1914. október 26.

A tilifona egész éjjel kellemetlenkedett, és mégis fáradtan ébredünk. Uramisten, fohászkodom, hányszor kell még így ébrednem rabságban. Teát hoznak. Jólesik a forró ital. A teából, úgy látszik, nem fogunk kifogyni ezentúl. Bayer tanító, aki a tolmácsunk, oly szíves, hogy három szelet csokoládét kölcsönöz. Látszik, hogy csak egy hete jött el hazulról, hogy ilyen kincsekben bővelkedik. A színe is egészen más, mint Bodonyié és az enyém. Társaim egyébként – Bodonyit kivéve – mind a legújabb kiegészítéssel jöttek hozzánk, s a frontéletből csak a legutóbbi pár napon kaptak kóstolót.

A tisztek zürksackjai mind tömve jó hazai dolgokkal. Megmosdom, megfésülködöm és Gilettemmel megborotválkozom egy félreeső zugában az udvarnak (este tudniillik féltem a muszkától). Kimegyünk egy ház elé, ahol valamikor már laktunk a legénységünkkel, együtt várunk. Esik. Vagy fél óra múlva elindul a faluban állomásozott orosz bataillon, s mi is utánuk megyünk, lefelé a turkai országútnak. Furcsállom a dolgot, mert nem a fronttól el, hanem a front felé tartunk. Igen nagy a sár, de jókedvvel tapossuk, olyan szokatlanul könnyű így üres borjúval a menetelés. Szótlanul baktatok jó darabig. Még mindig a tegnapi események járnak a fejemben, s csak nehezen akarom megérteni, hogy micsoda változás állott be sorsunkban. Elemezni próbálom azt, ami a lelkemben végbemegy.

Úgy érzem, hogy egy rettentő nyomás alól szabadultam föl, s dacára a fogságban rám váró nehéz napoknak, nem tudok szomorkodni. Egymás után láttam elhullani oldalam mellől azokat, akikkel együtt jöttem el Székesfehérvárról, hisz közülük alig van már valaki itt a csapatban. Már megbarátkoztam azzal a gondolattal, hogy előbb-utóbb reám is sort kerít a kaszás. A fogság az élet kincsét nyújtja felém, amelyről már lemondtam. A halál gondolata olyannyira belém rögződött, hogy most hihetetlennek tetszik ez a különös menekülés. Vajon nem álmodom-e, nem lesz-e ebből csúf ébredés valami sáros fedezékben? Nem. Pihent érzékkel érzek, nem az álom játszik velem. A lelkiismeretem nyugodt, érzem, hogy a kötelességemnek mindig megfeleltem, használni igyekeztem a kapott parancsok utasításaim túl is, s álszenteskedés lenne, ha azt mondanám, hogy most, a fogság második napján búsultam. Nem. Szívem legmélyéről fakadó hálával imádkoztam köszönetet az Egek Urának, s ha magam lettem volna, felujjongtam volna jókedvemben.

Fájó lábam és a bizonytalan jövő tudata mérséklik örömömet, de a lelkemben megoldódnak egy óriási feszültség bilincsei, s mintha szárnyam nőne. Hozsanna néked, reménység zöld pálmaága! Ismét tudok remélni és hinni egy szebb jövőben. Sántikálva bár, de vidám szívvel megyek a rettentő sárban. Kis pihenőt tartunk, mert az éhségtől elgyengült inakkal nem valami nagyon győzzük a marsot. Közben a másik orosz bataillon is elkerül. A muszkák ismert barna darócköpenyükben, a fegyverüket nem vállszíjon hordva, hanem vállukra támasztva menetelnek. Nem négyes sorokban, hanem hat vagy nyolc ember is halad egy sorban. Barátságos képpel mennek el mellettünk. Tegnap még martuk egymást, mára kibékültünk. Csak egynéhány akad a sok között, akik valami gúnyos szót dobnak felénk, de ezeket bakáink egy fölényes sercintéssel intézik el, úgyhogy nemigen van kedvük a további élcelődésre. Odébb két helyen is át kell kelnünk a kis völgyi folyó egy ágán, mely kiáradt, s a széles utat egészen elöntve fut tova, de itt csak bokáig érő vize van. Az országútra érve kb. Starisambor felé fordulunk, amerről annak idején érkeztünk. Topolnicán megyünk át, ahova valamikor a század élén jöttem, mint spitze, azon az emlékezetes 33 órás marson. Itt a paplak az üres kaptárokkal. Vajon hogy fogadta a pap a muszkákat? Szívesebben-e, mint bennünket akkor? Erős ágyúdörgés és gépfegyverszó száll felénk a hegyekről, s mi csak feléje tartunk.

Az előbb még úgy éreztem, hogy jól jártam a fogságba jutással, s most meg már hegyezni kezdem a füleimet: hej, ha a mieink jönnének vissza onnan, ezzel a pár őrrel de hamar elbánnánk! A többi csapatok ugyanis már messze előttünk járnak, az ágyúszó felé. De hát nem így történik. Egy lovas jő elénk azzal a paranccsal, hogy forduljunk vissza Smolnára. Őreink maguk se tudják, merre menjenek, s bakáink kapacitálni kezdik őket, ki előre, ki hátra akar menni. Szegény zsidó kommandásunknak fő a feje, hisz nem szokott ő parancsolni, ilyen goromba társasággal meg éppen nem tud bánni. Máris a nyakára nőttünk. Végre mégis hátraarcot csinálunk, s megindulunk visszafelé, dühösen és korgó gyomorral, hisz az idő késő délutánra jár. Bakáink káromkodnak, kísérőink tovább tétováznak, mire mindenkinek elfogy a türelme. Újból megállunk, a muszkák fülüket vakarják, s végre megint visszafordítanak bennünket az eredeti irányba. Pár száz lépést teszünk csak még, s balra az út melletti csinos, modern és egészen új villának a kertjébe térünk. Azt állítják, hogy itt valami ezredes lakik, ő intézkedett volna így. Szép nagy, tükörablakos szobába ágyakat hordunk össze, ahányat csak találunk, szalma is bőven van, nagyszerű helyünk lesz. Egy gyerekágyba való matracot találok, arra lerakom cókmókomat, aztán tűzhely után nézek. Nagyszerű, modern konyha van a házban s menekülésünk közben talált rizskásám hamarosan ott fő a tűzön. A közeli krumpliföldről kerül még vacsorára való, sőt egyeseknél hús is van, a muszkától szerezték valahogyan. (Később már tudtam, hogy a muszkától a saját vacsoráját is úgy kell megvenni a hadifoglyoknak, s erre egyesek már itt rájöttek.) Tejet is kapunk, a tiszteknek kb. másfél liter jut, s ebből kortyolgatok a sült krumplihoz. Csak kenyere nincs senkinek.

Az orosz ezredessel beszélgetünk. Derék öreg bácsi, és egyáltalán nem elfogult. A Varsó körüli harcokat igen erősnek mondja. Bakáink a kertben tüzet raknak és körülülik. A kert alatt folyik a folyó, hűs párája fölkúszik hozzánk, s friss harmattal lepi be a sárga lombszőnyeget. Sötét van, s lassan elhalkul a szó. Eszembe jut Gyulai verse:
„Köd a völgyben és a bércen/Már a tűz is alvófélben/Halvány hold és sötét árnyak/A felhők közt odafenn,/A halottak fel-feljárnak,/Sok a sír a völgyeken."