1915. november 6.

Vasárnap. Klein Sanyival lemegyek megnézni új lakásunkat, s meséli, hogy földiket fedezett föl, akiket odainvitált. Be is állít hamarosan két bakagyerek. Bemutatkozásuk után Sanyinak első kérdése: „No, hát mi van az apámmal?" Mire az egyik nyugodt szóval csak ennyit mond: „Hát az bizony meghalt, szegény." Szegény Sanyi rámered, magam is első pillanatban azt hiszem, rosszul hallottam, de a földi csöndesen folytatja: „Gondókottunk megmongyuke, de csak legjobb ha megmongya az embör ahogyan van."
Szegény fiú kezeibe temeti arcát és görcsösen zokogni kezd. Hallgatunk. Micsoda vigasztaló szót tudjon találni az ember. Sírnak itt és sírnak otthon. Ma más, holnap talán én is. „Már április havában történt." És azóta csak írogattak a fiúnak, mintha mi sem történt volna, csak egy aláírás hiányzott a lapokon, az édesapáé. Most kiderült az ok. De még ha meg is írják a szerencsétlenséget, fél esztendeig tart, míg a hír ide elér. Ki tudja, mi van odahaza, élnek-e még szeretteink? És ők is így vannak otthon. Mindennap azzal hajtják álomra fejüket, vajon megtartott-e bennünket nékik az Úr? Szegény Csizmadiának ma válaszos távirata érkezik, azt kérdik, egészséges-e? Megérezték a szerető szívek, hogy a kórházi ágyon kínlódott, és hogy elment innen egy jobb világba. Nehéz ez a mai napi, mindnyájunk szívét szorítja valami, nem hangzik tréfás szó.

Tegnap Péter felkereste a kórházban egy kollégánkat, Sziklay 19-es zászlóst, ki ugyancsak a hatvani uradalomban szolgál, mint ő, s meséli, hogy pécsváradi fiú és sógora Náraynak, aki velem önkényeskedett s ugyancsak velem kb. egy időben tétette magát póttartalékba, s akiről naplómban is szó esett, amikor a főhercegi dicséret után a Sambor előtti állásokba felvonulva, vele mint hadépítővel utoljára találkoztam. A Famae ismét rendesen bejut a tisztekhez, a postásnak azonban példányonként egy kopeket kell fizetnünk. 85 példányban készítjük, és így elég szépen keres, a mi heti keresetünk ellenben megcsappan, a szokásos vasárnapi osztalék ma fejenként csak 173 kopeket tett ki.

Csapataink a bolgár haderőkkel egyesültek − ez a legjobb hírünk. A kadétok ma Klinóék szobájában gyűléseznek, és egy Zinner(?) nevű őrnagy úr basáskodása elleni magatartásukat vitatják, aki szintén azt a furcsa álláspontot képviseli, hogy először jövök én mindenekfölött, a többiek pedig éhen gebedhetnek, kivándorolhatnak. Az a szokás, hogy ha a rangidősebb tiszt véletlenül belekeveredik egy kadétlakásba, és az megtetszik neki, egyszerűen kiakolbólítja az ott lakókat. Mindenben több jogot vindikálnak maguknak, mint az alacsonyabb rangúaknak, de olyan dolgokban is, mikor a játék már a bőrre megy. Nekik mindenből a legjobb és mindenből duplán jár ki, ez a felfogásuk. Ha egy szobát saját körmük munkájával a kadétok lakhatóvá tettek − pl. az ablakokat rendbe hozták, poloskákat kiirtották, kimeszelték − kiröpítik őket.

Az őrnagy úrnak jár a több és nagyobb mindenből, a hasábfából, a pucerből, a szobából, a kísérő konvojból, talán még a közös pénzen fenntartott és egészen magándolognak tekinthető menázsokban is neki jár a comb és a velős csont. Hát persze azok, akiknek ezt meg kell szenvedni, nem hajlandók elhinni, hogy a rangidősség jogot adjon arra, hogy az embernek magánélete úgyszólván ne legyen, hanem minden magányügyébe beleüsse a felsőbbség az orrát.
Már ott tartanak, hogy a muszkához akarnak fordulni, hogy védelmezze meg őket a saját feljebbvalóik ellen. A szent önzés itt aztán igazán kitör az emberekből. Jobb is, hogy nem vagyok köztük, még bajba keveredhetnék.