1916. február 6.

Vasárnap. A Famae osztaléka 146 kopek. Margit húgomtól november 29-i, édesanyámtól pedig december 22-i lapot kapok. Írja, hogy felutazik Pestre, hogy beszélhessen Nagy Lajos invalidussal, aki tőlem üzenetet vitt. Első helyettesem, Krojer már tiszti rangban érkezett haza szabadságra. Mikor eljöttem, fogalma sem volt arról, mi az a katonaság. Ma egy igazán hallatlan dolog tartja izgalomban a kedélyeket, melynek elkövetője nem muszka, hanem Glass doktor úr. Szép dolog az energia, ha nem megy elvakulásig és oktalan brutalitásig. Tény, hogy a legénységnek szigorúan meg lett hagyva, hogy a kapott hazai ajándékokat el ne adják. Arról is lehetne vitatkozni, hogy megtilthatja-e ezt valaki, ha pl. nem az állam adománya, hanem magánosok gyűjtésének eredménye a számos csomag, hisz azt ők nem kikötésekkel ajándékozták.

Szóval néhányan igenis eladják a kapottakat, nyilvánvalóan azért, hogy a kapott összegen olyasvalamit vegyenek, amit jobban nélkülöznek, amit ők magukra nézve fontosabbnak tartanak, aminek hiányát jobban érzik. Van, aki úgy okoskodik: „nem kell meleg ing, veszek az árán szalonnát vagy kenyeret, vagy dohányt". Hacsak el nem kártyázza, el nem költi hiábavalóságokra, úgy nem lehet ítélni szegény fölött. És ha lehet ítélni, akkor sem az orvos úrnak van ehhez joga. De ő ítél, éspedig 25 botot.

Nem beszéltem szemtanúkkal, sem a szenvedő felek valamelyikével, csak a táborban szájról szájra járó beszédeket hallottam, s lehet, hogy ezek túlzottan adják elő a történeteket; tény, hogy mindenki beszéli, hogy négy emberünket a maródiszobára citáltatta Glass, és ott egy őrmesterrel 25 botot vágatott rájuk. Az egyik állítólag csak 18-ig bírta, akkor elbőgte magát, de ez is kapott volna még hetet, ha az orosz starsi észre nem vette volna az ítélet végrehajtását, és azt felháborodva azonnal be nem szüntette volna. Egy orosz muzsiknak kell bennünket megvédeni a saját orvosaink ellen. Ez is jellemző. Jó hogy a vitéz doktor úrtól a revolverét elszedték a muszkák, mert talán még lelövéssel is büntetett volna, mint az a harctéren szokás volt. (Igaz, hogy rendesen rumos fejjel, mint azt más bajtársak elbeszéléseiből hallom.)

A századparancsnokunk, a muszka, szintén úgy nyilatkozott állítólag, hogy ilyen eljárás nem a huszadik századba való. Még Szibériában sem, amint azt ő jobban tudhatja Glassnál. „Van odahaza hadbíróságotok, a háború után vigyétek oda azt az embert, ha vétett" − így beszél. A muszkák a büntetést végrehajtó őrmesterünket le is csukják, Glass pedig valószínűleg eltünteti a kínzókamra hóhérnak való eszközeit. Állítják, hogy 30-40 bot, kötelek stb. felszerelés képezték annak leltárát, mely a tisztjeink által a maródiszobák fenntartására szánt összegből szereztetett be. (Lehetséges-e, hogy mindez mese legyen? Sajnos akkor a fásult közönnyel néző foglyok az egész dolgot elkeseredett kézlegyintéssel intézték el. Jómagam is olyan kétségtelennek tartottam az egészen friss előadások hatása alatt a dolog megtörténtét, hogy nem is gondoltam tanúk, szem-, fül- és szenvedő tanúk vallomásainak személyes felvételére. Hibáztam. Most vissza kellene adnunk a kiosztott botokat kamatostul.) Maga az a tény, hogy Glass a legénység javára akart cselekedni, nem mentheti eljárását.