Európa beteg emberének hanyatlása

Az Oszmán Birodalom rendkívül rossz kilátásokkal fordult rá a 20. századra, ekkor már rendszerint „Európa beteg embereként" emlegették a rossz gazdasági szerkezettel rendelkező, elmaradott, folyamatos pénzügyi problémákkal küzdő, ám eközben elképesztően korrupt államszervezeti rendszerrel megvert világhatalmat. Noha a krími háborúban nyugati, angol és francia támogatással sikerült megőrizni az oszmán pozíciókat a Balkánon az oroszokkal szemben, a gazdasági és társadalmi feszültségekre mindez nem jelentett gyógyírt. A Balkán egyébként is különösen sok fejfájást okozott a Portának, és 1875-ben fel is robbant a bomba, amikor a pénzügyi problémákkal küzdő Isztambul kétszer akart bizonyos adókat behajtani Bosznia-Hercegovinában. A nyomorgó tömegek eközben azt látták, hogy a hivatali elit nyakig dagonyázik a korrupció mocsarában, így nem csoda, hogy azonnal fellángoltak a törökellenes indulatok, és véres megmozdulások sora indult el az országban. Szerbiában és Bulgáriában párhuzamosan szintén felkelés robbant ki.

A feszültségek kezelését nem segítették a fővárosban zajló intrikák és trónproblémák sem, hiszen a szultáni udvar nem volt képes kellő erővel koncentrálni a lázadások leverésére: a birodalmat a tönk szélére juttató, mindennemű uralkodói erényt nélkülöző, gyenge és tehetetlen Abdul-Aziz szultánt ugyan lemondatták, ám utódja, V. Murád is mindössze három hónapot töltött a trónon. Utódja végre egy nagyformátumú államférfi lett II. Abdul-Hamid személyében, akinek eltökélt szándéka volt megreformálni az idejétmúlt államszervezetet, de ilyen méreteknél ez értelemszerűen nem ment könnyen, ráadásul a változásokkal szemben ellenérdekelt társadalmi és hivatalnoki réteg kőkeményen keresztbe is tett neki bizonyos területeken. Abdul-Hamid keményen kezelte ezeket a vadhajtásokat, de csodákat tenni ő sem tudott. Az oroszok ezt a helyzetet használták ki 1877-ben: II. Sándor egy Béccsel kötött különalku révén biztosította magának az Osztrák-Magyar Monarchia semlegességét, és ismét a török pozíciókra tört a Balkánon, majd hadat üzent Isztambulnak. Kitört az orosz-török háború.

A háború a Porta gyors kudarcát hozta: végül csak az erőegyensúly felett félve őrködő Nagy-Britannián múlt, hogy a cári erők – a hozzájuk csatlakozott balkáni szláv csapatokkal karöltve – nem szorították vissza a törököket Ázsiába. Miután a brit flotta megjelent a környező vizeken, és patthelyzet alakult ki, a szultán fegyverszünetet kért, és március 3-án, San Stefanóban békét kötöttek a felek.

A szultán elismerni kényszerült egy önálló bolgár fejedelemség létrejöttét, illetve Románia, Szerbia és Montenegró önállóságát is. A balkáni államok jelentős része tehát önállóvá vált, ám mivel továbbra is maradtak bizonyos területek az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt, a frissen létrejött nemzetállamok nem érezték biztosnak saját pozícióikat, a nagyhatalmak pedig igyekeztek ezt saját céljaikra kihasználni. Oroszország támogatta a szerb törekvéseket Koszovó, illetve a tengermelléki területek megszerzésére, valamint Bulgária erőfeszítéseit Trákia és Macedónia megkaparintására a Portával szemben, Nagy-Britannia, az Osztrák-Magyar Monarchia, Olaszország és Németország pedig a török fennhatóság sérthetetlensége mellett érvelt különböző okokból. Ugyanakkor nem használt a birodalom renoméjának az sem, hogy jelentős területveszteségeket volt kénytelen elszenvedni: Isztambul tehetetlenül nézte, amint London megszerzi Ciprust, majd a britek és a franciák elorozták Egyiptomot, illetve Tunéziát is.

Az 1904-es macedóniai felkelést ugyan sikerült leverni, ám az ifjútörök mozgalom megerősödésével párhuzamosan a szultán korántsem tudott annyit figyelni „kifelé", mint amennyire az indokolt lett volna. Általánossá vált az elégedetlenség, a széthúzás, a feszültség, amely végül forradalomba torkollott: az egyre despotikusabb módszerekkel kormányzó II. Abdul-Hamidot elsöpörte a népharag.
Ebben a helyzetben került trónra 1909-ben a megdöntött szultán öccse, az amatőr költőként is jeleskedő, szelídebb természetű V. Mehmed. Helyes felismerése volt, hogy messze nincs akkora mozgástere a megváltozott bel- és külpolitikai viszonyok között, mint elődeinek, így gyorsan deklarálta, hogy alkotmányos módon kíván uralkodni, és gyakorlatilag át is engedte a kormányrudat az ifjútörök mozgalomnak. A balkáni feszültségeket személyes látogatásokkal igyekezett elsimítani, de itt már megmutatkozott gyengesége: vizitjei, diplomáciai erőfeszítései totálisan eredménytelennek bizonyultak, és amikor a félszigetre szemet vetett Olaszország 1911-ben hadat üzent a törököknek, és Tripolisz blokád alá vonásával megkezdődött a két állam nagyjából egyéves háborúja, egyben az Oszmán Birodalom végjátéka is elindult.

A törökök a háborúban roppant csúfos vereséget szenvedtek, és elveszítették Líbiát, utolsó jelentős afrikai hídfőállásukat, ami hozta magával a folytatást: Bulgária, Szerbia, Görögország és Montenegró jelentős orosz háttérrel 1912-ben létrehozta a Balkán-szövetséget, és megkezdődött az első Balkán-háború, amelynek révén 1913 tavaszára az oszmánokat ha nem is teljes mértékben, de a helyzet lényegét tekintve gyakorlatilag kiűzték a Balkánról.
V. Mehmedet innentől kezdve már csak sodorták magukkal az események: mivel felismerte, hogy sok jó nem származhat belőle, mereven ellenezte a török részvételt az első világháborúban, ám semmit nem tudott tenni a belépés megakadályozására. Noha szent háborúra szólította a híveket az antant erőivel szemben, mindez vajmi keveset számított a végkimenetel szempontjából: ugyan az 1915-ös, a Dardanelláknál aratott győzelem alkalmából a törvényhozás felruházta a Gházi („Győzedelmes") titulussal, a későbbiekben már nem mutatkozott sok ok a hasonló elismerésekre.

Amikor a szultán 1918. július 3-án, mindössze néhány hónappal bátyja és elődje után elhunyt, az Oszmán Birodalom a korábbi formájában már gyakorlatilag megszűnt létezni, hiszen megsemmisítő vereséget szenvedett a háborúban. Öccse, a trónon őt követő VI. Mehmed már gyakorlatilag csak segített beleverni az utolsó szögeket is a szultanátus intézményének koporsójába.