1914. november 27.

Kíváncsian lesek ki az ablakon. Minden reggel valami újat várunk, s mindig ugyanaz a végtelen hósivatag köszönt, mogorván és lélektelenül. Kissé dombosabb a táj, erdők, cserjések váltakoznak, aztán ismét a sovány perjeszálakkal teleszórt hólepel következik, egy-egy kis nádassal. Megint egy folyó. Két párhuzamosan futó híd visz át rajta. Végre délelőtt egy nagyobb állomást érünk. A legénység kitódul, hogy a 25 kopejka maradékain még valamit szerezzen, természetesen csakis harapnivalót, s a kofák körül óriási tülekedés támad. A föld síkos, és a fiúk egymásra vetik rajta a bukfencet és cigánykereket, csúnya káromkodások közt tápászkodva fel, s rohanva tovább a kofák irányában. Cifra lepények divatoznak erre, mákos, túrós, almás s valami bogyós gyümölccsel.

Egy muszka orvosnő tart szemlét a kocsikban. Egyik poroszunk dizentériás, s egy civil foglyunk, akit állítólag kém gyanánt fogott el az orosz, dagadt lábát mutogatja. Az enyém, hála az Égnek, már jól rendben van. Indulás után a helységen kívül egy frissen futó szánkóval találkozunk, melyben nagy meglepetésünkre három csukaszürke egyenruhás tisztünk ül. Ezeknek nem mehet rosszul a dolguk. Vígan viszonozzák integetéseinket. (Akkor még nem tudtuk, hogy azok, akiknek ilyen jó dolguk van, csaknem kivétel nélkül a vitéz cseh nemzet fiai.)

Majd egy másik szánkót érünk utol. Helyes kis muszka lány maga hajtja az öreg szürkét. Nyíresek, tarlók, nyíresek, tarlók… egészen, amíg be nem sötétedik.