1914. szeptember 7.

A pajta huzatos és az éjszaka hideg. Többet forgolódunk, mint alszunk. Mellettem Jávor káplár fekszik, aki már az este beteg volt, s most úgy vacog, hogy hallom a didergését a sötétben. Pár puskalövés is zavarja az alvásunkat, a posztjaink – tekintettel azokra a bizonyos kozákokra – egy kissé túl éberek.

Reggel az udvar pázsitját dér lepi, de amint a nap feljebb emelkedik jó meleget áraszt, s a bakatársaság a pajták déli oldalán heverészve sütteti magát. Innét hallgatjuk az ágyúszót, amely Lemberg felől száll felénk, de nincsen biz az innét 20–25 kilométernél messzebb. Nagyon tolakodik a muszka. Samborból három repülőgépünk megy el Lemberg irányába fölöttünk. Pár óra múlva visszatérnek, s jól látjuk, amint a sambori repülőtéren leszállnak. Délelőtt a tegnapi parancs folytatását kapjuk. Hadtestünk, a budapesti (4.) és a temesvári (7.) hadtest a szerbiai harcokért legfelsőbb elismerést nyert. Az ebéd késik, s mikor éppen hozzáfognánk délelőtt 11 órakor, hirtelen indulnunk kell. Csakhamar kint vagyunk az országúton Lemberg irányában. Már több ezred marsol előttünk, melyek a szomszédos falvakban táboroztak, s hatalmas port vernek. Velünk szembe először egypár ágyúnk jön, csendesen, lépésben. Mikor elhaladunk mellettük, akkor látom csak milyen rettenetesen néznek ki. Emberek, lovak lelógó fejjel, zilált szerszámokkal csak alig vánszorognak, a tüzérek a por alatt is sápadtnak látszanak, és a szemükben az a különös, merev, ijedt nézés. Tiszt egy sincs velük. A fiúk vidáman integetnek eléjük, egy-egy tréfás kérdést kurjantva oda, de ők csak komolyan néznek vissza, mint kinek semmi kedve sincs tréfálni, vagy mintha azt mondanák, nem értik, hogyan van kedvetek a nevetéshez. Elmentek, a tréfákat csak pár csüggedt kézlegyintéssel viszonozva, de ez a kép sokáig nem akart kimenni a fejemből. (Ők voltak az elsők, akik a tűzvonalból visszajövet kerültek elénk, és sehogy sem néztek ki valami biztatóan. Inkább úgy, mintha egy rettenetes halálörvényből, egy pokolból menekültek volna eszük nélkül, otthagyva sok társukat, és mintha most is dobogna a szívük a páni félelemtől.)

Csúnya helyen lehettek, ott alighanem elverték a port rajtuk. Utánuk menekültek jönnek csapatostul, főleg pajeszes lengyel zsidók, poros fekete kaftánban, rogyásig megrakott szekerekkel, azokon egy csomó gyerekkel, kövér asszonyokkal és izgatott gajdolással. Az egyikről szívig ható hosszú jajszót hallok. A rettenetes rázós szekér micsoda kínokat okozhat a szerencsétlennek. Egy folyó (Dnyeszter) fahídja van előttünk, lejjebb szürke vashíd. Az innenső partok alaposan meg vannak erősítve, csupa gyalogsági és tüzérségi fedezék, árok, sánc, drótsövény az egész, a túlsó oldalon pedig a part menti erdő egészen le lett tarolva, és a fák koronáikkal Lemberg irányába fektetve, tüskésdróttal átszőve, az onnan közeledő ellenség elé áthághatatlannak látszó akadályt emeltek. Feltéve, hogy az orosznak nem lesz annyi esze, hogy ezt az akadályt megkerüli, gondolom magamban, látva, hogy az erősítések nem valami nagy területre terjednek ki. Odébb azonban talán a mocsarasnak látszó vidék képez természetes gátat.

Szokatlanul kényelmes tempóban haladunk. De a nap melegen tűz már és a fiúk sűrűn nyúlnak a kulacs után. Egy erdőszélen népfölkelők posztolnak vén Werndl-fegyverekkel, odébb egy cserjés szélén telefonisták húzzák a drótot a bokrok tetején át. Késő délután érünk be Rudkiba. A városkában sok nép nyüzsög, főként menekülők. Egyébként piszkos kis fészek, mely a lengyel zsidó lakosság ragadós, libapelyhes ruháihoz méltó keretet szolgáltat. Az ezred egy része mellékutcákba fordul, századunk azonban egymagában megállás nélkül gyalogol át a városon. Egy közeli majornak vesszük a direkciót, és az előtte fekvő lóheretáblára kanyarodunk, ahol végre elhangzik a „Halt".

Fegyvereinket gulyába rakva alig pihentünk pár percet, már nevek és szolgálati beosztások hangzanak. Századunk tudniillik az éjjel frontszolgálatot teljesít. Feladatunk a városban maradt ezredünket a lembergi oldalról biztosítani. Nevem ismét először hangzik el. Egy derék bakánkkal együtt vedetta leszek az éjjel. Infanterist Kovács a párom, egy 30 év körüli becsületes képű földműves, akit tisztességtudó modora, tisztasága, szerénysége és pontossága miatt legjobban szerettem a mi szűkebb körű bakafamíliánkban. Ennek örülök. Gulyás vacsoránkat éppen, hogy elhoztuk a tábori konyháról, a hadnagy úr már sürget, gyorsan-gyorsan, mindjárt egészen sötét lesz, el kell foglalni helyeinket. Ő maga magyarázza meg, hogy mi a dolgunk, és még rágicsálva az utolsó falatot, már útban vagyunk egy óriási uradalmi krumpliföldön keresztül, kijelölt helyeinkre. A tábla völgynek hajlik itt, és lent a lapban egy kis ér húzódik a réten. Egy erdőcske is van ott, fölötte átlátni a túlsó dombra. Jobb felől lent az országút húzódik.

Alig tájékozódtunk, már be is sötétedett. Leülünk a krumplibokrok közt. Jó magasra töltögették őket, és jó ülés esik rajtuk. Diskurálgatunk. Az őrködést nem vesszük túl szigorúan, mert a jelekből ítélve előttünk még sokan vannak a muszkáig. A túlsó dombon vígan tüzelnek és nagy lármát csap egy társaság (menekülők?), lent az országúton pedig igen sok társzekér zörög. Kilenc órakor leváltanak és bevonulunk a századhoz, mely közben elhagyta előbbi helyét s a már említett major udvarára telepedett. Itt horkolnak már a földön, mikor visszatérünk. Kitapogatok egy üres helyet a bőségesen terített szalmán, ügyelve, hogy sem a fegyvergulyákba, sem a bakákba bele ne gázoljak, a köpenyt fejemre húzom. Jó éjszakát! (Hej, ha megálmodtam volna, hogy mily körülmények között fogok még egyszer ebben a majorban aludni, aligha nyújtóztam volna el olyan nyugodt lélekkel.)