1914. október 17.

Az alvás elég jól sikerült, mert nem az asztalon feküdtem, mint az elmúlt éjjel, hanem a melegebb belső szobában. S kevesebbet köhögtem. Tegnap este egy gazdánál lefoglaltam másfél liter tejet, azt hajnalban sietek elhozni. Még a feldsapkába is jut belőle. Három nyers tojást bekapok, kettőt a kenyérzsákba óvatosan elpakolok, de a többinek nincs már hely, ezeken kell túladnom. Később dohányt és kevés cvibakot osztanak szét, de kenyeret megint csak hasztalan várunk, már az ízét is kezdjük elfelejteni. A bakák egy köcsög tejfelt fedeznek fel házigazdánknál, és egy koronát nyomva egy öreg nyanyó markába testvériesen kezdik kanalazni. Az bőgve nézi a barbarizmust, de a bakaság oda sem hederít a könnyeknek. Magyarul vigasztalják a nyanyát, hogy ma úgyis elmegyünk innen, s akkor marad neki tejföl bőven. Különben a banya úgyis jobb bőrben van, mint jómagunk.

Iparkodtunk kihasználni ezt a kis időt, amit az ezredtől külön tölthetünk, hogy egy kis erőt gyűjtsünk, mert ezután megint a hét szűk esztendő következik. Hadnagyunk szállása előtt gyülekezünk. Visszatérünk az ezredhez, kél szájról szájra a hír. Nem örvendünk neki. A rohamozást szívesen átengednők másnak, a lelkesedés a halál iránt nem nagy köztünk, hisz fiatalok vagyunk mindannyian. Most már tudjuk, hogy a harctérre vágyódni, harci kalandokért lelkesedni kb. egyenlő a másvilág utáni vágyódással.

Mint Nachrichtendetachement, elvégeztük dolgunkat. Elégtétellel állapítjuk meg, hogy nem megy rosszul, s a század megfelelt azoknak a várakozásoknak, melyeket előző magatartása után hozzáfűztek. A kozáklovakat is visszük magunkkal, s a bakák úgy vélik, hogy ezek mint hadizsákmányunk, ezentúl már a század tulajdonában fognak maradni, hisz megérdemeltük őket.

Napos lévén, a század végén marsolok. Hadnagyunk szigorúan a lelkemre köti, hogy minden elmaradót feljegyezzek, s ezeknek mindenféle rettenetes büntetéseket ígér. Mindhiába. Nem vagyunk vasból. A legénység között a lehetetlen táplálkozás folytán valami vérhasféle járvány pusztít, mely alól nemigen lehet menekülni. A hadvezetőség maga el lévén látva kenyérrel, nehezen jön rá, hogy annak hiánya a legénységnél minden bajnak kútforrása. Ha annyi húst adnának is, mint amennyit nem adnak, akkor sem lehet abból kenyér nélkül megélni. Rövid mars után kiderül már, hogy régi erőnk odavan. Igen sokan nem bírnak jönni, mind gyorsan kimerülünk, s folyton pihenőre lenne szükségünk. Minden arc sovány és sápadt, a szemek beesettek, a tekintet fáradt. Agyoncsigázott, agyonhajszolt s agyonéheztetett gebék vagyunk, akiknek megváltás a vágóhíd.

Lassan baktatunk le az országútig, ahol élénk forgalom van. Mi a teljes felszerelést cipeljük, egészen az előírás szerint, de itt találkozunk honvédekkel, akiknek alig nyomja valami a vállukat. Irigy szemmel nézzük őket. Nagy kocsitábor mellett haladunk el, tán a divíziónk trénje táborozik itt. Pár pécsi hatos huszár van köztük. Hallottak valamit a lovaink eredetéről, mert a legénység barátságos sapkalóbálással, a tisztek pedig „Brávó!" kiáltással üdvözölnek bennünket. Néhányan kezet nyújtanak hadnagyunknak s a Wachauernek is gratulálnak. Elérjük a turkai országutat, mely a Dnyeszter völgyében fut, párhuzamosan a vasútvonallal, de vonatot nem látunk még közlekedni azon. Egy állomás mellett elhaladva eszembe jut, hogy hat napja hordozok zsebemben pár megírt levelezőlapot, s ezek mellé menet közben megírok még egyet, tudatva, hogy a mai napot is ép bőrrel értem meg, azután egy velünk szembejövő kadétnak átadom őket, kérve, hogy juttassa el a postához. A legbarátságosabban biztosít róla, hogy el fogja intézni őket. A fiú tudja, hogy a tűzbe megyünk, míg őt a jó szerencséje ide a front háta mögé helyezte, s nála is kellemesen tapasztaltam, mint már eddig is többször a hasonló helyzetben lévőknél, hogy ilyen apró szolgálattal szívesen jöttek segítségünkre, érezve, hogy valamivel adósak nekünk.

Egy falut elhagyva (Luzsok?) néhány divíziónkhoz tartozó könnyebb sebesülttel találkozunk. Felkötött karral, bepólyált koponyával, kettesével-hármasával jönnek, fegyver nélkül, mellükön hol piros, hol más színű cédulákkal, s azon az orvosi látlelettel. Mind sűrűbben jönnek, s végül előrenézve a hosszú országúton, csaknem minden 50-100 méternél néhány sebesültet látok jönni. Nem egészen könnyű sebesültek mind, van, aki igen nehezen mozog s két más bajtárssal vonszoltatja magát, arcára írva a kín és ijedtség. Néhányan egészen könnyedén sétálnak tova megelégedett arccal, ezek a legszerencsésebb emberek.

Akiket megszólítunk, nehéz harcokról beszélnek, az ezrednek ismét kemény napja van ma. Mind a muszka óriási számát emlegetik. Annyian vannak, mint a sáskák. A hegyekről ágyúdörgés és fegyverszó zúg felénk. Az országúttól jobbra pár ház, valami útszéli csárda, itt megleljük az ezred konyháit. Jó édes kávét kapunk, utána azt a levest, melyben a tegnap kapott főtt hús készült, s végül még egy adag feketét is sikerül szereznem. Ezt a flaskámban lévő reggeli tejhez öntve, hosszú idő után tejeskávét élvezhetek. Húskonzervvel, cvibakkal is ellátnak bennünket ismét, megkapjuk az előírásos három tartalékkonzervet, s még jobban meg leszünk terhelve, mint eddig. Mint jellemző dolgot jegyzem itt fel, hogy őrmesterünk egy ládában 100 konzerv helyett csak 68 darabot talál. A többit a trénnél lopták el állítólag. Bizony görbén is nézünk a trénre. Míg mi elől vérzünk, ők hátul dőzsölnek, úgy látszik, a mi porciónkon. (Később sok hasonló esetet hallottam, főleg a számvivő őrmesterekről, kik vagyonokat harácsoltak össze a front mögött. Ezek voltak azok a vitézek, akik rettentő hosszú „frontszolgálattal" dicsekedhettek, s akiket hat ökörrel sem lehetett volna hazavinni a „frontról".)

Pihenőt kapunk. Őrmester úr a csomagokkal babrál, természetesen körülseregli a bakák tömege, mindenki valami hazai küldeményt les. A csomag azonban olyan valakié, aki nincs köztünk. Az őrmester megkérdi a körülállókat, hogy nem ismerik-e a címzettet, s mikor nem akad ismerője, nyugodtan felbontja a csomagot, turkál benne, pár szelet csokoládét kivesz, és kegyesen szétosztja a hozzá legközelebb állók közt, a többit pedig félreteszi. Melankóliával nézem ezt a jelenetet. Íme, ez történt az én várva várt csokoládés csomagjaimmal is: vagy ez a gazember csúsztatta félre, vagy más. Tenni azonban nem lehet ellene, ő itt nagyhatalom, izgatott vezényszavak hangzanak, a felszerelést gyorsan fel kell kapnunk és sorakoznunk.

Hadnagyunk bejelenti, hogy József főherceg őfensége fog szemlét tartani felettünk, mert annyira kitüntettük magunkat mint hírszerző különítmény, hogy személyesen óhajt bennünket megdicsérni. A közismert autót lessük, ehelyett azonban gyalogosan, kezében kis lovaglópálcával látjuk közeledni őfenségét egyszerű csukaszürkében, egyik kadétunk kalauzolása mellett. Mindenki összeszedi magát, amennyire még tudja.

A fenség közvetlen és lelkes szavakkal dicséri vitézségünket. „Bátran harcoltatok, magyarokhoz, az ezred hagyományaihoz méltóan, örömet szereztetek nekem és büszke vagyok rátok. Igazán nagyon meg vagyok veletek elégedve. Remélem, hogy ezután sem fogtok csüggedni, és mint eddig is példát fogtok mutatni a többieknek." Körülbelül ezeket mondja. A sok sápadt és sovány arc kipirul, de éppen idejében jön a „Pihenj!", mert jól tudom, hogy még pár percnyi „vigyázz" után egypáran kibuktak volna a sorból. Jómagam oly álmos voltam a jelenet alatt, hogy csak mintegy félálomban csengtek fülemben a szép szavak. A fenség hadnagyunkkal és Wachauer zászlóssal kezet fog, s hosszabb ideig beszélget velük, azután „Links um" következik, kettős sorban elvonulunk előtte, s továbbhaladunk az országúton.

Őfensége egy darabig velünk tart. Megszólítja Kőszegit, Wachauer szolgáját, hogy hova való, mert arcát ismerősnek találja. „Villanyoskalauz vagyok és Budán a Karácsonyi-palota előtt jár a kocsim, ott gyakran látom Fenségedet"  − feleli Kőszegi, s a fenség elfogadja ezt a magyarázatot. Majd engem szólít meg. A század végén, marsolok mint napos, utánam a szanitécek jönnek hordágyaikkal, s őfensége valószínűleg ezekhez tartozónak vél, mert azt a kérdést intézi hozzám, hogy sok-e a beteg és a kolera mennyi áldozatot szedett közülünk. Nem felelhetem azt, hogy a kolera pusztításairól fogalmam sincs, mert aki elgyengülve kihullott közülünk, azt bizony soha viszont nem láttuk, s nem tudjuk mi történt velük, élnek-e, meghaltak-e. „Jelenleg a kolera nem pusztít köztünk, de nagyon el vagyunk gyengülve és a fáradalmakat nem bírjuk úgy mint azelőtt. Vérhas és járványos hasmenés miatt igen sokan teljesen elgyengültek. Az oka valószínűleg a kenyérhiány, mert amint kenyérhez jutottunk, a baj megszűnt." Ezeket mondom, s roppantul örvendek, hogy ezt ilyen magas helyen elmondhattam, abban reménykedek, hogy valami hatása lesz szavaimnak, s a kenyérellátás ezentúl kissé rendesebb lesz. Persze azt is mondhattam volna, hogy újabban ismét nincs kenyér és a kolerás állapot ismét elölről kezdődik, de ezt már nem mertem megkockáztatni. A fenség sem kérdez többet, barátságos arccal hallgatja szavaimat, szótlanul bólintva hozzá. Kissé zavarba jövök, mert beszélgetés közben a gyorsabban járó századtól kissé lemaradtam a mögöttem jövőkkel együtt, és nem tudom, nem intéz-e hozzám még kérdéseket a fenséges úr. Egy darabig a lassabb tempót betartom még. Őfensége szótlanul ballag mellettem, mire lassan kezdem kinyújtani lábaimat, az országúti audienciának vége. Mögöttem nem szólít meg senkit, s tíz perc múlva utolérjük a századot. Valamivel odébb ismét megállunk, s folytatjuk a pihenést.

Hadnagyunk elénk áll, és „őfensége megbízásából" közli, hogy az egész vonalon most folynak a döntő harcok. A mieink és a németek az orosz hátában vannak, s nekünk az a feladatunk, hogy az orosznak előttünk lévő szárnyát feltartsuk addig, míg a középen megtörténik a döntés. Csak rövid ideig, de annál rettenthetetlenebbül kell helytállnunk. Helytállni azt talán tudnánk, gondolom, csak éppen menni azt nem, pedig sajnos többet meneteltetnek, mint állni hagynak. Most is vánszorogva érkezik be egynéhány sárga képű emberünk, s elém állnak, hogy töröljem ki őket az elmaradottak listájából. Megteszem, de bizony többen maradnak még ott, mint ahányat kitörölök. És amikor újból megindulunk, ezek az emberek is hamarosan ismét csak odajutnak a listára, hasztalan erőlködnek már, nem bírják többé velünk a tempót. Egyik szakaszvezetőnk, Csizmadia, szintén búcsút mond.

Még pár kilométert teszünk az országúton, majd egy jobb felől beszájadzó völgybe fordulunk. Pár ház áll a sarkon, körülötte tüzéreinket látom, s egy tisztben felismerem óvári professzorom (Cselkó) vejét, ki az akadémiát előttem végezte. Személyesen nem ismerem, de jólesik egy arcot látnom, mely arra az időre emlékeztet, amikor oly könnyű volt az élet, amilyen nehéz most (Dr. Hartyáni). Egy puskalövéssel odébb új meglepetés ér. Egy régi bajtársammal hoz össze a véletlen (Náray erdőmérnök), kivel együtt kezdtem meg önkéntesi éveimet Pécsett, s aki szintén otthagyta katonáékat, de valamivel később, mint én, már mint önkéntes káplár. A háború kitörésekor tehát már „valaki" volt, mert két csillag díszítette. Így találkoztunk Székesfehérvárott, ahol őt otthagytam, mert jó szerencséje s erdőmérnöki diplomája révén valami utászcsapatba osztották be, mikor mi a harctérre indultunk. Most is valami híddal vesződnek.

Nem léphetek ki a sorból, csak intek feléje. Megismer és futva ér hozzám. Csak sebtében válthatunk pár szót. Bámuló szemekkel néz rám és kezeit összecsapja: „Hát te, hogy bírtad ki eddig?" Tetőtől talpig végigmustrál, s arcáról azt olvasom le, hogy nagyon másként nézhetek ki, mint mikor elváltunk, mert meghatottság, zavar, csodálkozás tükröződik azon. Közös ismerőseinkről referálok neki s gratulálok őrmesteri rangjához. Úgy látszik, a front mögött gyorsabb az előlépés, mint a tűzvonalban. „No, sok szerencsét, pajtás. Szervusz"  − egy kemény kézszorítás, és elválunk. A jókívánatok időszerűek, jól is esnek. A pajtás szeméből azonban azt a gondolatát olvasom ki, hogy engem se lát többé viszont. Ez egy kicsit kellemetlenül érint, de hamar túlteszem magam rajta, hiszen ebbe már magam is beletörődtem, csak azt nem szeretem, ha gyakran kell rágondolnom.

Odafönt a hegyek közt dühös morgással pukkadoznak a haubicok, és söröl-pöröl a számlálhatatlan sok kézi- és gépfegyver. „Hogy a fene enné meg azt is, aki kitalálta őket" − sóhajtja az egyik baka. Gyönyörű, napos őszi délelőtt van, a bokrokon a hervadás vérpiros és rozsdabarna színei, üde zöld pázsit a patakparton, s hátrább a fenyves mély zöldje. (Ha tudtuk is, nem hittük, hogy odafent lesz a szerencsétlen 13. számot viselő századunk temetője. És úgy lett.)

Az ősz elmúlást hirdet, de a napsugár életet és feltámadást. Ilyen időben nehéz elhinni, hogy pár óra múlva talán már megszűntünk lenni. A hegyi út forgalmas. Szembe velünk a sebesültek csapatai jönnek, velünk pedig a 32., 44. és saját ezredünk sok embere, akik gyalog szállítják fel az élelmet, mert a konyhával a rajvonalhoz jutni nem lehet. Épp olyan nehéznek mondják a súlyosan sebesülteknek leszállítását. Nagy tömeg rutén paraszt segédkezik a szállításnál, a környék férfijai mind be vannak fogva, annál több fegyver maradhat fent az orosz ellen szegezve. A völgy megszűkül. A hegyi patak mentén haladunk tovább. Erre már nincs út, de az ezredbeliek már olyan csapást gázoltak, hogy előre lehet jutni. Hol a jobb, hol a bal parton haladunk, ahogyan a sziklák engedik, s számtalanszor kell átkelnünk a patak gyöngyöző vize fölött, a beléhengerített szürke sziklatömbökön, egy-egy keresztbe döntött fenyőszálon, vagy néha úgy, hogy a fegyvert ugrórúdnak használva lódulunk át. Nem mindenkinek sikerül, de ebben a szép időben egy kis friss fürdő nem számít.

A muníciós lovakkal sok baj van. Szegény párák a patakban gázolnak felfelé óriási terhükkel, de gyakran fel kell kapaszkodniuk a meredek, sziklás vagy csúszós sárral s hatalmas gyökerekkel benőtt partra, mert egy-egy kis vízesés kerül útjukba, vagy a patak úgy elmélyül, hogy nem tudnak a vízzel megbirkózni. Fülüknél, farkuknál húzva segítjük őket, visszacsúsznak, térdre rogynak, számtalanszor meghemperegnek a patakban vagy a parti sárban s reszkető térdekkel, lihegő, orrcimpákkal állnak meg a parton, ha végre sikerül feljutniuk. Egyikük úgy bukik fel, hogy a feje is a víz alá kerül, s terhével nem tud lábra kapni, belefúlna, ha pár bakánk a vízbe ugorva lábra nem segítené. Sárosan, véresen, némán, hűen jönnek velünk szegény dögök. Az út mind meredekebb. Libasorban haladva, lassan kaptatunk felfelé, Wachauer zászlós bátyjával mellettem jön. Véletlenül találkoztak, s most a fiatalság gondtalan kedvével csevegnek.

A rózsás képű, szőke kis zászlósra jól emlékszem még a pécsi reáliskola udvaráról, ahol, mint rövidnadrágos nebulót láttam. Tisztelettel nézett rám akkor, s íme, most nekem kell előtte haptákban állnom s úgy nézni reá, mint hősre. De legalább nem él vissza a helyzettel, és van benne annyi józan ész és úri felfogás, hogy úriemberhez illő hangon beszél velem mindig, nem úgy, mint társai nagy része, akik rangjukat a maguk óriási kiválóságának tulajdonítják és pökhendi fennhéjázással rendelkeznek velem. Rám jár a rúd nagyon. „Hogy vagy, öregem?" − érdeklődik most is. „Nehéz a borjú nagyon?" A többiek nemigen törődnek vele, ha akár megdöglünk a teher alatt. A világon a legtermészetesebb dolognak tartják, hogy a borjút ne ők cipeljék, hanem mások. A patak menti ágak sok akadályt képeznek, viszont sokszor ezek nélkül nem tudnánk felkapaszkodni a csúszós, iszapos partra. Végre a tetőn vagyunk. Vén erdőben haladunk tovább, majd egy fenyvesben letelepedve fél órát pihenünk. Mogyoróbokrok vannak a fenyők aljában. Sok rajtuk a gyümölcs, de mind férges, kétszázat is feltörök, de egyetlen jót sem találok.

Lassan besötétedik. Az ágyúdörgés egészen közelünkben szól, de semmi kilátásunk nincs a völgy felé, ahol rajvonalunk harcol. Hadnagyunk utasításokért megy valahova a parancsnoksághoz, s visszatérve előrevezet bennünket egy kis vadászlakig, ahol az ezredünk segélyhelye van. Itt ledőlve az erdei út mentén vagy két óra hosszat várakozunk. Néhány emberünk a Hilfsplatz szóra rögtön beteget szeretne jelenteni, s mennek az orvosokhoz, kik párat ott is tartanak, párat pedig visszakergetnek, jóllehet ezek is szánandóan néznek ki (Szini zugsführer). Valakinek azonban csak itt kell maradni a muszkával szemben. Teljes sötétben indulunk tovább. A magas fák miatt abszolút sötétség uralkodik, s az előttünk járó köpenyét fogva haladunk tovább. Halotti csend a parancs. Ágyúk s fegyverek elnémultak, az éjszaka kísérteties csöndbe burkolózik, minden gyenge neszt messze hallani. Sima út vezet egészen egy patakig, melynek, úgy mondják, meredek partja van, de ebből egy mákszemnyit sem látunk. Megállunk. Az előrébb járók irányából elfojtott hangokat, egy-egy cuppanást, puffanást hallok s csendes szitkozódást. Végre az előttem haladóra kerül a sor. Egy láthatatlan altisztünk vagy tisztünk beállítja a bajtársat egy helyre, s aztán ráparancsol: „Most ugorj akkorát, amekkorát tudsz!" A fiú ellódul s csörrenve érkezik át a túlsó partra. Rajtam a sor. Kitapogatom lábammal a part szélét, s minden erőmet összeszedve nekiugrom a sötétnek. Kalimpáló lábaim valahol a partba akadnak, kissé megcsúszom, de valaki előreránt, túl vagyok. Mögöttem az óriási Hauptmann káplár jön, mint azt később hangjáról felismerem. Biztató hangok, csend, azután egy óriási cuppanás. Hauptmannak ismét pechje volt, egy kis fürdőt vett. Úgy húzzák ki. Hanyatt esett vissza, s még a borjút is megitatta. Mosolyognom kell a sötétben, ahogy elképzelem ezt a jelenetet. A bajtárs dohog és káromkodik, de lecsitítják.

Végre az egész század túl van a vízen, s megyünk tovább. Kissé világosabb van. Egy más századhoz tartozó altiszt a vezetőnk, de akárhogy ismerje is itt a járást, neki sincsenek bagolyszemei, és a sok vágás, erdőirtás, tisztás, cserjés közt úgy összekeveredik, hogy háromszor is rossz útra visz és sarkon kell fordulnunk. Egy tisztásra érve a csillagos égből egy nagyobb darabkát látunk, s megpillantom azon ismét a már két nappal előbb észrevett halovány üstököscsillagot. Mit jósol ez az égi jel? Hosszú harcot vagy békét? Életet vagy halált? Hosszú bolyongás után végre átvergődünk az erdőn, és túl azon, egy cserjékkel ritkán benőtt füves területen végre megtaláljuk azt a helyet, ahova rendeltek bennünket.

Rögtöni fedezékásás a parancs. Hadnagyunk két sorban készítteti azokat, úgy, hogy minden négy emberre egy négy méter hosszú gödör jut, közben egy méter széles válaszfalat hagyunk, és ezen túl következik a másik négy ember fedezéke. Nagyon a lelkünkre kötik, hogy alaposan készítsük el az árkokat. Három legügyesebb emberemet magam mellé véve, velük kezdek az ásáshoz. A talaj homokos, és gyorsan megy a munka. A muszka közben valószínűleg megneszelt valamit, mert néhány srapnelje elsüvít mellettünk. Annál serényebben dolgozunk. Egy kis padkát faragunk az árok hátsó falába s arra fenyőgallyakat téve és száraz fűvel kipárnázva, letelepedünk. A pokrócba és sátorlapba burkolózva próbálunk elaludni. A kihányt föld az árok előtt magas dombot képez, úgyhogy csak a padkára állva van kilövésünk. Fegyvereink ezen a földhányáson nyugosznak. Összefont karokkal bóbiskolok. Pár óra telhet el így félálomban, egyszerre közeledő ágyúlöveg zúgását hallom. Félig a Nirvánában lebegve, nem is bánnám talán, ha hirtelenjében magával vinne az örök semmibe. Vad száguldással búg el felettünk, és messze hátulról száll hozzánk nagy későre tompa dörrenése. „Ó, ettől alhatunk" − gondolom, s az utána következőkre nem is hederítek. Egyszerre azonban mintha az ég szakadna reánk, rettenetes dörgéssel explodál közvetlen közelünkben egy gránát, s gyors egymásutánban jő utána a második, harmadik, negyedik… Erre már fel kell ébredni minden emberfiának. Lebukunk a padkáról, s a fedezék mellső részébe ásott üregbe strucc módjára bedugva fejünket, várjuk, míg a muszka megunja a dolgot. Hátamon a borjú, felülről némi kis védelmet ad, még talán srapnelgolyó ellen is, de az orosz gránátokkal kezd dolgozni, s egészen pontos lövéseket ad le. Egyik gránát a másik után vág le előttünk, mögöttünk, jobbra balra. A rettenetes detonációk belevágnak az ember dobhártyájába, bárhogyan is próbáljuk befogni fülünket. A föld reszket a beléje fúródó gránát iszonyatos lökésétől, s a fedezék fölé hányt föld csurog a nyakunkba. Egy pillanatnyi szünetet felhasználva lecsapkodom ásómmal az oldalát, de nem sokat segítek vele. Nincs is rá időm, már ismét búg a gránát, és alig kapom le a fejemet, pár méterrel mögöttünk röpíti fel a földet. Zúgva csap át fejünk felett a rettenetes légnyomás, föld- és kőzáport zúdítva gödrünkbe.

Még lélegzethez sem tudunk jutni ebben a pokolban. Hatosával, de tán tízesével jönnek a gránátok, egyszerre és egymás után, s emberi szó ebben a káoszban elvész, mint a légydöngés a viharban. Sebesültek jaja nem hallatszik akkor sem, ha egy pillanatra elcsitul az ágyúszó. Sebesültjeink nincsenek, csak halottaink. Amely fedezékbe a gránát utat talál, ott nem végez félmunkát, s az a négy ember, kit ott lel, a maga sírját ásta meg. Minden félpillanatnyi szünet után annál vadabb erővel tör ki az őrült zenebona. Úgy érzem, mintha vad erővel keresne egy óriási hóhér, s meglapulok, mint a vad, odatapadva a földhöz, belefúrva arcomat a homokba, vadul dobogó szívvel, reszkető izmokkal, száraz szájpadlással találgatva, megtalál-e vagy nem talál meg.

Kétségbeesett tiltakozás kél bennem. Nem, nem, nem. Nem akarok meghalni. Távozz tőlem, átkozott kaszás! Mellettem vacogva imádkozik egy emberem. Uram, segíts meg! És imára kulcsolom a kezeimet én is, az Istenre gondolok, aki egyedül segíthet, hozzá fordulok, mint a haldokló, mert úgy érzem, az utolsó perceimet élem. Nehéz verítékcseppek verődnek a homlokomon. Itt kell elpusztulnom nyomorultul, itt fogok elrothadni ebben a gödörben. Nem, nem, nem. Uram, segíts! „Önkéntes úr, mi lesz velünk?" − rebegi az egyik emberem. „Majd csak megunja a muszka" − felelem. Egy ideig még zúg a vérzivatar, aztán egyszerre, mintha elvágták volna, elhallgat. Lassan felocsúdunk. Nem szól egyikünk sem. Felülök ismét a padkára, beburkolózom, s aludni próbálok, azon tűnődve lehunyt szemmel, hogy sikerül e még egyszer kimenekülni egy ilyen gránátzáporból. Nagyobb időközben vagy négy-öt lövést lead még az orosz, s fel-felráz álmomból, de csak egy pillanatra. Az eső is megered közben és bús egyhangúsággal suhog alá, mintha néma könnyeket hullatna az ég. Jó darabig alhattam, s ismét gránátdörgés ébreszt fel. A pokol elölről kezdődik. Ismét be kell dugnunk a fejünket a fedezék alá. Ha egy gránát gödrünk elé vágna le és azt beomlasztaná, a föld alatt fúlnánk meg, azért figyelmeztetem az embereimet, hogy erre is gondoljanak, és ha a föld megmozdul, rögtön felugorjanak.

Az alvásról le kell tennünk, egészen reggelig kínoz bennünket a muszka.