Kanada, Dánia és Norvégia − egymás után jelentették be igényeiket az ásványkincseket rejtő területek egy-egy részére. Mi több, néhány évvel ezelőtt egy, a tengerfenéken üledékmintákat gyűjtő orosz mini-tengeralattjáró egy nemzeti lobogót is elhelyezett az Oroszország által igényelt területen. A „koncból" Kína sem akar kimaradni, ezért fokozatosan veti meg a lábát a térségben, 2004 óta saját kutatóállomása van a norvég sarkvidékhez tartozó Spitzbergákon. A jeges kontinens jövőjéért aggódók bíznak benne, hogy a Föld országai rádöbbennek arra: a Déli-sarkvidék érintetlensége több előnyhöz juttatja a kutatókat, mint az innen kinyerhető ásványkincsek értéke, így az Antarktisz-egyezményt 2048 után is meghosszabbítják.

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)