1915. január 11.

A nagy hidegek óta alig volt egy kellemes éjszakánk, mindig fáztunk. Ma végre alaposan bedurrantottunk, s egy jól átaludt éjszaka után derült kedvvel ébredünk. A reggel rettenetes hideg odakint, a batailloniroda hőmérője 42,5 fokot jelez nulla alatt. Csájavizünk is alig van, mert a soros legénység nem volt képes a szokásos mennyiséget megmerni. Az utcákon alig látni embert, s akinek mégis dolga akad, félig futva igyekszik mielőbb fűtött helyre kerülni. A szobát őrizzük valamennyien, a rendes napi sétánkat is elhagyjuk.

Délután a hideg 44 fokig süllyed. Összebújunk a tűz körül, s emlegetjük a véres napokat. A Kárpátok szele zúg tán odakünn, és elveszett bajtársaink lelkei kopogtatnak az ablakon. Emlékezünk. És ha hangosan nem is, de a szívünkben átkozódunk, kétségbeesett erővel kiáltva a Mindenható felé segítségért. Mert nem igaz az, hogy vérontás nélkül nem élhet meg az ember a Földön, s hogy a mi szenvedésünk valakit meg fog váltani. Nem, nem, nem igaz. Egy csomó gazember áldozatai vagyunk, akik egymásra igyekeznek majd kenni a felelősséget, ha ugyan érezni fognak valamit abból, hogy ez terheli őket.

Egyik pajtás szomorú nótára gyújt, s a dal enyhülést hoz. A „Hajduk hadnagya" egypár nótája úgy hangzik, mintha csak a mi szánkból támadt volna életre.

Kilenc álló napja marsol már az ezred
Fenn a hegyek hátán, lent völgyek ölén,
Hegyek havas csúcsán, völgyek tekenőjén
Te jutsz az eszembe, drága jó Szülém.

Amikor a nap süt, amikor a hold kél
Amikor az égen csillagfény ragyog,
Arra a szép napra gondolok, mikor majd
Édesanyám,
Szentem, köztetek leszek.

Lenyugszik a nap is.
Lepihent a tábor.
Írom, írom sírva ezt a levelet.

(A háború madaráról)


Borús az Ég, gyász van fölöttem,

Szomorú hírrel messziről jöttem,

Szívemet vérzi s égeti számat,
Uram, adj erőt szegény anyának.

Száll a fekete éjben egy sötét madár,
Bánat az útitárs, gyász s ezer halál,
Merre vezet az útja, bajnak fakad a kútja
Rátalál a gyászmadár
Száll, száll… száll, száll…

Száll a fekete éjben, rét, s mezők felett,
Hervadnak a virágok, hervad a kikelet.
Hol volt víg kacaj, ének,

Csengő hangja zenének,

Holnap már nincsen semmi más,
Csak bús zokogás, zokogás.

Hent bajtárs nótája ez a furulyaszóra írt bús dalocska:

Szomorú a nyárfaerdő, fodrával a futó felhő bevonta
Messze elment a kedvesem, siratgatom keservesen azóta
Köd lepte be a nagy Szamost, már minálunk nem járja most a nóta.

Azt susogja minden nyárfa, hogy minálunk minden árva azóta.

Ugye, babám, visszajössz még, csillagos lesz újra az ég felettem,

Összetéve ismét kezünk, ugye úja ölelkezünk mi ketten.
Feledve lesz ugye minden, elfeledve minden búnk és bánatunk,
Elringatlak csókkal téged, s bűvös-bájos szép meséket álmodunk.

Mikor eszembe jutsz, mintha tavasz volna…
Ezüsttükrös kávéházban…

Két gyöngye volt a falunak…
A Dunán Baranyában…
Azért erdő, hogy zöldelljen…
Mondják meg a legkisebbik Horváth lánynak…
Keresem az Istent, sehol se találom…

Csak őszi időben…
A vén cigány…
Őszi rózsa…
Mit susog a fehér akác…
A pécskai cigánysoron…

Kidőlt a fa mandulástul…
Volt nekem két ökröm…
Rácsos kapu, rácsos ablak…

No meg néhány vad bakanóta:

Jupphajdérom…

A zongoramester tanítványa…
Csont…
Ich hatte ein Kameraden…