1914. november 2.

Nem sürgetik az indulásunkat. Megteázunk, s az ablakból a forgalmas utcát nézegetjük. Fájó lábamat van időm jól ellátnom. Kinyomkodom a sok gennyet s bekötözöm. Csúful néz ki, most csak arra kell ügyelnem, hogy meg ne fázzon. Zelenka úgy beszélt tegnap, mintha nagyon valószínű lenne, hogy neki is velünk kell indulni ma, de mikor 11 órakor felpakolunk, sehol sem látható. Úgy látszik, meg van elégedve az „állásával". (Ma abban a hitben vagyok, hogy ő is, de talán a tisztelt generális is csak a nagyszerűen megszervezett muszka spielihadsereg két tagja volt, s ha köztünk valami nemzetiséghez tartozó bajtársat találtak volna, azonnal munkába vették volna azt, s elkülönítve kezelték volna, amint azt később hallottuk. Nálunk persze nem forszírozták a dolgot, tudva azt, hogy úgyis hasztalan. Csak Götzben találtak volna megértő lélekre.)

Kocsit csak egyet kapunk, s arra a tisztek ülnek fel, mi a pucerekkel gyalogosan vágunk neki a 22 kilométeres útnak Grodekig. Fájó lábam miatt aggódom, de nem visz rá ez sem, hogy helyet kérjek a kocsin. Azt pedig ugyan leshetem, hogy önként fogják azt kínálni. A tisztek felülve hátra sem néznek többé. Nem örülünk ennek a megkülönböztetésnek, melyben ma először részesülünk a muszka részéről, mert sajnos azt jelenti, hogy komiszabb körülmények közé fogunk kerülni, s más bánásmódban fognak részesíteni bennünket, mint a tiszteket. Szerencsére a gyaloglás elég jól megy, sőt a dolgozó inak mintegy masszázst adnak a beteg lábszárnak, s úgy tetszik, mind könnyebben járok. A gennyedés mind jobban kinyomódik. Vagy háromszor pihenőt tartunk. Szürke az idő és hideg, de gyaloglásra éppen a legjobb, csak a szél kellemetlenkedik gyakran. Igen gyors tempóban haladunk. Grodek felől egyetlen szembejövő vonattal találkozunk csak, holott abban a hitben voltam, hogy a muszka seregnek tömérdek vonaton szállítják utána a különböző pótlásokat. Valahol azonban hiba lehet a vonalon. Egy vasúti híd mellett elhaladva azt is felrobbant állapotban találjuk, s az alatta elhaladó útra keresztbe rakott talpfákból egész hídlábat rakatott a muszka, úgy tud valahogy a vonat átjutni, de istenkísértésnek látszik ez a nagyon labilis alkotmány tetején.

Az országúton tömérdek trénszekér terül el, szembe pedig muníciós kocsik jönnek. Gyalogság is elkerül bennünket a front felé haladtában. „Ti se jöttök mind vissza többé" − mondja egyik bakánk. Mennek a vágóhídra. Sajnálattal nézem őket. Nehezen gyúrjuk a kilométereket, s végre délután 3 óra körül Grodekben vagyunk. A városka bejáratánál fehér kenyeret látok egy szatócs kirakatában. A muszka őrök nem veszik oly hajszálra a dolgot, mint a mieink tennék, és szót sem szólnak, amikor kérdés nélkül bemegyek az üzletbe s 7 krajcárért veszek a kenyérből egy jó darabot, s ugyanannyiért egy darab vajat. Tisztjeinket teánál találjuk, mint mondják, ők is csak nemrég értek ide, mert fuvarosuk igen lassan hajtott. A tea nagyszerűen esik, a szél alaposan kifújt bennünket, s pirosak vagyunk mind, mint a pipacs. Valami ügyvéd lakásában lehetünk, mert a kis családi ház kertje tömérdek aktától fehérlik. A muszka buta dühében mind kiszórta azokat a fák alá, úgyhogy a zöld pázsitból egy talpalatnyi sem látszik. Szegény ember, azt hiszem, pár ősz hajszálába belekerül, ha itt még egyszer rendet akar csinálni. Előttünk az észember és az állatember munkája. Külön szobákba kerülnek a tisztek, mi és a pucerek.

Míg besötétedik, lórumozunk. Vacsorára igen zsíros burgonyát kapunk nagyon kemény hússal, úgyhogy legnagyobb részét képtelenek vagyunk megenni. A teát cukor nélkül adják, de mindegyikünknek van vett cukra. A mi szobánk nem fűthető, s ezért egy fotelt beviszek a pucerek szobájába, és a jó meleg téglakályha mellett abban próbálom meg az alvást. Sajnos nagyon kényelmetlen. Lábamra új kötést téve, valahogy kihúzom reggelig. A muszka őrök szobánkban posztolnak, s mert nekik nem szabad aludniuk, kettesben diskurálnak jó hangosan, úgyhogy ha jó ágyam volna, valószínűleg akkor sem lenne semmi az alvásból.