1918. július 30.

Ma különös, szokatlan csend ül a levegőben. A sok vonatrobogás, sípolás, tülkölés elcsitult, a vörös transzportok zöme úgy látszik már elvonult és igen jótékony nyugalom foglalta el a lárma, sürgés-forgás helyét. Nagyon jólesik, az bizonyos. Ez a „forgalom" már igencsak az idegekre ment. Hogy nem látunk vörös transzportokat, az meg éppen boldogító valami. Csak nagy néha jön egy-egy ártatlan tehervonat. Az embernek olyan érzése támad, hogy a krízisen túlesett, úgy érezzük, hogy ilyen komisz napok hamarosan nem fognak megismétlődni.

A vihar elvonult, lássunk hát a munka után. Egészen ünnepélyes érzéssel fogom kezembe ismét a könyveimet. Megmaradtatok nekem kedves barátaim, pedig már búcsút vettem tőletek. Van Isten, a komiszságokon győznie kell az igazságnak. Zolának „Lourdes"-ját magyar fordításban kaptam kölcsön, nagy lelki nyugalommal fogok hozzá olvasásához. Ebben a pillanatban nagyobb úr vagyok, mint odahaza, mert bizony az én pályám óriás nyári robotja mellett otthon szó sem lehetett volna arról, hogy én regényolvasáshoz fogjak, hiszen ilyen tájban odahaza a gazdaember nemhogy regényt, de napilapját sem tudja elolvasni, néha még bizony átfutni sem. Négy esztendeje elmúlt immár, hogy búcsút vettem az én drága Édesanyámtól. Csak egyetlen szóval tudtam vigasztalni, hogy sokáig nem tarthat az egész cécó, 2-3 hónap alatt vége kell lennie.

Kegyetlenül megtréfált bennünket a sors. Negyedik esztendeje sínylődünk itt, s el fog jönni az ötödik is, már tudjuk. Az itt is izzó nyár közepén vagyunk, de már mindenki a jövő télről beszél, borzongva, aggódva, rettegve, mert jól tudjuk, hogy minden tél mindig nagyobb méretekben szedi közülünk az áldozatait. Megint itt marad közülünk egy csomó, és senki sem lehet biztos maga felől, még ha makkegészségesnek érzi is magát, hej, pedig de kevesen érzik annak magukat. Oly tehetetlenek vagyunk ebben a lehetetlen helyzetben, akár a küszöbre tett csecsemő. Micsoda keserves kín, magában ez az egyetlen érzés is, hogy férfi létére az embernek nincs módja magán és társain segíteni.

A hírek ellentmondók. Egyik szerint Irkutszktól nyugatra már nincsenek is hadifoglyok, a fehérek, amint egy táborhoz értek menten küldték is bajtársainkat hazafelé, a másik szerint, amit a vörösök hirdetnek, a fehérek a Németország elleni háború folytatását kívánják. Tehát hogy bennünket hazaeresztenének, arról szó se lehet. Ki tudja, mi itt az igazság? Csak egy biztos, hogy ha így maradnának az állapotok, úgy sehogy se mehetnénk, ha a fehérek uralma jön, úgy talán mégis. Várjuk hát őket sóvárogva.

A tisztek egy igen ügyes gondolatot valósítottak meg, az utóbbi szabadabb időkben a burjátok közé tett látogatásaik s az onnan szerzett számos emléktárgy révén egy burját kiállítást rendeztek. Elismerésreméltó az a szorgalom és jó szándék, mellyel ezt a kis kiállítást összehozták és egészen nívóssá emelték. Mindenki hozzájárult, ki mivel tudott. Pompás térkép rajzát készítette el egyikük, melyen a burját kolostorhoz és falukhoz vezető út van különösen megjelölve, és a bármely hazai turistaegyesület útleírásához nemcsak méltó, de azt túlszárnyaló pontossággal megadott adatok bárkinek kezére járnak abban, hogy maga is megtehesse ezt a kis kiruccanást. Sajnos a mai idők nem alkalmasak reá, különben nem sokat gondolkodnék jómagam is.

Jókora teremben a mennyezet középső pontjáról a négy alsó sarok felé ponyvák lógnak le sátoralakban, a burját jurták hangulatát hozva a helyiségbe. Körös-körül a falakon eredeti fényképek, levelezőlapok, rajzok és különösen két festőművész tisztünknek remek kis akvarelljei sorakoznak, színes burját háziszőttesekkel, szövetekkel, pókhálófinom selyemsálakkal váltakozva, melybe a különböző burját istenek vannak beleszőve valahogy a mi damasztszövésünk mintájára. A burját népművészetről és háziiparról fogalmunk sem volt eddig, és ámulattal kell körülnéznünk, hogy ez a kis általunk lemosolygott népecske mit tud produkálni, holott itt csak nagyon csekély ízelítőt kaphatunk természetszerűleg arról, hogy mit tudnak.

Egyes tisztjeink körülményeikhez képes valóban súlyos összegeket kellett, hogy áldozzanak egy-egy hatalmas nagyságú és munkás darab megszerzéséért, de annak szépsége megfogta őket, mint ahogy megfog engem is, és bizonyára többet adtak érte, mint egy plenninek szabad lett volna. Kis szobrocskák, nagyobbára az isteneik képével s holmi szörnyetegeket, sárkányokat ábrázolva, amulettek, üvegdísztárgyak és bronzok, hímzett süvegek állnak a terem polcocskáin, a falon pedig a faliszőnyegszerű selyemhímzések közt néhány olyan remek darabot látunk dús és a matyó hímzésekhez hasonlóan az egész alapot elborító színpompával, hogy elámulunk s nem győzünk betelni velük. Ők azonban nemcsak virágalakokat, hanem jeleneteket is festenek hímzőtűikkel, a kínai vázákon látott dolgokat hasonlíthatom talán legjobban ezekhez a hímzésekhez, s talán azok hatása alatt is származtak. E hímzések és az említett két művész vékony fapolcocskákra festett és a fa csillogó erezetétől néha csodás szép színhatással bíró festményei a kiállítás legszebb darabjai.

Bizonyos hogy mindenki, aki megtekintette azt, más szemmel néz ezen túl a csúf kis burjátokra. Ezek a kis görbe lábú és hevesi görögdinnyével versengő koponyákkal bíró emberkék a lovagláson kívül értenek hát a művészetekhez is, sőt mi több, úgy mondják, hogy a nagy kobak nem üres, hanem kivált a matematikához való különös tehetségeket rejt. Az orosz középiskolákon állítólag sok burját tanár működik, és különösen a matematikai szakon. Azonban az is lehet, hogy ezt a nagy koponyák révén csak a plennifantázia találta ki.

A vörösök a pénzcsinálás új módozatainak kitalálásában nagy tehetségek, de most egy olyan újdonságot vezettek be, melyre a világtörténelemben aligha akad példa. Adót vetettek ki ránk, plennikre! A tiszti kaszinót érte ez a megtiszteltetés, hogy mint vörös adóalany felvétetett, de a fizetésre már nem kerülhetett sor, mert mondanom sem kell talán, a kivetett adó olyan horribilis volt, hogy a kaszinónak menten megadta a kegyelemdöfést és fel kellett oszlatni.

A táborbeli étkezdék, kávéházak s hasonló vállalkozások szintén adózásra köteleztettek, éspedig forgalmuk 2 százalékának befizetésére. Hogy ennek a behajtása azután hogyan s mint fog menni, illetve megy, az előttem titok, és hogy kinek a zsebébe megy, az még nagyobb titok. A vörösök ismét 50 embert keresnek Misovájára, de most nem az önkéntesek között keresik őket, a külső bataillonnak fáj a feje tőle.