Versenyfutás az idővel

Tizenöt éves volt 1943-ban, amikor a koráról hazudva jelentkezett az amerikai hadseregbe. Mint megannyi kortársát, Harryt is fűtötte a Pearl Harbor elleni japán támadás miatti bosszúvágy és mint minden fiatal srác, ő is ki akarta próbálni magát a háborúban. Egy évvel később már harckocsizóként szolgált az európai fronton, a 82. légideszant hadosztály 740. harckocsizászlóaljánál. Úgy tűnt, hogy háború a tél közeledtével csendes fordulatot vesz, 1944 decemberére a szövetségesek védőállásokat vettek fel Belgiumban azzal a céllal, hogy a tavasz eljöveteléig pihentessék a harcoló katonákat. Az amerikai és angol hadvezérek meg voltak győződve arról, hogy a Harmadik Birodalom már csak egy végóráiban agonizáló vad, amelyet már csak szemmel kell tartani, s amint kivérzik, learathatják a végső győzelmet.

Ám Adolf Hitler, a náci Németország vezére más karácsonyi meglepetést tartogatott a szövetségesek számára. December 16-án kezdetét vette a német hadigépezet utolsó nagyméretű ellentámadása, Die Wacht am Rhein, azaz az Őrség a Rajnánál elnevezésű hadművelet. A gyanútlan amerikai és angol előőrsök váratlanul német páncélosok egész hadával néztek szembe. A felkészületlen nyugati erők számára nem volt más lehetőség, mint azonnal – fejvesztett – visszavonulásba kezdeni.

Ekkoriban Harry Miller őrvezető és bajtársai tétlenül figyelték a rádióforgalmazásokat, harckocsijuk ugyanis napokkal korábban végérvényesen meghibásodott. December 17-ig az jelentette a legnagyobb problémájukat, hogy miként védekezzenek az évszázad leghidegebb tele ellen, így szó szerint megfagyott a vér is bennük, amikor Neufchâteau-ban hírül vették a német támadás elsöprő erejét, s rögtön utána a parancsot, hogy vágtassanak a tőlük északra, csaknem száz kilométerre fekvő Sprimontban található harckocsidepóba. Rövidesen útra is keltek, és társaival biztosak voltak abban, hogy ott átülhetnek egy vadonatúj, addig raktárban tartott M4 Sherman típusú harckocsiba, hogy felvegyék a harcot Hitler hadigépezetével szemben. Elképzelésük azonban csak dédelgetett álom maradt, a valóság sokkal csúfabbnak ígérkezett.

A depó ugyan valóban tele volt tankokkal, de mindegyiknek volt valami baja, ami alkalmatlanná tette a harcra. Millerék számára kiderült, hogy Sprimontban nem az államokból érkezett friss eszközöket tárolták, hanem azokat, amiket meg kellett volna javítani. Ám javítószemélyzetet sehol sem találtak, a szerelők ugyanis elmenekültek a német támadás híre hallatán. Az első SS-páncélos hadosztály azonban egyre közeledett, ezért nem volt más hátra, mint kiválogatni a legkevésbé munkaigényes harckocsikat és megkezdi javításukat.

Az éjszakát és december 18-a délelőttjét szereléssel töltötték, aminek eredményeként harcba tudtak állítani három M4 Sherman és egy M36 „Tankpusztító" harckocsit. Noha egy egész hadosztálynyi német páncélos ellen a négy amerikai kevésnek számított, nem maradt több idő, a parancs szerint a közeli Stoumont felé kellett venniük az irányt, hogy feltartsák az ellenséget. A város szűk utcáit figyelembe véve alakították ki a védelmi állásaikat, aminek hála a német támadás ékét jelentő három német harckocsit (köztük egy Párducot) sikerült kilőniük. Ezzel lezárták a városba vezető főutat, megakadályozva további csapatok bevonulását Stoumontba. A németek, felismerve a kezelhetetlen helyzetet, felhagytak a város ostromával, megfordultak és visszavonultak, hogy más irányba támadjanak tovább.

Miller őrvezető egysége és a négy rissz-rossz állapotú amerikai harckocsi ezzel jelentős időt nyertek a szövetségesek számára. Pár nappal később az ekkor is még csak 16 éves Harry Miller már egy új, 105 milliméteres ágyúval ellátott Sherman harckocsiban ülve vette fel a harcot a németekkel, az amerikai ellentámadás élén.

A háború után még több mint húsz évig szolgált a hadseregben és a légierőben, harcolt a koreai és a vietnami háborúkban is. Főtörzsőrmesterként vonult nyugállományba 1966-ban. Idén tölti be 90. életévét.