1915. augusztus 22.

Vasárnap. Hűvös, őszies idő, Új parancsnokunk átveszi a századokat, éspedig oly lelkiismeretesen, hogy minden egyes embert maga elé citál és kikérdez. Délelőtt az első, délután a mi (2.) századunk kerül sorra. Szimpatikus ember. Lengyel. Németül is eléggé meg tudja magát értetni, sőt magyarul is próbál pár szót. A magyarok iránt erős érdeklődést tanúsít, s az a benyomásom, mintha szívesen bánna velünk, még jobban, mint ahogyan cselekszi. A szeme úgy néz reánk, mint barátokra, s mikor eléje állok és összekapcsolódik a tekintetünk, az övéből is meleg szimpátiát érzek… Pár szót magyarul is tud, magyarul kérdez.

Kovács még mindig a kórházban van és az állapota egyformán rossz, s ma Csizmadia is lefekszik. Fejfájásról panaszkodott jó néhány napja, s most az erősbödik, hol melege van, hol fázik, erős láza van. Tífusztól féltjük, bár kisebb-nagyobb rosszulléten most már valamennyien végigmentünk, András, Klinó és én is. Igen sok tífuszos és vérhasas beteg került ki már századunktól, s a lezárás veszedelme fenyeget.

Talán az a körülmény, hogy új őreinkkel igen könnyen tudunk elbánni, és az egész táborban úgy, mint régen megint csak szabadon jár-kel mindegyikünk, amerre kedve tartja az oka a betegségek erős terjedésének. Nincs itt a kisorvos. A sütemények közül ismét bevezettek néhány újdonságot, így a palacsintát, töpörtős pogácsát, (párja 3 kopek) s a cukrozott bécsi kiflit. Aludttejet is szoktam néha készíteni magamnak. A tegnapi jó hírek után ma megint olyan kellemetlen hírekkel jön a lap, hogy ismét tárgyalások folynak a bolgárokkal egy balkáni blokk megteremtése tárgyában, mely természetesen ellenünk irányulna. Nincsen rózsa tövis nélkül, s nincs jó hír, melyet zavartalanul élvezhetnénk pár napig.

Nem hiszünk ezekben a rossz hírekben, de mégis lelohasztja kedvünket s az optimisztikus hangulatunk elszáll, mint a füst.