Tíz megválaszolatlan kérdés az első világháború korából

Minden bizonnyal a világtörténelem legsúlyosabb következményekkel járó merénylete volt a Habsburg trónörökös, Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása 1914. június 28-án, pont száz évvel ezelőtt. Máig kérdéses ugyanakkor, a szerb politikai elitből pontosan ki tudott Gavrilo Princip és társai készülő akciójáról, és az is, hogy mennyire voltak benne érintettek. Tény, hogy az Ifjú Bosznia nevű szervezetben aktivistáskodó Princip eleve a szerb katonai hírszerzés főnökének egyik közeli munkatársától értesült a látogatás paramétereiről, ám a szerb hadsereg magas rangú tagjai direkt módon bizonyosan nem támogatták a készülő akciót. Ugyanakkor nem pontosan tisztázott, mely szervezetek vállaltak háttér- vagy tevőleges szerepet a merényletben: a főleg egykori hivatásos katonákból szerveződő Fekete Kéz – amelynek a közhiedelemmel ellentétben Princip nem volt tagja – közrehatásának mértéke például máig rejtély. Az azonban tény, hogy utóbbi szervezet alapítója, Dragutin Dimitrijeviç ezredes 1917-ben – amikor egy másik merénylet miatt perbe fogták – vallomásában azt állította: nemcsak fegyverekkel segítette a merénylőket, hanem a háttérből egyenesen ő mozgatta a szálakat 1914. június 28-án. Hogy tényleg így volt-e, valószínűleg sosem fog kiderülni. És végső soron talán ma már nem is számít sokat.

1915. május 7-én, az ír partok közelében egy német tengeralattjáró támadását követően elsüllyedt az RMS Lusitania nevű óceánjáró, ami óriási nemzetközi felháborodást váltott ki, és több mint ezerkétszáz utas veszett oda a tragédiában. A hatalmas hajó kevesebb mint húsz perc alatt elsüllyedt, a rajta utazók többségének esélye sem volt arra, hogy megmeneküljön. A szakértők évtizedekig vitáztak azon, pontosan mi is váltotta ki az U−20 tengeralattjáró támadását – már akkoriban is az volt a legkézenfekvőbb magyarázat, hogy az angolok valójában hadianyagokat csempésztek az akkor még harcban nem álló Egyesült Államokból a fedélzeten, és ez azóta gyakorlatilag be is bizonyosodott. Azt azonban a mai napig nem tudni, mi okozta a fedélzeten azt a második robbanást, amely végül a szokatlanul gyors pusztuláshoz vezetett, a németek ugyanis szilárdan kitartottak azon álláspontjuk mellett, hogy a tengeralattjáró csak egy torpedót lőtt ki a hajóra. Mi robbanhatott be a fedélzeten: a kazán, a titokban szállított robbanásveszélyes anyagok, vagy valami más? És hogy lehet, hogy a brit kormány és a haditengerészet megkockáztatta a rendszeres szállítást a hajóval, amikor a németek előre közölték, hogy felfegyverzett kereskedelmi járműként a Lusitania nem számíthat polgári hajókat illető elbánásra? Netán volt ehhez valami közük a hajón százával utazó amerikai állampolgároknak is, akiknek halála előre kiszámíthatóan felbőszítené Washingtont Berlinnel szemben? A kérdésekre továbbra sincs megnyugtató válasz, legfeljebb sejthetjük a hátteret. Mindenesetre akárki is küldte szándékosan vagy gondatlanságból a Lusitaniát a biztos halálba, az amerikaiak hadba lépését végül nem ez az incidens váltotta ki.

Mi lett az 5. Királyi Norfolk Zászlóalj sorsa?

Az 5. Királyi Norfolk Zászlóalj nyomtalan eltűnése a mai napig az első világháború leginkább zavarba ejtő eseménye, amely ráadásul nem legenda, hanem bizonyíthatóan megtörtént. 1915. augusztus 12-én délután, Anafarta közelében kétszázhatvanhat brit katona vált kámforrá a szó szoros értelmében, egy törökökkel vívott csata kellős közepén, miután megindultak felfelé egy domboldalon. A korabeli beszámolók egyöntetűen állítják, hogy a vidéket köd borította, majd miután az kissé feloszlott, a norfolki egységnek egyszerűen nyoma veszett: sem a katonákat nem látták, sem felszerelésük nem került elő soha többé. A helyzet annál is inkább zavarba ejtő, mert az angol, ausztrál, új-zélandi és a velük szemben álló török erők mind pontosan ugyanazt látták, és a beszámolók oldaltól függetlenül egybecsengtek. A britek sokáig arra gyanakodtak, hogy a törökök foglyul ejtették a katonákat, ezt azonban Kemál Atatürk már akkor is cáfolta, és ebben az esetben is lett volna valami nyoma a dolognak – az ugyanis valószínűtlen, hogy egy csata kellős közepén, néhány perc leforgása alatt kétszázhatvanhat felfegyverkezett katonát csak úgy foglyul ejtsenek. De akkor hová lettek? A válasz azóta is a levegőben lóg.

Mennyi igaz Arábiai Lawrence hőstetteiből?

Thomas Edward Lawrence a 20. század egyik legizgalmasabb személyisége, életútja filmbe kívánkozott – David Lean nem véletlenül forgatta le róla a ‘60-as években a filmtörténet egyik leggrandiózusabb eposzát. Bizonyos, hogy Lawrence brit kémként rengeteget tett az Oszmán Birodalom gyengítéséért és az arab függetlenségi mozgalmak erőre kapásáért Ázsia arab területein, illetve Észak-Afrikában, és kortársai leírása alapján az is biztosnak tekinthető, hogy nagyon bátor, talpraesett, éles eszű férfi volt. Ám némiképp árnyalja ezt a képet, hogy nehezen ellenőrizhető, mi mindent hajtott végre tényleg ő maga mindabból, amit neki tulajdonítanak – cselekedeteinek java részét ugyanis saját elbeszéléseiből ismerjük, a mindenki által ismert film pedig még alaposan ki is színezte ezeket. Motivációi úgyszintén csak részben ismertek: életének egyes kutatói szerint a brit érdekek előmozdítása mellett igen nagy szerepet játszott arab-párti tevékenységében egy szerelmi kapcsolat is egy Dahoum nevű fiatal arab férfival (egy bővebben nem részletezett személyes szálat maga Lawrence is emleget A boldogság hét pillére című emlékirataiban). Akárhogyan is, egy dolog biztos: rendkívüli figura volt.

Valóban kém volt-e Mata Hari?

A válasz egyszerű: száz százalékos biztonsággal a mai napig nem tudjuk, de valószínűleg nem. Margaretha Gertruida Zelle néven született 1876-ban, Hollandiában, s igen hányattatott, családi tragédiákkal terhelt évek után lett táncosnő és kurtizán Párizsban a 20. század elején, Mata Hari („A Hajnal Szeme") művésznéven. Előéletének legendáriumát ő találta ki, titokzatos imázst teremtett maga körül, és gyorsan bejáratos lett a legmagasabb politikai és katonai körökbe: mindez együtt vezetett oda, hogy 1915-ben, Párizsban egy füles alapján őrizetbe vették, mondván, hogy valójában a németeknek kémkedik. A francia titkosszolgálat ultimátumot adott neki és beszervezte, ám bizonyos egybeesések miatt később sem bíztak meg benne, és 1917-ben ismét letartóztatták, ezúttal végérvényesen. Franciaországban komoly politikai viharokat kavart a táncosnő pere, a bíróság nyomás alatt tevékenykedett, hiszen egy bűnbak ideális szelep lehetett a közvélemény csalódottságának, indulatainak levezetésére. Maga Mata Hari végig, következetesen tagadta, hogy kémkedett volna a németeknek a franciákkal szemben, a bizonyítékok pedig távolról sem voltak minden kétséget kizáróak. 1917 októberében ennek ellenére kivégezték. Az életére vonatkozó utólagos kutatások szinte mindegyike arra jutott: a világtörténelem leghíresebb kémnője valójában egy koncepciós per áldozata volt, nem pedig kém.

Az első világháború egyik, önmagában is világformáló mellékeseménye az oroszországi bolsevik forradalom volt, amely nem arathatott volna ilyen átütő sikert, ha Oroszország nem rohan fejjel a falnak, és nem gyengül meg kritikusan a háborúban. Kevéssé ismert tény, hogy a cári udvarban voltaképpen egyetlen ember ellenezte mereven az orosz részvételt a világégésben: Grigorij Jefimovics Raszputyin, a cár rejtélyes udvari tanácsadója és gyógyítója. Tulajdonképpen rejtély, miért nem hallgattak rá éppen ebben a kardinális kérdésben, miközben az udvarban egyesek által szélhámosként, csalóként gyűlölt, mások által veszélyes, természetfeletti képességekkel rendelkező varázslóként rettegett „szerzetes" minden más kérdésben a markában tartotta II. Miklóst és családját, és az államügyekre is komoly befolyással bírt. Furcsa véletlen – a konspirációelméletek hívei szerint persze nem az… –, hogy Raszputyint Ferenc Ferdinánd meggyilkolása előtt egy nappal hasba szúrta egy elmeháborodott nő, így amikor besűrűsödtek az események, épp nem tudott ura mellett lenni. Később ugyanakkor egy rövid üzenetet írt a cárnak, benne a figyelmeztetéssel: mindenáron el kell kerülni a vérözönt hozó háborút, és Oroszországnak nem szabad abba belekeverednie. Jóslatát azonban II. Miklós valamiért nem vette figyelembe, később pedig már nem lehetett visszakozni. A cár bukását ugyanakkor a szerzetes már nem érte meg: 1916 nyarán – szintén meglehetősen bizarr körülmények között – az orosz főurak meggyilkolták. Élete utolsó hónapjában azonban kísérteties módon még írt egy levelet Alekszandra cárnőnek, amelyben leszögezte: egyik Romanov sem éli őt túl két évvel. Ami aztán be is vált.

Az angolok hazaárulásért végezték ki Sir Roger Casementet, miközben Írországban a mai napig a függetlenségért harcoló hősnek tekintik – feloldhatatlan dilemmáról beszélünk, amelynek lényege akkor érthető meg, ha kiemeljük: az első világháború kitörése Dublin számára elsősorban a több mint hétszáz éve hajszolt függetlenség reményével kecsegtetett. A korábban gyarmati humanista tevékenysége miatt a brit korona által lovaggá ütött Casement ahelyett, hogy hadba vonult volna a németek ellen, inkább az Egyesült Államokban igyekezett fegyvert szerezni az ír függetlenségi mozgalom számára, és természetes szövetségest látott a németekben is az ügy érdekében. (Döntésében ugyanakkor az is szerepet játszott, hogy azok után, amit Afrikában tapasztalt tőlük az őslakosok elleni kegyetlenkedésekben, sosem állt volna a belgák szövetségébe London oldalán.) A németek elfogadták a feléjük nyújtott kezet, ám épp lovagsága és háttere miatt nem bíztak Casementben, majd miután egyeztetési problémák miatt nem sikerült időben Írországba szállítania egy német fegyverszállítmányt, a brit hatóságok lefogták, majd 1916 augusztusában felakasztották (részben kétes eredetű, magánéleti vonatkozásokat is előcitáló dokumentumokkal gyengítve ügyét). Megítélése a két szigetországban a mai napig homlokegyenest eltérő.

Hová tűnt a cár aranya?

Európában már végéhez közelített a háború, Oroszországban pedig már átvették a hatalmat a bolsevikok, amikor 1918 augusztusában Alekszandr Kolcsak admirális, számos tengeri csata nagy győztese úgy döntött: nem hagyja, hogy a cári birodalom stratégiai aranytartalékának nagyobbik része, illetve mintegy további 750 millió rubel a kommunisták kezére kerüljön. Az értékek egy részét az admirális tisztázatlan időpontban Franciaországba szállíttatta, ám nem járt szerencsével: Párizs kiegyenlítetlen háborús tartozások fejében lefoglalta a mintegy 400 millió rubelnyi értéket, és azóta sem szolgáltatta vissza az összeget Oroszországnak. A további kincsek sorsa azonban izgalmasabb: Kolcsak néhány nappal az első világháború befejeztét követően „aranyvonatokat" indított Omszkba, és ugyan menet közben így-úgy mintegy 400 millió rubelnyi arany a bolsevikok kezébe került, a szállítmány fennmaradó részének további sorsa máig tisztázatlan. Bizonyos kutatások szerint Kolcsak százmilliós nagyságrendű összegeket helyezett el különböző nemzetközi bankokban, illetve a summa egy részét korábban fegyverekre költötte, de így sem áll össze a kép. Bizonyos feltételezések szerint a felbecsülhetetlen értékű kincsek a mai napig a világ egyik legmélyebb tava, a Bajkál mélyén pihennek, míg mások úgy vélik, Szibéria kietlen vadonjában rejtették el a kincseket. Egy biztos: Kolcsak 1920-as kivégzése előtt nem volt hajlandó elárulni a bolsevikoknak az olyannyira áhított titkot.

Túlélte-e a nagy háborút Kiss Béla?

A pszichopata sorozatgyilkosokat a közhiedelem általában Észak- és Dél-Amerikához, illetve kisebb mértékben Nagy-Britanniához köti, pedig Magyarországon is élt egy ember, aki ebbe a körbe tartozott. Kiss Béla cinkotai bádogosként dolgozott, és a hatóságok szerint több mint húsz fiatal nőt tett el láb alól az 1910-es évek első felében, köztük feleségét is, illetve annak szeretőjével is végzett: áldozatainak holttesttét faszeszben tartósította, és fémhordókban tárolta háza udvarán. Minderre azonban csak akkor derült fény, amikor Kiss Béla már a fronton szolgált: noha a háború kitörésekor már 37 éves volt, tehát nem sorozták volna be, önként jelentkezett a szolgálatra – okkal feltételezhető, hogy így látta a legegyszerűbbnek megelőzni a felesleges kérdezősködéseket, majd az óhatatlan lebukást. Sorsát innentől kezdve homály fedi: bizonyos adatok szerint 1915-ben hadifogságba esett, majd tífuszban halt meg Szerbiában. Ám miután 1916-ban megtalálták egykori otthonában a holttesteket, és híre bejárta az egész világot, az utána eredt nyomozóhatóságok azt feltételezték, valójában új személyazonosságot vett fel, és megszökött. 1919-ben látni vélték Budapesten, de később érkeztek róla hitelesnek tűnő információk a Francia Idegenlégióból is. A ‘30-as években pedig többen is felismerni vélték őt New Yorkban, köztük egy rendkívüli memóriával megáldott nyomozó is szentül hitte: a hírhedt magyar fojtogatós mészárost látta a Times Square-en.

Pontosan kik álltak Tisza István meggyilkolásának hátterében?

Tisza Istvánra, a 20. század elejének egyik legmeghatározóbb magyar politikusára az Országgyűlésben is rálőttek egyszer, és további két sikertelen merényletkísérletet követtek el ellene. A negyedik próbálkozás végül sikerrel járt: Tisza életét golyók oltották ki az őszirózsás forradalomként emlegetett eseménysorozat közepette, a Hermina úti Róheim-villa bejáratánál. Katonák és matrózok csoportja végzett vele, ám a mai napig nem sikerült tisztázni, pontosan kinek a megrendelésére és miért ölték meg a volt miniszterelnököt, aki hivatali idejének letelte után is a dualizmus és a háborús politika jelképeként élt a köztudatban, és számos ellenséget szerzett magának két kormányfői ciklusa alatt. Noha a Károlyi-kormány nyomoztatott az ügyben, a gyilkosságot végül nem sikerült pontosan felderíteni: még a pontos indítékról is csak találgatni lehet a mai napig – annak ellenére, hogy a feltételezett tettesek és felbujtók közül többet is börtönbe zártak.

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)